CyberPress.Sopron

Mikor az ember felébred Szigeten, többnyire tűzni szokott a nap és minden tiszta por. Ez annyira nem szokatlan, hiszen augusztus van és már dél is elmúlt. A por viszont iszonyú zavaró. Elvánszorogsz a mosdóba és élvezed, ahogy a nap égeti a bőröd. Nyár van! Visszafelé úton, még a legalaposabb törölközés, szárítkozás után is kicsit még nedvesen, újra csak azon gondolkozol, hogy milyen kellemesen tűz a nap és lépésről lépésre, ahogy haladsz a szálló porban, kezdesz úgy kinézni, mintha megdobáltak volna iszappal és te meg elkented magadon. Ha tiszta már nem is, de legalább friss vagy! Olyannyira friss, amennyire csak lehet az ember egy átbulizott, áttombolt éjszaka után. A fejed nehéz, és igazából inkább csak vonszolod magad. Egyetlen gondolatod, hogy eleged a tűző napból, porból, homokból és valami árnyékos, hűvös helyre vágysz, ahol kisgyermeki izgatottsággal várhatod, hogy meglepjen újra az éjjel!
Ilyen helyet Szigeten nem találsz. Árnyékban is van 35 fok, folyik rólad a víz, és ahogyan nézel magad elé, látod, ahogy a hőségben hullámzóvá válik a táj, és akarva-akaratlan is csak egyetlen gondolat búg a fejedben, először csak lágyan, halkan, majd egyre-egyre erősebben.. Egy légkondícionálót látsz magad előtt, látod, ahogyan fújja ki a hűs levegőt, látod a papírcsíkokat, ahogyan táncolnak a dalra, és az arcodon szinte érzed leheletét. Egy újabb gondolat van megszületőben: El innen!!! Ezen a helyen csak hírből ismerik a légkondit, irány a város! Ki kell delelned valahol, keresni egy hűvös termet, vagy ha ilyet nem találsz, megteszi egy közeli bevásárlóközpont is!
Már elhagytuk a Szigetet majdnem, mikor egy érdekes tábla állta útunk: Ha elküldesz egy SMS-t, és kihúzzák a neved, féláron próbálhatod ki a Bungee Jumpingot! Nem szeretem a szerencsejátékot, nyerni sosem szoktam, az üzenetet most mégis elküldtem. És úgy éreztem valahol mélyen, most nyerni fogok! Ahogy egyre távolabb értünk, a gondolat, az SMS és az ugrás is egyre halványodtak, átbuliztuk az egész délutánt! Találtunk egy hűvös helyet, és buli volt csak sétálgatni, a nap sem égette most a bőröm, és így készültünk az esti őrületre. Elvoltunk így magunkban, megnéztünk egy filmet, eszegettünk, beszélgettünk, teltek-múltak az órák, majd a hosszú csendet egy SMS verte fel. Csak egy lány. Le sem raktam a telefonom és újra írt... és olvasnám el megint, de ezúttal a szám ismeretlen, és a szövege is meglepő: "Gratulálunk, Te nyertél!". Csak álltam ott és néztem, majd felugrottam és kifordulva magamból magyaráztam barátomnak, hogy "képzeld", hogy "ez állati", hogy "de durva", hogy "induljunk már vissza!!!". Legyűrtük a pizzát gyorsan és futás.
A Nap már elbújt, csak a szürkés-kékes égbolt árulkodott arról, hogy az előbb még itt volt, de mostanra már a csillagok vették át a nagy égi lámpás szerepét. Zötyögtünk vissza, és felspannolva, ugrásra készen közeledtünk. Értesítettem mindenkit már, a Szigeten vártak és együtt indultunk neki a nagy magasságnak. Azaz csak én, de ők ott voltak velem, és bíztatás helyett, már inkább lebeszélni próbáltak.. Késő. Már benn álltam a sorban. Nem olyan nagy szám leugrani. Főleg, ha látod, mi zajlik ott. Futószalagon mennek fel az emberek, és leugrik mindenki. Mindenkinek egy élmény, sokan most ugranak először, és ugrás után mindenki lázasan meséli, milyen jó volt, milyen könnyű. De most ott álltam én is abban a sorban, és most mégiscsak én ugrok! Én! "És mi van, ha meghalok?" Különös, de nem féltem: "Legfeljebb, tényleg meghalok, és akkor..?" - gondoltam. "De mi van, ha túlélem? Akkor mi van? Ha úgy élem túl, ahogyan nem lenne érdemes, akkor mi van? Most forduljak vissza? Mégse ugorjak?". A túlélés gondolata rémített meg, hiszen a halál csak egy dolog és az élet is. De a köztes állapothoz nincsen kedvem. Szörnyűségek. Már láttam magam előtt magamat fekve egy ágyon, egy pillanatra még talán az ütemes pittyegést is hallottam, ahogyan ver a szívem. "Ááááálllj!" - Még egy ilyen gondolat és visszafordulok, nem történhet baj! Egyszerűen nem történhet baj, tudom. És újra megnyugodva álltam ott, izgatottnak sem voltam nagyon mondható. Arra gondoltam, milyen jó lesz majd a barátaimnak elmesélni, mi történt velem és az ugrás már nem is foglalkoztatott. Felkötözték rám a szerelést, és míg az előző srác ugrott, ott ültem és vártam egy székben. Szimplán felment, felhúzták, kinézett és egy csatakiáltás kíséretében leugrott, mint a többiek. Gyerekjáték.
