CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: KultúrVáros

2001. oktĂłber 16., kedd 00:50

Szeben Megyei Magyar Napok Medgyesen, soproni résztvétellel

Szeben Megyei Magyar Napok Medgyesen

    Ünnepre ébredt Medgyes városa október 13-án. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben Megyei Szervezete rendezésében az idén ez a sokat megélt kisváros - Sopron erdélyi testvérvárosa - volt a helyszíne a Szeben Megyei Magyar Napoknak.

Medgyesiek, szebeniek, erzsébetiek, kapusiak - a környék magyarjai - és velük együtt az ünnepre érkezett soproniak vettek részt a két napos - október 14-én is folytatódó - rendezvénysorozaton.
Az ünnepi program nyitó eseménye a Millenniumi-Házban a Soproni Képzőművészeti Társaság tagjainak bemutatkozó kiállítása volt. Ezt a rendezvény résztvevőinek három nyelvű helységnévtáblás, településekkénti felvonulása, majd késő estig tartóan színjátszó csoportok, versmondók, néptáncosok, régizene- és könnyűzene együttesek előadása követte; az ünneplést reggelig tartó bálon folytatták a jeles alkalomra összesereglettek.
 
A medgyesi magyarok Millenniumi-Háza
Vasárnap aztán - igaz ünnephez méltóan - a történelmi magyar egyházak medgyesi templomaiban - a római katolikus Ferences és a Szent István, a református és az unitárius templomokban - emlékezett a vidék magyar lakossága múltra és fohászkodott a jövendőért.
A délután pedig a különböző magyarlakta területek néptáncait bemutató együtteseké volt.
Neves közéleti és egyházi személyiségek között a rendezvényen részt vett Plopeanu Teodor Megyes polgármestere és Jeleru Tudor alpolgármester; a soproni küldöttség vezetője Palotai György, Sopron Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala oktatási és egészségügyi irodájának vezetője volt.
A rendezvény ünnepi szónoka Jakab Elek, az RMDSZ területi elnöke volt, aki Tamási Áron 1949-ben írt Bölcső és bagoly könyvéből vett idézettel kezdte beszédét:
" Manapság már nem nagyon van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda elmenni, mert ritka földet és nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében, vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hunokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt szegény emberek.
Hanem a valóhoz képest csak mint a pára, olyan lenne csupán a régi múlt és a tegnapi világ. Mert miközben kóborolna, kedvét és figyelmét a föld s a rajta lakók töltenék meg. A föld, mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel. És a föld mellett talán bizonyosan eszébe s talán a szívébe is venné az embereket, akik ott élnek, azon a változatos erdélyi földön. Különösnek találná, könnyen meglehet, hogy különböző nyelven szólnak az emberek, sőt egymást sem értik vajmi gyakran. De hamar megtudná, hogy az elmúlt időkben is ez mindig úgy volt; s mire jóformán észrevenné, már meg is szokná, hogy magyarok és románok, szászok és székelyek együtt laknak azon a nevezetes földön."
- Az idézet utolsó sorai nagyon is tálalóak szűkebb pátriánk, a Nagyküküllő, Cibin és Hortobágy által átszelt vidékre - folytatta beszédét Jakab Elek.
Sőt, ha tovább gondoljuk, mi magyarok (éppen jelen levők is) nagyon kevesen mondhatjuk azt, hogy “bennszülött” medgyesiek, szebeniek, erzsébetiek vagy kapusiak vagyunk, mert az itteni magyarság nagyrésze a Hargita tövéből, a Mezőségről, ha éppen nem a Bánságból vagy Partiumból telepedett ide az egykori Királyföldre, vagy Szászföldre. És ez a sokhelyről idetelepedett magyar lakosság magával hozta az illető tájegység sajátos magyar kultúráját. Magával hozta, de sajnos itt nem tudta értékesíteni, újratermelni. Nem tudta, mert a nagyméretű letelepedés akkor történt (60-as, 70-es években) amikor szó sem lehetett önrendelkezésről, amikor szó sem lehetett történelmi vagy művelődési hagyományok ápolásáról és néhány év alatt ez a magyarság részben feladta, részben fel kellett adnia a magával hozott évezredes értékeket.
Fel kellett adnia, mert az akkori állampolitika mindent megtett azért, hogy minden téren eltűnjenek a különbözőségek, egy-egy közösségre vagy etnikai csoportra jellemző sajátosságok, az egyéni kezdeményezések.

