|
Az ártatlanság kora a sorozatokban
avagy a női nemre veszélyes főhősök ideje lejárt Tagadhatatlan, hogy még mindig tombol a retró-láz. Az elmúlt években rendkívül felerősödött a korábbi korok (sorban az ’50-es, ’60-as és ’70-es) évek iránti nosztalgia. “A történelem megállt” ugyanis, ahogy ezt egy falfirka hirdeti az albertirsai vasútállomás kerítésén. Sőt, már élesztgetjük a ’80-as évtizedet is, ijesztő színeivel, gyomorforgató karkötőivel, fülbevalóival és egyéb kiegészítőivel. Nemsokára talán ideiglenes pihenőre küldik a lányok-asszonyok a csipeszeiket, és újra elterjed a vastag szemöldök is, mire kettőt pisloghatnánk.  Van ám ennek a kulturális újrahasznosításnak egy kedélyesebb oldala is. A fantáziátlanság és a pénzhiány miatt a különféle televíziók sorra ássák elő gyermekkorunk és koraifjúságunk kedvenc sorozatait, és ettől az újraélesztéstől ezeket a sorozatokat hirtelen kultikus aura kezdi körülvenni. Sajnos magam még nem találkoztam vele, de állítólag a Viasat-on már fut a Starsky és Hutch, várom a Demsey és Macepeace-t, meg párdarabját, a hasonlóan erotikától fűtött (persze csak tisztességesen) és beszólásokra építő Simlis és a Szendét.
Ami még különösebb, hogy ezeknek a sorozatoknak egy részét még tovább is gondolják. Persze még várat magára a Cyber-Kojak, vagy a Colombo 2050, bűn az űrben c. széria, de a Knight Ridernek bizony már elkészült a modernizált folytatása. Ez viszont csak arra volt elég, hogy kiderüljön, az előd, a sármosan ellenszenves David Hasselhoff-al, nem is volt annyira végtelenül gyatra, volt benne egyedi báj is itt-ott. Arra például már több írás, tanulmány felhívta a figyelmet, hogy mennyire nagy a különbség az említett sorozatok és a maiak között az erotika, a nő ábrázolásának és helyzetének tekintetében. Konkrétan, a Knight Ridert vizsgálva, rögtön szembe tűnő, hogy Michael, az igazságnak gépjárművezető osztója, minden részben, jobb szó nincs rá, kíméletlenül becsajozik. Ártatlan kék szemei mögött ez a Michael valójában egy cowboy keménységével bírt. Sőt az egész sorozatbeli alaphelyzet erre a hasonlatra épült: a magányos hős, akinek egyetlen társa és barátja hűséges autója (mint Lucky Luke lova, aki szintén tudott beszélni, hasonlóan Michael fekete csodájához, bár mérföldekkel jobb fej volt annál). Hősünk feltűnik itt, feltűnik ott, megold minden esetet, ideig-óráig helyreállítja a jóság-gonoszság felborult arányát, majd továbbáll, eltört női szíveket és némi féknyomot hagyva maga után.  A kérdés igazán nem is az, hogy miért változott meg a nőkhöz való viszony a sorozatokban (vagyis miért nincsenek ma Michaelek, akik az “úgy jönnek a nők, mint a buszok” elvet vallják és ültetik át a gyakorlatba), hanem, hogy miért nem jelent meg e helyett a libidógazdagabb, erotikusabb hagyomány helyett egy új minőség? Magyarán, ha már az új sorozatok hősei nem is csajoznak olyan veszettül, azért valamiféle ilyen jellegű, érzelmi izgalomra attól még szükség lenne.
Például a Knight Riderben nyílvánvaló annak hiánya, hogy nem volt Michaelnek egy állandó, a sorozatban legalább az utalás szintjén rendszeresen előkerülő szerelme, akár beteljesületlenül, miközben Michael platoni dialógusokat folytathatott volna okos autójával a nőkről, a hűségről...stb. De jó is lett volna! Ennél azonban kiálltóbb a hiány a mai szériákban. Ha a kilencvenes évek fontosabb sorozatait nézzük, akkor szomorúan kell szembe nézni azzal a ténnyel, hogy nincs igazi pótléka a politikai korraktség lázában feláldozott erotikus hangnemnek. Elég csak az egyik legemblematikusabb darabra, az X-aktákra gondolni, ahol a két ellenkező nemű főhős nap mint nap, sokszor a nyolc órás munkaidőn túl ideje legnagyobb részét nyálkás-nyúlós izék, rémségek és gusztustalanságok között töltötte, így nem lehet csodálkozni, ha esténként legfeljebb egy jó forró fürdőre vágytak, és nem a testi örömök hajszolására. A potenciális jelöltként szóba jöhető ifjúsági sorozatok nagy része pedig még űrhulladéknak is túl rossz, ezért az erotika is csak valami nagyon korcs formában tud megjelenni bennük. Ha hirtelen kellene említeni egy kivételt, mégis tudnék mondani. Ez a Miért éppen Alaszka lenne, ahol több részen átívelően megvolt az erotika helye (többnyire igen mulattató aspektusokból közelítve meg a kérdést). A Twin Peaks és az erotika viszonyának értő bemutatására inkább nem vállalkoznék, ehhez a hely is kevés. Összegezve elmondható, a kilencvenes évek sorozatai közül (legalábbis a szerző által látottakra ez vonatkozik) nehéz mondani olyat, ahol az előző évtizedek pajkos-erotikus hangulata sikerrel mentődött volna át, vagy került volna új csomagolásba.  Miért tekinthető mindez fájdalmas veszteségnek? Röviden és tömören, egyrészt bántó az a sterilitás, ami a legújabb sorozatokat belengi. Nincs tétjük, az erotika pedig olyan játék, ahol a sikerért a kockázatot is vállalni kell. Lehet, hogy a mai korból szemlélve Michael egy beszűkült ösztönlénynek minősül, aki nem képes a lemélyebb, tiszta érzések kiélésére, de ha másnak nem is, viszonyítási alapnak mindenképpen kiváló. Másrészt ezzel a hiánnyal az irónia tere is igen beszűkült, mivel az erotikának meghatározó eleme, hogy nevetségessé is válhat általa az ember, ám a hibák itt könnyebben helyrehozhatók, mint például az agysebészetben, vagy az űrkutatásban.
Kellene már tehát egy jó kis sorozat, egy rátermett, kemény főhőssel, aki bolondítaná ugyan a női nemet (pesze nagyon kedvesen és megbocsáthatóan), udvarolna ide, udvarolna oda, de néha azért még a hűségre is vállalkozna nagy bátran. Szathmáry István |