CyberPress.Sopron

    Ilyenkor, december közepe után, a karácsonyi előkészületek lázában is mindegyre felbukkannak emlékezetünkből ama bizonyos karácsony előtti napok.
1989. december 16. után hallottunk híreket, hogy Temesváron történik valami, de akkor országszerte még "határozott állásfoglalások", "elítélő nyilatkozatok" hangzottak el a médiákban "az ország szuverenitását és függetlenségét veszélyeztetőkkel" szemben.
    Tagadhatatlan, hogy a forradalom Temesvárról indult el december 16-án. Ha nincs Temesvár, nem lett volna pár nappal később Kolozsvár, Bukarest,
Marosvásárhely, Szeben, Arad sem. De talán Temesvár sem lett volna úgy Temesvár, ahogy volt, ha nincs Tőkés László, aki - akár tetszik egyeseknek, akár nem - az 1989-es rendszerváltó megmozdulás szikrája, a forradalom szimbóluma volt. Akkor még Ion Iliescu államelnök is "a forradalom hősének" nevezte.
    Azóta "természetesen" ez a kép megfakult. Az akkori és a mai, vagyis a mindenkori hatalom, a "hivatalos" emlékezet szeretné elfelejteni, kiiktatni, nemlétezőnek tekinteni ezt a mára "kényelmetlen epizódot". Hiszen az évről évre sorra kerülő hivatalos megemlékezésekre rendre "elfelejtik" meghívni az alig egy évtizeddel korábban általuk is a forradalom hősének nevezett Tőkés Lászlót.

