|
Peremtő
megjelent a BDEG művészeti folyóiratának 1. száma ...
| Peremtő címmel jelent meg a Berzsenyi
Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) művészeti folyóiratának első
száma.
A szerzők jelenleg mind a líceum tanulói. A jövőt illetően
lehetséges,
hogy közülük sokuk alkotását egyéni kötetekben, irodalmi kiadványokban
fogjuk majd viszontlátni.
Addig is irodalmi megnyilvánulásaik további alakulását,
fejlődését
- szárnypróbálgatásaik közzétételével - szerkesztőségünk örömmel
támogatja.
Más soproni diákszerzők írásai is helyet kaphatnak rovatunkban. Ezeket
elektronikus formában a rovatvezető várja.
|
Peremtő
A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Lyceum)
művészeti
folyóirata
I. évfolyam I. szám 2000. Március 20
Tartalom:
Szerkeszti: MIND, KI huzamosabb lépések kertjében
reszket
Asalia
Az idő/millenium
Nyakunkon az ezred forduló
Mögöttünk a rejtett múlt
Előttünk a kiszámíthatatlan jövő
Nézz körül, s vedd észre mindazt,
Ami neked értékes lehet
Használd ki az életed!
Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!
Telik a pillanatnyi idő
Az óra lassan ketyeg
S vigyáznod kell minden egyes percére
Nem kell sietned, ha nem muszáj
Az élet nagy része még rád vár!
Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!
Mi lesz ha itt az ezredforduló?
Látod ott azt a sok fényt?
A múlandó látvány mindennél többet ér
S mi lesz ha egyszer örökre véget ér?
Míg itt élünk nem lehet vége
Csak tegyél már valamit érte!
Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám! |
Eljár felettem is az idő
Változik az életem
Olyan távol áll tőlem,
Hogy mindenkinél tökéletesebb legyek
S, hogy tényleg mindennek eleget tegyek!
Óh nem ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!
Látom az igazi embereket
Akik most engem körülvesznek
Kik tényleg igazán tisztelnek,
Igaz barátnak tekintenek
Jobbnak tartom magamnál őket!
Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!
Valami biztos megváltozik
Ha kétezer elmúlik
Tudom valami új kezdődik
Új nemzedék születik
Pár bölcs ember eltűnik
Kérdezem: "Ki marad itt?"
Óh nem, ezek csak üres szavak
Figyeljetek rám! |
Boha István
A szél is csak levegő
Kitépett lapokat hord a szél,
Oldalakat egy meg nem írt könyvből,
Szavakat egy ki nem mondott mondatból,
Cseppet a könnyből,
Darabot a kőből,
Vért a szívből,
Kézt a kézből,
Szívet az észből,
Tőrt a térdből,
Tintát a tollból,
Penészt a sajtból,
Csókot az arcról,
Vizet a kútból,
Embert a hadból,
Órát a napból,
Tojást a kasból,
Szerelmet a paptól,
Hordja, csak el innen, csak messze, oda
Ahol már nem érezni a hazugság bűzét,
Ahol a szem is csak néz, s a szél is csak levegő.
Mélyen a fényben
Üres fröccsös pohár az asztalon.
Egy cigaretta elhaló parázsa.
Füst a levegőben.
Egy barát egy újabb pohárral.
Nők csókranyíló ajkak.
Egy aranyló lemez tétova
Mozgása az órám lapján.
Piros falak és kiégett kocsiülések.
Egy matrózing és két hosszú láb.
Egy tintában úszó golyó,
Egy toll a golyón és a végén
Egy kéz, amelyhez egy ember nőtt.
Én vagyok az ember, az ajak,
De sokkal inkább lennék a füst,
A füst a lámpa körül.
Körbeölelném a fényt és
Én lennék a fény maga.
Nagy Bence
Isten nem bottal ver
Tavasszal még gazdag voltam,
A pénzemet állandóan szórtam
Nem számított, hisz jutott elég
Mindig került otthon reggeli, vacsora, ebéd.
Péntekenként kártyázni jártam
Barátokkal sokat ittam.
Szerettem boldognak lenni
Nem kellett semmit tűrni.
Feleségem hívő nő volt,
Ki a szárnyasnak magvat szórt,
A tehénnek adott inni,
Mindig kész volt tenni-venni.
Hetente templomba járt
Kérlelt engem, de hiába várt.
Egyedül ment Isten házába
Gondolata ott vált imára.
Egy nap elszédült szegény
Leesett a lépcsőn, eltörte mindenét.
Ártatlan párát Isten nyugosztalja.
