CyberPress.Sopron

Varázslatok estéje

Irány a Trafó. Leszállok a villamosról, és lassan közelítek. Míg az aluljárón vágok keresztül, körülnézek, de valahogy nem látok egy olyan arcot sem, akiről első pillanatban tudnám, hogy biztos' odajön, kicsit csodálkozom is ezen. Az éjjel-nappali bolt előtt tétovázom még, hogy vegyek-e cigarettát, de aztán úgy döntök, hogy mégse, van nálam még pár szál…Befordulok a sarkon a Tűzoltó utcába, eléggé kihalt, csak egy alakot látok magam előtt. Azt hiszem ő is hasonló cipőben jár, mint én, mert ő is hátranéz, tekintetében ugyanazt érzem: ő is keresi az oda tartó embereket. Mikor utolérem, mosolyog és kérdezi angolul, vagyis inkább mondja, mintegy kijelentésképpen, hogy nem jönnek túl sokan. Mosolygok, és elkezdem magyarázni, hogy biztos korán van még, talán később jönnek. Együtt megyünk tovább, és elkezdek mesélni, hogy itt az emberek nem mindig érnek oda kezdésre.

A bejárat előtt már egy kisebb csoport ácsorog, egészen közel a bejárathoz. Először csodálkozunk mindketten, hogy mi van itt. Nem lehet bemenni? Újdonsült ismerősöm kérdő arcára tekintek, de aztán megnyugtatom. Minden rendben, egyszerre csak pár embert engednek be, mert kicsit lassan halad a jegyvétel, meg a cipőlevétel. Újabb csodálkozó arc: a cipőlevétel? Próbálom elmagyarázni, hogy itt valóban le kell venni a cipőt, mert az emberek bent a földön ülnek, fekszenek, szóval otthon érzik magukat… cipő nélkül. Kicsit ideges várakozás, már mennénk befelé. Türelmetlen tolongás, de azért várunk a sorunkra. Végül, mikor a harmadik körben bejutunk, összemosolygunk, hogy most már minden ok, bent vagyunk. A biztonsági őröktől pecsétet kapunk és belépünk.

Sajátos világ fogad. Külön kis világ, amely tele van illatokkal, sejtelmes fényekkel, hangokkal. Bármerre nézek, mécsesek, füstölők, különféle anyagok a földön, a falakon, plafonon, bentről kellemes zene hallatszik, emberek ücsörögnek az előtérben, itt már senki nem türelmetlen, béke van és nyugalom. Két percen belül teljesen elfelejtem a külvilágot minden bajával együtt, és átadom magam annak a csendes derűnek, amely közben úrrá lett rajtam. De azt hiszem, mindenki ezért jön ide, ezért a hangulatért.

Beférkőzöm a nagyterembe, mert nem tudok ellenállni a zenének, ami kiszűrődik onnan. Teljesen magával ragad, még azt is elfelejtem, hogy körülnézzek, hol vannak esetleg ismerősök. A koncert után újabb varázslat: Amira hastáncosnő az El Carmell együttes zenéjére teaszeánszot tart: a néha felkavaró, néha megnyugtató arab zene és Amira csodálatos tánca maradéktalanul lenyűgözi a közönséget, s közben teát kínálnak tálcán. Miközben szürcsölgetem, feltűnik, milyen sokan lettünk, a terem teljesen megtelt.

Elindulok, hogy körbenézzek és friss levegőt szívjak, mert bent már fullasztó meleg van. Az emeleten találok egy ablakot, ami nyitva van, egyből letelepedek mellé. Előttem a fenti terem bejárata, mellette felirat: filmek sorban, amiket vetítenek. Végignézem a listát, de amellett döntök, hogy nem ülök be filmet nézni, jobban érdekel az élő zene és a tánc, végül is a filmeket megnézhetem máskor is. Lemegyek a legalsó szintre, ez a Varázslók kertje. Ha lehet ezt mondani, itt még nagyobb a nyugalom. Halk zene szól, félhomály, diavetítés, a falak között színes leplek kifeszítve, amelyek lezárják a teret, s nem engednek utat a kíváncsi tekinteteknek. Mégis elindulok a leplek rejtekébe, s bekukucskálok. Relaxálás, masszázs, bioenergetikai kezelés, ez itt a feltöltődés, a megtisztulás, megnyugvás helyszíne. Épp egy hölgy lép ki az egyik helyről, arcán mosoly és hála, amit a masszőrnek ad jutalmul.

Amikor visszamegyek a nagyterembe, nem hiszek a szememnek, hihetetlenül sokan lettünk. Alig lehet beférni, de befurakodom, s a lépcsőn találok magamnak helyet. Ötpercenként átgázolnak rajtam, de hősiesen kitartok. Indiai táncot lejtenek bent, s a közönség áhítattal nézi. A produkció után mindenki kivonul egy kis szünetre, én pedig helyet keresek bent. S bár párnát nem sikerül vadásznom, találok egy jó helyet, ahol letelepszem, s nem esnek át rajtam, és még látni is lehet mindent. Újdonsült ismerősöm előttem heverészik, most ismerem csak meg. És várjuk a következő fellépőt. És várjuk, és várjuk, de nem jön. Valami probléma lehet, mert csak nem akar elkezdődni. Közben sokan megunják a várakozást és kimennek, újabb szórakozást keresnek. De nem is kell messzire menniük, mert az előtérben - gondolom önszórakoztatásnak induló - spontán dobolás kezdődik, amely egyre hangosabb, ahogy egyre többen gyűlnek köréjük. Én még várok bent kitartóan, és meglepetten veszem észre, valaki mellettem szegfűszeg illatú cigarettát szív.

Végül megunom én is, megyek egy kört. Mire visszaérek, megint tömeg a nagyteremben, elkezdődött végre a műsor. Próbálom megkeresni az otthagyott kabátom, táskám, és próbálok újra elhelyezkedni, de csak valami kényelmetlen helyzetben tudok leülni. Végtelen hosszú tánc kezdődik a színpadon, hátul pedig háttal álló, de a felénk forduló maszkos zenészek nagyon jó zenét csinálnak. A zene mellett döntök, hátradőlök, és hagyom, hogy magával vigyen. Az ezután következő zenekart nem sokan preferálják, rendesen megfogyatkozik a közönség. Aki viszont marad, érdeklődő tekintetekkel bámul maga elé, milyen szerkezetekkel állítják elő azokat a hangokat, zörejeket, amikből végül időnként összeáll valamiféle hangfoszlány. Elálmosodom én is, lassan menni kéne már. De még egy táncoló lánycsoportot megnézek, aztán összepakolok, cipő fel és irány haza. Vissza a valóságba, vissza a hétköznapokba. Vajon mikor lesz legközelebb, amikor ennyire elvarázsolnak?

Kínácsiságból azért még kiderítem, mi az a Cökxpôn: Gulácsy Lajos festőművész mesebeli világában (Na'Conxypan-ban) a cukrászda neve.

ági

OKR

Linkek:

zumfilm