|
A tények és a valóság
A tények és a valóság
Lk. 20,27-38 Azután odamentek hozzá néhányan a szadduceusok közül, akik tagadják, hogy van feltámadás, és ezt kérdezték tőle: „Mester, Mózes előírta nekünk, hogy ha valakinek meghal a testvére, akinek volt felesége, de gyermeke nem, akkor annak a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, de meghalt gyermektelenül. Ekkor a második vette el az asszonyt, aztán a harmadik, majd sorban mind a hét, de mind úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után gyermeket. Végül aztán meghalt az asszony is. A feltámadáskor közülük vajon melyiknek lesz a felesége az asszony, hiszen mind a hétnek a felesége volt?”
Jézus így válaszolt nekik: „E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.”
Erre a történetre reagálhatott úgy egy férj, akinek nem a legfelhőtlenebbül sikerült a házassága: "Mégiscsak van igazság!" Ha azonban eltekintünk a dolog humoros oldalától, semmi más nem marad a jézusi válasz értelmezésére, mint két olyan lehetőség, melyek nem feltétlenül függetlenek egymástól. Az azonosság a tartalom közösségében áll fenn, mely nem más, mint a helytelen értelmezése a világnak és a valóságnak.(Talán mások is olvasták a Pilinszkytől sokszor citált Rilke idézetet:"Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.")
Az első momentum a világi élet, melynek Istentől eredeztethető célját nem ismerjük fel: magyarul úgy élünk, mint akik nem Krisztus követők. Méltatlanok a keresztény névre minden emberi kapcsolatban akkor, amikor annak igenis fontossága, meghatározó jelentősége van.(befelé és kifelé egyaránt!) A kapcsolatok mindegyike, mely Istenre bízatott, közelebb kell, hogy vigyen az örökkévalósághoz. Ha nem az, akkor vagy nem Istentől ered, vagy mi nem jól csináljuk. Igaz ez a kapcsolatok mindegyikére, de különösen a házasságra. Ezért mondják, hogy a keresztény házasság csak keresztényeknek való!
A második momentum a túlzott és aprólékos törődés a túlvilággal, mely noha még nincs birtokunkban, de máris gondunk van vele. Ragaszkodunk személyekhez, sőt tárgyakhoz, háziállatokhoz, mindenhez, ami kedves, és ezt az életet szeretnénk meghosszabbítani odaát.
Tetszik - nem tetszik, ez bizony bizalmatlanság a javából.
Isten pedig az élet teljességének összekötő kapcsaként nyilvánítja ki magát: Ő az élők Istene. Itt, a földön is és ott, az örökkévalóság boldogságában élőké is. Egyedül Ő képes - a matematika nyelvét módosítva használva - legnagyobb közös többszörösként - mindent magába foglalni, sőt még jóval többet is!
A feltámadásról itt pedig az beszél, Aki a feltámadottak zsengéje, első a holtak közül, az, Akiben egyedül lehet bízni. Ő minden végső kérdés megoldása, az utolsó zár kulcsa, egyben a hit utolsó próbája.
Végülis a feltett kérdésre a válasz úgy hangzik: minden emberi kapcsolat megköthető, ha az oda visz, ami az "eredeti útirány". A kapcsolatokat Isten teremtő szándékának törvénye szabályozza, mely egyben garancia azok tisztaságára is. Az Istentől rendelt, a Feléje vivő kapcsolatok igenis megmaradnak, ha más formában is élnek tovább. Hiszen "A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes." (1Kor. 13,8-10)
- DI -
|