CyberPress.Sopron

Napló Adyval -Az elnémulás  drámája

     „Felséges és szép és megnyugodott és kiteljesedett és idvezült…”
    1919. január 25-én a pesti Park Szanatórium különszobájában így látta Móricz Zsigmond a költőt, aki reggel negyed kilenckor csöndes észrevétlenséggel átaludt az öröklétbe.
    Ady Endre az elmúlt évtizedekben alig tudatosult erősebben, társadalmi és iskolás tanmesei ideologizálással, mint a vörös jelek égi feltűnésének lunátikus látnoka.
    Azt is megélhettük a közelmúltban, hogy Ady sorsának, utóéletének központi programja lett Csinszka tündökletes voltának lejáratása, amelyet az egykori bukaresti magyar pártlap hírhedett tollnoka és feljelentője vezetett, a női és az emberi lélek iránti teljes süketséget mutatva, s az élettények önkényes alakításának mániákus kényszerében. Korábban s eközben is az irodalomtudomány csöndesen és szívósan dolgozott.
    Kovalovszky Miklós több mint négy évtizeden át készült ötkötetes adattára szinte minden személy vallomását és tényt egybegyűjtött, amit Ady életével, munkásságával kapcsolatban rendszerezni lehetett.
    Dénes Zsófia bizonyára bánta, hogy feleségjelöltségét felmondta Adynak, tán ezért is írta és újra írta, elfogultságaival mások vallomásaival is alakította, formázta Ady képét. Király István kétszer két kötetben hatalmas filológiai és esztétikai készültséggel, érzelmi ragaszkodással, ám számos momentumban ideológiai elfogultsággal bontotta ki és értelmezte költészetének rétegeit.
    Emlékkönyvek, tanulmánykötetek, születtek, Láng József és Schweitzer Pál gondos munkája nyomán összes verseinek gondosan jegyzetelt kötetét forgathatjuk. Leveleinek, közírásainak kétszer három könyvét, Vezér Erzsébet tollából talán alapozó vállalkozásnak tekinthetjük, amelyet újabb s gazdagabb gyűjtemények követnek majd. Még az újabb egyházi közgondolkodásban sincs nyoma, legfeljebb némely Ady-kutató szembesült Vatai László vallásbölcseleti munkájával,
amely Isten szörnyetege címmel 1963-ban Washingtonban jelent meg.
    Életműve kritikai kiadásának pótkötetei, Bíró Zoltán sorsköltészetét tárgyaló könyve vagy Sára Péter tanulmánygyűjteménye, s benne kiemelkedő a meseélményeket tárgyaló dolgozattal, (mindkettő Püski Kiadó) igazolja: Adyval sosem végezhetjük el dolgunkat. Sorsa, életműve közösségi-nemzeti létünk mindenkori kérdéseivel szembesít. Nem politikai időszerűséggel persze, mert azóta se hallunk arról az Ady Társaságról, amely a történelmi változások forgatagában Konrád György vezetésével alakult, ámbár lehet, hogy egyszer, Kossuth Lajoshoz hasonlóan, a költőt is pártpolitikai hivatkozássá alacsonyítják. De Ady rendíthetetlenül túlél minden eszmei, politikai kisajátítást, Ő nem a perc-szempontoknak illegeti magát; versei, írásai a magyarság mindenkori idegrendszerébe hatolnak. Mert folytonos pokoljáró szenvedéseiben, közügyi harcaiban, nemzeti megmaradásunk stációit járja végig – Trianonnal bevégzetten. Ilyenképpen Adynak nincs szüksége ünnepi alkalmakra. Bennünk és velünk ég és él a hétköznapokban is.
    Január 25-i halálában és 27-én, a Nemzeti Múzeum előcsarnokában a ravatalnál álló, majd a Kerepesi temetőben való búcsúztatása alkalmából sem siratjuk őt. „Késik a halálod” – írta Sütő András a költő születésének centenáriumán, s ma sem mondhatunk mást: „A küzdelmek embere számvetésre készteti küzdőket és a csöndbe hullott szíveket is.”
    Ady életének kérdéseivel, küzdelmeivel ma is folyamatosan dolgunk van. Ha mégis ünnepi momentumot is keresünk: születésének 125. évfordulóját köszönthetjük majd november 22-én. De addig is okunk van róla és vele tűnődni mai dolgaink tisztítása végett is.
     „Egy nemzet sorsát és végzetét hordta magában„ – írta róla Móricz, s ha az Adyval kapcsolatos emlékezéseket és tudományos műveket elolvassuk, feltűnik: a költő sorsáról az utolsó hónapokról, a nemzet végezetének drámai, tragikus pillanatában az értelmezések elhallgatnak vagy elbizonytalanodnak. Ady egészségének rosszabbodását a polgári forradalomba zuhanó, összeomló ország jövője fölötti rémlátása tragikus rohamossággal gyorsította. 1918 augusztusában, négyévi hallgatás után, újra kötete jelent meg, A halottak élén. Amely késettsége folytán váteszi krónikás-könyvvé is emelkedett, mert a háború, az ember és a nemzet sorsáról való jövendölései beigazolódtak. Mit lehet már írni és jövendölni ? „Mert igazam volt, igazam volt” – mondikálja Az utolsó hajók-ban.
