Rovat: Soproni Snassz
2001. november 17., szombat 19:49
|
Performance
Performance Ebben a városban bárki rendezhet magának kiállítást?- összegzi retorikus kérdésben tapasztalatait egy nem-soproni ismerősöm, akit - szegényt - végigvonszolok az éppen látogatható galériákon. Most ugye, aki a soproni galéria-viszonyokat illetően minimális ismerettel rendelkezik, rögtön tudja, hogy nem mind - a szó szoros értelmében vett - galéria ami fénylik, hiszen a kirakatba helyezett egy-két manufakturális beütést mutató valami - más néven cucc - minden jel szerint már jogot adhat bármely butiknak arra, hogy - az önértékelés útvesztőjében bolyongva - galériává nemesedjék. Szóval járjuk a meleg, jól fűtött kiállítótermeket és többször valósággal menekülünk kifelé. Inkább a csípős, szeles utca... Aztán egy visszafogodtabb megnyilvánulásairól ismert kiállítóterembe
magabiztosan nyitok be. Üres falak. Pedig a tárlat a program szerint még
legalább négy napig látgatható. A helyzet gyors tisztázása után derül ki,
hogy tényleg még látogatható. Miért is ne? A teremőr egyenként emeli ki
szemlélésre a kartondobozokba helyezett festményeket. A címeket - már amelyiknek
van - leolvassuk a hátukról. Néha találgatjuk, hogy a kiemelt állapothoz
képest melyiket hogyan kell nézni. Izgalmas. Benyúl. Emel. Fordít. Olvas.
Magasabbra emel. Megmutat. Visszahelyez. Egy-egy monumentálisabb alkotásnál
mi, a látogatók is segítünk és ettől, a művészettel való lehető legközvetelenebb
kapcsolatteremtés révén az esztétikai élményünk is új - eddig számunkra
ismeretlen - dimenziókat ölt. Nem is beszélve arról, hogy az összes képet
még vissza is kell helyezni, sérülésmentesen. Ilyen kiállításnézésben még nem volt részünk. Performance, mondom az ismerősömnek,
vagyis pörformansz.
|