    Szubjektív a visszaemlékezés. Az is eszembe jut, hogy még december 21-én sem írhattuk le, hogy Temesvár, hanem úgy hangzottak a hírek, hogy Timisoarán...
    Ennek ellenére, még azon a napon Bukarestben, Kolozsváron, Szebenben, Marosvásárhelyen és másutt utcára vonultak az emberek, diktatúra- és kommunizmus-ellenes jelszavakat skandálva. Aznap történt az is, hogy a diktatúra kiszolgálói tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre. Még aznap este vesztette életét Marosvásárhelyen is hat ifjú ember.
    Másnap, december 22-én délben hallottuk, hogy Ceausescut eltávolították a hatalomról. Az egész ország eufóriában ünnepelt. Vásárhelyen örömünnepet ülő nagygyűlést tartottak, ahol Sütő András magyarul szólt a tömeghez. Mindenhol könny és mosoly, testvéri ölelkezés oldotta a sok évtizedes szorongás, félelem görcseit. Románok és magyarok együtt örültek, hogy a diktátor megbukott, s hitték: egy új világ kezdődik. Akkor azt gondolták, az áldozat nem volt hiábavaló.
    S valóban új világ vette kezdetét. Még karácsony előtt megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ötéves kényszerű hallgatás után újra megszólalt a marosvásárhelyi rádió magyar adása. S ami számunkra a legfontosabb, megszületett a Nemzeti Megmentési Front Nyilatkozata a romániai nemzeti kisebbségek jogairól. Ennek egyik passzusa kimondja: "A Nemzeti Megmentési Front határozottan elítéli az előző diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzeti jogokat és szabadságjogokat"(...), "…szükségesnek véli az egyéni és kollektív nemzeti jogok és szabadságjogok alkotmányos garanciáinak kidolgozását" (...), "… a megvívott forradalom demokratikus jellegével összeférhetetlennek minősíti a nacionalizmus és sovinizmus, a fajgyűlölő uszítás, a nemzeti kisebbségekkel szembeni elnyomó politika bármely megnyilvánulását".     Ugyanakkor "a törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését". Ehhez képest, alig két hónap alatt teljesen megfeledkezett a hatalom ezekről az ígéretekről: februárban megalakult a Vatra Româneasca (az RMDSZ ellenében); márciusban magyarellenes pogrom tört ki Marosvásárhelyen; a márciusi eseményeket követően kizárólag csak magyar és cigány nemzetiségűeket ítéltek el.
    Aztán pár év múlva megszavazták a Ceausescu-féle tanügyi törvényben foglaltaknál is megszorítóbb intézkedéseket tartalmazó oktatási törvényt, következett a "Harkov" néven elhíresült jelentés, és még sorolhatnánk, hosszú a lajstrom. 1996 jelentett némiképp fordulatot. Victor Ciorbea kormánya sürgősségi kormányrendelettel módosította az oktatási, illetve a helyhatósági törvényt. Előbbit a parlament is megszavazta, utóbbit a Nastase-kormányzat idején sikerült törvényerőre emelni.
    Tehát, mondhatnánk vannak eredmények is. Azonban a forradalom napjainak euforikus öröme, a jobb világ várása lassanként illúzióvá vált. Hiszen éppen ezekben a napokban vitatkoznak a parlamentben egy újabb "Harkov"- indítványon, a főügyész éppen most indított eljárást az RMDSZ ellen a magyar himnusz elénekléséért, és hadd ne folytassam tovább. Ezek után azt mondhatjuk, hogy a forradalom utáni euforikus pillanatok valóban csak pillanatok voltak, mert hamar kiderült, minden más, mint aminek éreztük, láttuk, aminek vártuk, aminek elképzeltük. Azóta is tart az illúzióvesztés ideje. Hiszen az ország, mi mindannyian még mindig abban a káoszban vergődünk, amelybe a forradalom, az "elorzott forradalom" taszított, demokrácia, szabadság délibábjával.
    Lehet, hogy jön egy más kor, amely nem abban a látásmódban fogja nézni, kezelni 1989. december 21- 22-ét, amelyben ma képesek vagyunk. Lehet, újra felfedezi azt a felemelő érzést, páratlan élményt, amelyben akkor az emberek, a marosvásárhelyiek egymásra találtak. Lehet, újra felfedezi azt az eufóriát, a hirtelen kitört szabadság kollektív élményét, amikor azt hittük, hogy egy más, egy új világ teremtésének a történelmi pillanatait éljük, amikor minden kimozdult a helyéből.
Annyi talán mégis az igazsághoz tartozik, hogy a keletkezett káosz pereme felé tartunk és remélhetőleg, valamikorra sikerül kivergődni ebből.
    Vagy talán ez is egy újabb illúzió, amelyet az táplál, hogy mégiscsak születtek használható törvények, mégiscsak nyitottabb országgá vált Románia, mégiscsak javult a külföld megítélése, s elérhető közelségbe került az euro-atlanti csatlakozás?
    Valójában mindez akkor lenne több, mint illúzió, ha nem botlanánk nap mint nap a mérhetetlentől éppen csak az elviselhetőig terjedő szegénységbe, ha nem látnánk nap mint nap az érdemtelen és gátlástalan vagyonszerzés jeleit, másfelől ha nem hallanánk mindegyre visszaköszönni az 1989-es fordulat előtti és a demokráciában is elburjánzó nacionalista-soviniszta mentalitást, ha nem éreznénk, hogy semmi sem egyértelmű, bizonyos és megfogható, s tényleg az ember javára szól.
    Leszámoltunk illúzióinkkal. Nyers és rideg a valóság. És ebben nem is a mai helyzetünk a legtragikusabb, hanem az a tény, hogy tizenkét esztendővel ezelőtt, ilyenkor, a karácsony küszöbén voltak, akik életükkel fizettek Marosvásárhelyen is a mára illúziókká foszlott eszményekért.
    Borús kedvünk dacára tisztelettel emlékezünk BODONI SÁNDORRA, HEGYI LAJOSRA, HIDOS ADRIANRA, MUNTEAN ILIÉRE, PAJKA KÁROLYRA és TAMÁS ERNŐRE, akik fiatal életüket áldozták a mára illúzióvá vált eszményért, s akikről évről évre felemelő szavakat hallunk. Ám a felemelő szavak is semmivé válnak, midőn azt látjuk, hogy ezek kiötlőinek, az ünneplőknek, megemlékezőknek nem futotta idejéből 12 esztendő alatt sem, hogy méltó emléket állítsanak az áldozatoknak. Nem a forradalomnak, nem a forradalmároknak: az áldozatoknak. Egyszerűen és egyértelműen az áldozatoknak. Akik nem akartak hőssé válni, de hősökké tette őket a történelem. Akik nem meghalni léptek az utcára, a szabadság reménye vitte őket, a hit a jövőben, hogy tenni kell, harcolni kell.
    A karácsony, amely számukra a halált hozta, másoknak a felszabadulás, a szebb jövő reményét jelentette. Hogy azóta illúziókat kergettünk? Való igaz, de még mindig maradt egy kis remény: talán jövőre tényleg jobb irányba mozdulnak a dolgaink.