Nyugodt voltam. Teljesen nyugodt. Beszálltam a liftbe, jött a fotós is velem, majd az a hatalmas daru elkezdett húzni minket felfelé. Ott álltam, még ki voltam kötve, ha akartam sem tudtam volna még ugrani és imbolyogva haladtunk felfelé. Még alig távolodtunk el a földtől, de már csak egy kötélen függöttünk és ahogy kinéztem, egy szikrányi félelmet éreztem újra. Sok-sok tekintet szegeződött rám, de az arcokat még tisztán láttam, a félelem pedig amilyen hirtelen jött, el is tűnt újra. Ott voltam 70 méteren, és a táj összezsugorodott alattam. Az emberek egészen pici pontokká változtak, és a fű ezerféle zöldje is egyetlen fakó színben olvadt össze. Fújt a szél. A szerkezet, melyben álltam, ingott ide-oda, és még utoljára egyszer leellenőrizték a köteleim. Kioldották a biztonsági kötelet, és ott álltam egymagam egy fémdarabba kapaszkodva. Korábban úgy képzeltem el, hogy ha ilyen helyzetbe kerülök, nem totolyázok csak ugrok és kész. Most viszont ott álltam, csak ugranom kellett volna, de valami bennem nem hagyta. Nem a félelem. Inkább az élni akarás küzdött a lehetséges halál ellen. Belevetni magad a mélybe iszonyatos érzés, nem tudod rászánni magad, a kezeid görcsben állnak és már régen nem az elméd az úr. Tudod, hogy nem lehet baj, de elengedni a biztos talajt nem tudod. Tudod, hogy ott a kötél, mégis úgy érzed, mintha egy végtelen szakadékba ugranál, és nem az ugrástól félsz, hanem a zuhanástól. Egy utolsó pillantás még Budapest fényeire, ebből a szögből gyönyörű a város, minden olyan távoli és nyugodt. Benned is csend van. És ahogyan tekintetem a földre engedtem újra, testem engedelmeskedett, egy gyenge lökés a kezeimmel, és néma csendben, beledőltem az éjszakába. Mint az óramutató, ahogyan lassan elindul fentről nekem is minden pillanat olyan hosszú volt, a másodpercek egymásba mosódtak, majd ráérősen - mint aki maradna még - vánszorogtak tova. De amint lábam a talajtól elvált, velem együtt az idő is fékevesztett zuhanásba kezdett, zuhantam őrülten és őrült sebességgel, egyetlen gondolat nélkül. A levegő az arcomat tépte és ebben a gyötrelmesen hosszú nulla másodpercben úgy éreztem magam, ahogy még soha. Mintha nem lettem volna, mintha meghaltam volna, mintha egy bálteremben keringőztem volna, mintha farkasszemet néznék a felém száguldó vonattal, úgy közeledett felém a föld. Egy pillanat volt. Egy év. Egy emberöltő. Nem! Kívűlről talán tényleg csak egy pillanat volt, számomra viszont nem volt idő, ugyanúgy tűnik egy szemvillanásnak, mint véget nem érő végestelen zuhanásnak. Eltűnt előlem minden, az elmosódott szürkés színeket elnyelte a sötét és éreztem, ahogyan a kötél visszaránt. És újra repültem, és újra visszaránt, és újra repülök... "Mindjárt vége." - és már nyúlt is felém egy kéz és lehúzott a földre. Nem mozogtam, míg leerőlködték rólam a felszerelést, csak feküdtem, kiterültem, és az egész testemből, csak a fejemet éreztem, hogy milyen nehéz megint. Ahogyan felkeltem, futni nem tudok, éreztem, és mosolyogni sem volt kedvem, de boldog voltam. Jöttek a barátok, én mentem feléjük, és taps helyett a két tenyeremmel ügyetlenül csapkodtam, melyet a szavak helyett próbáltam kipréselni magamból. Eszméletlenül jó volt. Még mindig úgy éreztem, mintha lebegnék, és csak siklottam járás nélkül egyik ponttól a másikig, és mindenkinek elmeséltem, milyen jó volt, és csak meséltem, csak meséltem, teljesen fel voltam töltve energiával és friss élményekkel.