De részben fel is adtuk értékeinket, akkor amikor az úgymond jobban érvényesülés, a hatalomnak tetsző viselkedés folytán lemondtunk gyerekeink anyanyelven való oktatásáról, irodalmunk elsajátításáról, identitástudatunk megőrzéséről, és már-már vallásunkról is.
Ebben az állapotban ért minket, Szeben megyei magyarokat a rendszerváltás. A '90-es évek elején úgy gondoltuk és úgy éreztük, hogy egyik napról a másikra minden, tehát az itteni magyarság helyzete is a lehető legjobbra fordul. Akkor a naiv lelkesedés ragadott el mindenkit, anélkül, hogy higgadtan felmértük volna valós állapotunkat. De úgy gondolom, a számvetés ideje is eljött, ezen is túl vagyunk; világos számunkra az, hogy akkor, amikor megmaradásunk, önazonosságunk van megkérdőjelezve azáltal, hogy iskoláinkban már alig van gyerek (és a gyermekeink szinte 50%-a más nyelvű iskolákba jár), amikor lelkészeink egyre kevesebb gyereket keresztelnek és lényegesen több hívet temetnek, amikor az esketések 80-85%-a vegyesházasságot szentesít, tudnunk kell, tudnunk kellene, hogy most a huszonnegyedik órában minden intézményünk, minden befolyásos személyiségünk azon kell/kellene hogy munkálkodjon, hogy ne engedjük, ne hagyjuk átbillenni a mérleg nyelvét oda, ahonnan már nincs visszaút.
Ez volt indítéka az immár harmadszorra megrendezett “Szeben Megyei Magyar Napok”-nak is.
A kezdeményezők és a szervezők tisztában voltak az ilyen nemű rendezvények jelentőségével, de ez alkalommal mások is felmérték annak fontosságát. Ez a támogatások megítélésében nyilvánult meg.
Az a tény, hogy a megye szinte minden olyan települése képviselteti magát a rendezvényen, ahol legalább néhány magyar él és ahol legalább egy lelkes személy kötelezte el magát ezen ügynek, az a tény, hogy magyarul már alig beszélő közösségek vállaltak nyílvános fellépést, azt jelenti, hogy a Szeben megyei magyarság meg akarja őrizni identitását, kultúráját, anyanyelvét, vagyis múltját – ezáltal biztosítva jövőjét.
Nem tagadom, nagyon sok meggyőző munkára, sőt nyomásgyakorlásra is szükség volt azért, hogy összejöhessen ez a program, hogy ma és holnap több, mint 300 személy szerepelhessen a Magyar Napokon, de remélem, hogy ez a rendezvény most már véglegesen hagyománnyá válik, évről-évre terebélyesedik, Szeben megye legeldugottabb vidékein is előkerülnek őseink elfelejtett hagyományai és azokat elhozzák ezen rendezvényre, másoknak bemutatni, másoknak is megtanítani.
Szeretném megköszönni a fellépők és vezetőik áldozatos fáradozását, a szervezők hónapokon át tartó munkáját, remélve, hogy ez a rendezvény is hozzájárul megmaradásunk, fennmaradásunk biztosításához.

Jakab Elek területi elnök ezt követően azt is elmondta, hogy sokan voltak, akik fontosnak ítélték a Szeben Megyei Magyar Napok megszervezését, és azt anyagi segítséggel támogatták. Többek között a támogatásért köszönetet mondott az Illyés Közalapítványnak, a Communitas Alapítványnak és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, Medgyes város gazdasági vezetőinek.
Palotai György az ünnepi alkalmon - a két, több nemzetiségű testvérváros közötti párhuzamos vonásokra is hivatkozva - Sopron város üdvözletét tolmácsolta a medgyesieknek, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt.

té