|
Saccra, túl a hetvenhetediken
Saccra, túl a hetvenhetediken
Azt mondja az ismerősöm, hogy úgy a hetedik előadás
után érik be igazán a darab. Biztosan igaza van.
Bevallom ez csak úgy utólag jutott eszembe, kifele
jövet.
Hogy hányadik lehet vajon például ez a (túlérett?)
előadás, amelyben a rutinos színész három összefüggő mondatot nem tudott
baki nélkül elmondani? Így saccra jóval-jóval túl a hetvenhetediken is,
már csak annak alapján, ahogyan némelyek partra vetett halként kapkodtak
a végszavak után.
Azt is mondja az ismerősöm - ráadásul szakképesített
is a területen - hogy általában a legkevésbé a főpróba vagy a premier sikerül.
Ezúttal nem jött be, mert azokat is láttam. (De ez az én személyes problémám).
A kritika pedig - amennyiben nem a premiert követően íródott volna - nagy
erényként tüntethette volna fel a poénba átmentett bakikban megcsillanó
profizmust.
Talán az előadás-szám és a színvonal közötti fordított
arányosság matematikailag - a tudomány mai ismeretei szerint - be nem bizonyítható
feltételezése helyett inkább az ünnepek kollektív fáradalmai látszottak
meg a produkción, mondja ismerősöm és legyünk őszinték: emberélet nem múlt
semmin.
Mert azért ha a pilóta, a buszvezető, a hajóskapitány
vagy akár az űrhajós holtfáradtan - esetleg másnaposan - biztosan nem ül
kormány mögé, ezzel szemben a pódiumon, meg, így évvége felé akár bocsánatosnak
is tekinthető, hogy ez egyszer valamilyen - a néző által inkább sejtett,
mintsem biztosan tudott - okból a színész koncentrációs nehézségekkel küzd.
Folyamatosan.
A néző meg tapsol. Teheti, hiszen az életét egyébként
semmilyen veszély nem fenyegeti, amúgy meg nagyon jól tudja, hogy a jegye
áráért talán Bicskéig jutna el (de már vissza nem). Akkor meg mit akar?
A bakikon is lehet röhögni, lám a színpadon is azt teszik, végtére meg
azért jött.
Csak a büfében ne tologatnák az előadás alatt folyamatosan
a kólásrekeszeket…
té
|