Meghalt, s ma már föld borítja.
Nem volt több ima értem,
Én meg Jézustól nem féltem,
Megmutatta, hogy ki a nagyobb,
Mint folyóban a levél elúszott a vagyon.
Megátkozott engem, házam, környékem
Egy év alatt romba dőlt az életem.
Leírni is alig lehet,
Hogy mi volt, és ebből mi lett:
Hat lovam volt,
Mind megdöglött.
Két szamárból
Egy megszökött.
Kutyám ette a másikat,
Torkán akadt a falat.
Macskám halra vadászott,
Pataknál a vízbe fúllott. |
Szép ludamra tehén esett,
Mely a lucernától pukkadt meg.
Tej nélkül éhen halt a borja,
A tyúkokat a róka marja.
A nyulakat a héja viszi,
A cseresznyémet rigó eszi.
A kakas beesett a kéménybe
Fekete varjú károg már helyette.
A vakond feltúrta a kertet
Zöldség helyett csak gaz termett.
Darázs pusztítja a méhét,
Medve viszi a mézét.
Birkáimat az ordas eszi,
Gyapjújukat a szél viszi.
Hiába jön, és céloz a vadász,
Tölténye más állatot aláz.
A szőlőre kár figyelni
Ugat a róka, de nem lehet szedni,
Mert férges már az alja
A levelét is gomba falja.
A gerendát szú eszi.
A ruhák közt molyt lelni.
Az egér az asztalt rágja,
De őt is otthagyta a párja.
Az egérrel együtt elment a bagoly,
S bölcs nélkül az éjszaka halott.
Nem ijeszt meg, ha fekszel az ágyon
Csöndes sötét éjszakákon.
Keserű lett az élet, nem süt ide a nap.
A környéken minden fa a magasba hajt.
Eltakarják így azt a kevés kis sugarat,
Ami régen még melegítette a talajt.
Nem hagyják, hogy új nőjön,
Magból növény fejlődjön,
Csupán elszívják az összes vizet
így pusztítják gazos kertemet. |
Tadeusz Rieckmann
A Végbocsánata
Lesújtott a kereszt,
Szétzúzva az emberiség derekát.
Oly naív gondolkodásunkat áttörve,
Illúzióinkat lerombolva,
A vég eljövetelét bár átkozva,
várjuk az érkezést.
Lesújtott a kereszt,
Akár a kard az Arkangyal kezében,
Bosszút keresve halott fiáért.
Egykor megbocsájtott nekünk,
Mára azonban
Én lettem az áldozat.
Abschied
War niemals mehr als Staub und Asche,
Wind wühlt auf mein dunkles Grab.
Engel singen Todesmärsche,
Schatten tragen mir den Sarg.
Niemand da, der um mich trauert
Klagen heult mir nur der Wind.
Neben dem Grabstein einsam kauert
Ein verwelktes Blatt der alten Lind´.
Vor des Friedhofs eisernem Tore
Will ich ein letztes Mal verweilen.
Abschied nehmen Muss nun der Tor,
Bevor sie mich aus dieser Welt verweisen.
Ach,Du teures,Du mein Leben
Warst niemals gnädiger zu mir,
Befreist doch nunmehr meine Seelen,
Im Dunkel der Nacht ich mich verlier.
Szolnoki Miklós
| Nézel
Keressetek meg a csillagok között,
rátok emelem tekintetem
Rátok vártam, azért nem ettem a sültből.
Levegőért kapkodtam, ahogy az utolsó
pillanatok közeledtek.
Zöldre festettem arcomat, hogy eltakarjam
az irigység színét.
Túl sokat vesztek el belőlem.
Inkább szórjatok a galamboknak.
Jó látni hogy, békével vártam rátok
ti is békével érkeztetek
- a villamosjegyet majd kifizetem.
A szemetekben látom a csillogó aranyhajót,
azon távoztok innen.
Keressétek a másik énem a következő csillagon.
Ő fegyverrel vár rátok és pipázik,
fejében üres üvegek,
zsebe tele az itt szerzett emlékekkel. |
Választárs
Indítsd be az autót,
távolodjunk el egymástól.
Te fürdeni akarsz, én meg a világot szeretném
tűzbe borítani.
Hogy mondhatta azt a jósnő
a csillagos sátrában, hogy egymás
végzetei vagyunk.
Jó, hogy rád költöttem az összes
pénzem, de a fákat és a virágokat
nem én ültettem a fejedbe,
nem változtattalak meg,
nem is alakítottalak.
Te viszont a giotin alá küldtél, hogy
örömet szerezz a másiknak.