Mózes Edith
Népújság, Marosvásárhely

    A téli hónapok érkezésével beköszönnek az ünnepek. Vajon kinek jelent igazi örömet a karácsony érkezése? Egyáltalán boldogság-e vagy aggodalom, ami a szívekben van?
    A leszegényedett városokban, falvakban, itt, a Hargita alatt meghúzódunk, szavak nélkül nyalogatjuk sebeinket, s nem arra gondolunk, hogy mit ajándékozunk, hanem arra, hogy lesz-e mit megenni holnap. Senki nem tudja, meddig szorul a hurok a nyakunk körül, meddig bírható ki ez az állapot. A szinte hónapról hónapra emelkedő villany- és gázszámlák kifizetése nemcsak a nyugdíjasoknak, a munkanélkülieknek okoz fejfájást, hanem azoknak is, akikre rámosolygott a szerencse: van munkahelyük.
    A minimálbér nem elég még a mindennapi betevőre sem, nemhogy az idegtépő számlák kifizetését fedezze. Néhány évvel ezelőtt még kapott a gyanútlan nép az alkalmon, aki egy kicsit tehetősebb volt, beköttette a gázt, hiszen olcsó, praktikus, kényelmes megoldásnak tűnt. Mostanra kiderült, hogy fényűzés gázzal fűteni még azon a vidéken is, ahol az országban a legtöbb lelőhely van...
    Az ünnepek tövében, amikor a legnagyobb szükség volna a kedvezményekre, az árcsökkenésre, minden robbanásszerűen drágul. A jövő titkai közé tartozik még a karácsonyfák ára, azoké a fenyőké, amelyek itthon, nekünk, a mi egykori, tél-túl visszaadott erdeinkben nőttek. Szidhatjuk a régi rendszert, szidhatjuk az újat. Az istenadta nép húzza a rövidebbet. Régen azért nem volt szavunk, mert olyan volt a rendszer, most meg azért nincs, mert ilyen.
    Csak egy dologban lehetünk biztosak: egyre rosszabbodik a helyzetünk.

    A családapák, nagyobb testvérek, gyakran az édesanyák is külföldre szorulnak, ott próbálnak megélhetés után nézni, munkát keresni, hogy eltarthassák az itthon nélkülöz? családot. Ott sem könnyű, maximálisan igénybe veszik a munkaerejüket, de legalább megfizetik. Az itthonról pakolt szalonna, az ott vásárolt legolcsóbb élelmiszerek hozzásegítik a spóroláshoz az embert.
    Egy hónap után hazatérnek szeretteikhez, a kemény munka eredményét nem lehet pár napnál tovább fitogtatni – hiszen a már említett szolgáltatói számlák kifizetése, a központosított nemzetállami rendszer pénznyelő gépezete csakhamar megfosztja a kint összekuporgatott jövedelemtől az embert. Nem elég, hogy mostoha körülmények között nyomorog a székely a határon túl (is), s elvégeztetik vele azt a munkát, amit az ott lakók nem vállalnak, még nehezítik a dolgát a határátkelésnél is, követelvén különböző illetékek kifizetését.
    De mi a helyzet azokkal, akiknek nincs munkahelyük itthon, és nincs lehetőségük külföldön dolgozni? A szociális segélyektől akár éhen is halhatnak, megfagyhatnak a fűtetlen lakásokban, gyógyszer- és betegbiztosítás nélkül halálra ítéltetnek. Ennyi kisemmizett, munkátlan, elesett, szánalmas sorsú ember hogyan ünnepelhet? Lehet-e reménye, életkedve, jövőbe vetett hite? Boldog karácsonya?

Faluvégi Anna

Erdélyi Napló, Nagyvárad