Gludovátz Gábor

Ott állsz kint. Eddig minden olyan gyorsan történt, mintha egy nagy futószalagon lettél volna. Megvetted a jegyed, beálltál a sorba és szép lassan haladsz előre. Majd azt veszed észre, hogy senki sincs előtted. Te vagy az első, végre! Az az ürge ott veled szemben int feléd, te odalépsz hozzá - lemérik a súlyod, zöld szám kerül a kezedre, rádteszik a speciális ruhát, leültetnek, szorosan rögzítik a bokáidra és a hátadra. Olyan gyorsan történik az egész, szinte időd sincs arra, hogy felfogd a dolgot, máris megjelenik a kosár. Felemeled a kezed, hogy a rajta lévő számot jól láthassák. A hátadra ráerősítik a kötelet, aztán kiállsz a szélre. Lábfejed lelóg a semmibe - erősen kapaszkodsz a fémrácsba, amikor elindulsz felfele. A föld egyre távolodik, a lent álló emberek arca és teste elmosódik, a  környező helyek fényei tűnnek fel. A Nap éppen lebukik az égről. Kísérőd megszólal: "Ha szólok, ugorhatsz.". Aztán hirtelen koppan valami és ingadozva megálltok a magasban. Alattad 70 méter mélyig semmi más, csak a levegő. Ismét a kísérőd hangját hallod: "Vedd úgy, hogy szóltam."
Belülről jön egy tiltakozás: mégsem kellene ezt megtenni, nem kell bizonyítani; délelőtt hallottad hogy egy csaj megvakult a nyomás hátására; amikor bent álltál a sorban láttad a srácot, akinek a nyakára tekeredett a kötél ugrás közben és majdnem megfulladt mire leért; már más is visszafordult innen, nem lenne semmi gond, ha visszamennél; annyira félelmetes az egész, haverod is le akar beszélni...
Megkísértetsz.
Hosszas belső vívódásod a külső szemlélő számára csupán egy fél másodpercig tart, egy lélegzetvételig. Kimondod annak a lánynak a nevét, akinek arcát egész nap láttad szemed előt - mint mondod, üvöltöd - és a kiáltásod közben már nekirugaszkodtál és levetetted magad a mélybe.
Abban a pillanatban különös nyugalom fog el, tudod, hogy semmi bajod sem lehet. Legyőzted a kísértést és átléptél egy különleges világba, ahol nem érvényesek az általad hitelesnek tartott törvények. Súlytalan vagy, de nem csak a test súlyától szabadultál meg. Semmire sem gondolsz, semmire sem figyelsz, egyszerűen csak vagy. Lebegsz, test és gondolatok nélkül. Ismeretlen világ, ismerős érzésekkel. Érzed azt a mérhetlen szeretetet, amely körülveszi és áthatja ezt a világot, és érzed a mindent eltöltő hálát. Megérzed az Isten jelenlétét és tudod, hogy van dolgod ezen a világon. Olyan ismerősnek tűnik az egész, mintha már átélted volna ezt korábban is. Valahol, valamikor... Aztán egy érintést érzel a lábad környékén és repülsz felfele...
A következő pillanatban megfogja valaki a lefele lógó kezed és azt mondja, hogy nézz a hasad felé. Lent vagy a földön. Igen, a kötél néhányszor visszarántott, felrepültél és zuhantál újból, pörögtél balra és jobbra, kiáltoztál is közben...
Lent vagy a földön. Túlélted - ez az első gondolatod. Ismerőseid is örülnek és büszkék arra, hogy le mertél ugrani. Aztán hirtelen belédcsap a keserűség: sánta voltál és mégis jártál, süket voltál és mégis hallottál, vak voltál és mégis láttál. És most újra sánta vagy, és süket vagy és vak vagy. Ekkor átengeded magadat az örömnek és gondolataid sötét felhője szétoszlik. Tudod, hogy bármikor megteheted újból - vagy akár meg sem kell tenned ahhoz, hogy átéld a csodát.

Bacsi