A madarak szedték össze darabjaimat
és az őzek ragasztottak össze.
Téged most a kutyák marcangolnak. |
6.
A telekarcolt falú városokban,
ahol az emberek aranyszálakkal
kötődnek a valósághoz,
ahol a beteljesülés hangorkánjai
szaggatják a szabadság zászlajait,
a józanság mérgezett almáit
a szeretet férgei rágják.
A felkoncolt igazságú ügyvéd
a rég várt elismerést kapja.
Az egérszemű kisgyerek,
a lelket rabolja a ruhaszárogatóról,
a szétzúzott erkölcsű papok
az igaz szó jogán veszejtik el magukat.
Ahol a harmatfogú érzések
falazzák be az elhullottakat.
Ott leszek én, a koldus,
aki üres fegyvertokba gyűjti
az öröm szemcséit.
Tarr András
A nyár
Mindörökre elment a nyár
hideg szél fúj a fehér mezőn
remélem a szerelem elvisz innen már
mert a halál lassan beköszön
Hazudtál nekem szerelemről
én bolondok világába menekültem
s most egyedül állok a fehér mezőn
már rég megőrültem
Fekete angyalok állnak a fehér mezőn már
a kígyó hív engem
s a halál súgja nekem
mindörökre elment a nyár
Egy gondolat
Kiszálltam a vonatból
s éreztem e szagot
nem tudtam hogy mitől
trágyadombon vagyok?
Nem láttam miért
mert beköszönt az este
de rájöttem hamar
hogy itt vagyok Pesten
Varjú János
Életem Napja
Két csillogó szemed fürkészem,
belőled élek, te éltetsz.
Könnyedet iszom és mosolyod eszem.
De van még egy társam, szenvedélyem,
a tüzes Nap fenn az égen.
Nézz gyönyörű lángjába kedvesem,
Ugye rád mosolyog kedvesen,
kacéron, pihenten, de öregen.
Sokat látott ő és az én szívem.
Tudod ott volt mindenhol,
ahol valami fájt, sírt,
csengett-bongott a végtelen. |
Látta véres harcok mártírjait
repedező betonon szenvedni,
nyöszörögni és mosolyogva meghalni.
Látta anyámat, apámat könnyezni,
zokogni, félni, miattam édesem.
Ezért éget lángja oly élesen, véresen.
Látta a kést, ahogy húst vág, vért ont
az én kezemben.
Ezért oly öreg és üres a Nap, s a szívem. |
Végső
menekvés
Magányodban elmerengve botorkálsz,
életed romjain. Félve megállsz,
sírásra görbül a szád. Nem értesz
semmit.
A hosszú út során elhagytak társaid,
Lekoptak ellenségeid, de hiába,
a rettegés már örökre benned él.
Keseregve mordul fel benned
öntudatod kövirózsája és
káromkodva fröcsköli képedbe:
Elvesztél! Ne fuss! Vége van!
A meleg csókok már kihűltek arcodon,
Véres sebek sikítanak karodon,
lábadon. |
Két kézzel kapaszkodsz a múltba,
de csak árnyak térnek meg, kifulladva,
lihegve, züllötten, lüktető agyadba.
A késért nyúlsz, amely csendben,
áhítatosan hatol szívedbe.
Utolsó reményed öltöd így magadra.
A jéghideg penge visítva hatol
meleg véredbe, agyadra borul szerelmek,
ártatlan, rózsaszín ködje.
S ezzel Vége, befejezted küzdelmed,
A világgal, magaddal, s félve,
de mosolyogva süllyedsz el a mélybe. |
Tompa
Ádám
Mikor magamnál vagyok
Törd csak a fejed bugyuta szójátékokon
köcsögdudás!
Izzadj meg, fulladj bele saját
hányásverejtékedbe!
Nem veszed észre, hogy mint a vak tyúk,
egyhelyben tapicskolsz,
és csikorgó fogaid közt kipréselt nyögésed
szánalmas kotkodácsolás csupán?
Csillagokat látsz? Mert úgy erőlködsz,
hogy majd’ beszarsz!
Csak egy kis gondolkodási időt hagyjatok,
legalább amíg nem vagyok magamnál!
Finálé
Amikor meghalok, aznap szikrázó napsütés lesz, kibaszott nagy
széllel.
Végső zenék szólnak majd, mondjuk grunge. Kivétel a temetőben, ahol
legföljebb
idegen asszonyok fognak könnyekkel küzdve, és egyhangú bírói
pontozással
legyőzve azokat, Mária-siralmakat énekelni a helyes hangulat
megteremtése
érdekében, mikor engem nem is Máriának hívtak.
Ami megmaradt belőlem, hamvasztva, vagy foszladozó tetem állapotban
-rátok bízom-, egy autó anyósülésén fog ülni, és a tenger felé
száguldani.
Ami nem maradt meg belőlem, a beteg belső szerveim vagy más beteg
emberekbe
varrják bele vagy, miután a "Z" teszt megállapította rajtuk, hogy
doppingoltak
még vízilabdázó korukban, és ezért alkalmatlanok a transzplantációra,
ami
a további élést jelentené nekik, pincsikutyák elé vetik Pedigree Pal
feliratú
konzervdobozban.
A temetőben közben mindenki sír az üres üvegkoporsó mellett. Aki
szeretett
azért, mert még eggyel kevesebb embert ismer immár, akit szeret, aki
gyűlölt
azért, mert olyan élethűen hazudta azt, hogy megbocsátotta valamelyik
szemétségem,
és hogy ezt éppen a halálom napján akarta elmondani nekem, hogy maga
is
elhitte. Akinek pedig közömbös voltam, az vagy nem akar kilógni a
sorból,
vagy még soha nem látott temetési szertartást a halott jelenléte
nélkül.
Azok az emberek, akik nincsenek a temetőben nem sírnak, köztük az
autó
vezetője és én sem, én ugyan szerettem magam, de túlságosan kevéssé
ismertem
ahhoz, hogy sajnálni tudjam. Mi ketten végre elérjük a tengert, amire
már
annyira vártunk, hogy egész úton odafelé egy szót sem szóltunk
egymáshoz.
Kiugrunk a kocsiból, még a slusszkulcsot is benn felejtjük,
odaszaladunk
egy magas parti szikla szélére, én lemming módjára, dacolva
állapotommal
levetem magam róla, az autó sofőrje, kedves barátom nagy, fehér
szárnyakkal
pedig, ahogy végrendeletem kilencedik pontjában leszögeztem, fekete
szalagos
koszorú vízbeszórása helyett, háttal a szélnek egy hegyeset utánamköp.
Salamon Zsuzsa
"Tiszteljétek a nőket!"
Március 9-én, csütörtökön este fél hétkor kezdődött a német
színjátszó
kör előadása "Ehret die Frauen!" /Tiszteljétek a nőket/ címmel.
Valószínűleg
nem véletlenül nőnap után mutatták be, hiszen-mint ahogy a cím is
árulkodik-
nemi különbségekről volt szó.
Különböző osztályok tanulói dolgoztak fel más és más jeleneteket
Louise
Rauchenecker tanárnő vezetésével. Ezekben a jelenetekben többnyire a
nők
elnyomásáról volt szó. Az eredeti szöveg ugyan a németországi
Goethe-gimnáziumtól
származik, a darab mégis több lett azáltal, hogy plusz egy jelenetet
írtak
a végére, valamint saját társaink előadásában láthattuk.
Természetesen nem minden ment hiba nélkül, a "színészek"
idegeskedése
és izgalma itt-ott egy kis hiányosságot okozott. Általánosságban
azonban
nagyszerűen játszottak. A hang és megvilágítás egész jól sikerült és a
díszlet is finom ízlésre vallott. A jelmezek egy pár cipő kivételével
megfeleltek
a szerepeknek, sminket azonban nem használtak. Ez valószínűleg a sok
le-
és felöltözködés miatt volt így. Az azonban bizonyos, hogy ezáltal a
darabban
előforduló idősebb személyek sajnos kissé fiatalnak tűntek.
Az öt jelenet közül kettőben a női nem mint negatív, vagy mint
egyáltalán
nem elnyomott szereplő tűnt fel. Ezekben egy főnökasszonyról volt szó,
aki a férfiak felé kerekedett, valamint egy gyermekgyilkosról. Ezek
után
bátran állíthatjuk, hogy a probléma a másik oldalról is meg volt
világítva.
Ez a darab például szolgálhatna olyanoknak, akik az "éremnek csak
egyik
oldalát" mutatják. Ugyanakkor számunkra is példa lehetne, hogy kinek
miért,
azt maga döntse el!
A csoport dicséretre méltóan dolgozott és meg is érdemelte a kapott
tapsot. Egy élménydús estet kaptunk tőlük és ha jobban meggondoljuk:
Melyik
iskolának van német nyelvű színjátszó köre, amely ilyen nehéz műveket
ad
elő?
A beérkezett anyagok közölhetőségének esetleges kérdéseit a
soproni
iskolákkal írásban közöljük.
|