    Szeptember 11-én Csinszka Csucsáról levélben tudósította Hatvany Lajost Ady hogylétéről: „a világ emberpusztító nyugtalansága viselte meg különben is rossz idegrendszerét.” De ez még a szokásos látlelet, írhatta volna egy vagy két évvel korábban is.
    Ám a varázslatos érzékenyéggel gondoskodó, szerető asszonyka ennél súlyosabb jelet észlel: a „komoly nagy elhallgatás”-t. Nem is beszédképességének erősödő, bénulásos tünetei fölötti kétségbeeséséről panaszkodik, hanem férjének alkotó-depresszióját észleli. Hiába erőlködik az íróasztal fölött, a toll nem mozdul. Holott Adynak örökös ambíciója volt, hogy a Nyugat minden számában jelen legyen verssel, s most a Követelő írás sorsunkért augusztus 16-i közlését követően két újabb költeménnyel, csak október 1-én jelentkezik (Két kuruc beszélget, Az utolsó hajók). S aztán másfél hónap elteltével már következik a búcsú, a szinte kikényszerített: Üdvözlet a győzőnek.
    Versek, művek híján az emlékezések és tudományos művek itt akadnak el. Mert a némaság titokzatos lelki tájairól, a tanúságtevők, barátok, alkalmi látogatók, családtagok már csak mondatfoszlányokat idéznek tőle, gyakran elfogultságok, kései, olykor politikai vagy hagyatéki érdekek szerinti hangoltságban. Az Adyban összesűrűsödő drámáról és tomboló kétségbeesésről ugyan mit tudhatunk? Nyelve már alig forgott, megbénult a keze ősszel, még a dedikációval is elakadt, mint Bölöni tudatja, de elméje ép volt. Ágyában a lapok reggeli és délutáni kiadásai szinte paplanként takarták a nagybeteget. A főcímekre is elég volt pillantani, hogy az országpusztulás tényei naponként megerősítsék rettenet-látomását. Újra és újra Erdélyt siratta, mert a nemzet szellem-lelkét látta veszni vele. Fázás, hűdés, paralitikus
jelek, spanyol járvány… – sorolják bajait az emlékezők. Potomság; már nem a szervi bajok súlyosbították állapotát, hanem a háború és az ország omlásának napi eseményeivel egyidejűleg a kétségbeesés sodorta lelkét az elmúlás felé.
    Benne az ország pusztult.
    Október végétől folyamatosan olyan történések rendítik meg, amelyek nemcsak emberi mindennapjait, hanem egész életművét tekintve is felkavaró események. Csucsáról sietősen Pestre utaznak a várható politikai változások hírére, így mondja az irodalomtörténet. De legalább annyira valószínű, hogy menekültek is, mert közeli veszéllyé vált a román honfoglalás, amit ő hét esztendővel korábban már megjövendölt. Veres Pálné utcai lakásának erkélyéről október 31-én éjszaka révülhetett a szemben lévő Térparancsnokság körül játszódó forradalmas eseményekről. Ünnepi színjátékot is rendezett lakásán a forradalmi küldöttség november 18-án, de a köszönő szavakat egy már előbb ott buzgólkodó újságírónak hagyta megírni. S milyen sorsszerű: amit nem fogalmazott meg, azt elmondani se tudta. Teste és lelke együtemben működött. Diadalmas életrajzok és esztétikák itt szárnyalnak: bekövetkezett, amit Ady vágyott, eljött a forradalom. Holott Ady a pokol démonaival csatázott. Alig-alig említik ennek a küzdelemnek egyik fontos stációját, amiről Bölöni tudósít: amikor Tisza István gyilkosságáról értesült, Ady azt mondta:” Rettenetes, meglásd végünk van!”
    Ady víziójában múlt és jövő sűrűsödött: kétségbeesése afölött, hogy ő a társadalom és a nemzet megújulását nem Tisza halála árán kívánta, és a nemzet összeomlását se akarta. S most végletesen és végzetesen szembesülhetett jóslatával.
    Ellenfele volt Tisza István, de halálát sosem kívánta. A „végünk”-ben, Tisza halála Adynak már a közös többes pusztulását  jelentette. Azt se igen hangoztatták az elmúlt évtizedek Ady életrajzaiban, hogy most se vesztette el éles ember- és társadalomlátását. Már öccsében is felismerte a káosz ügyeskedőjét, a tülekedő karrieristák jegyét. Testvére szinte vonszolta bátyját a nyilvános alkalmakra, remélve, hogy magas posztokra jutott politikus barátai majd tanári-társadalmi előrejutását segítik. Viszolygott szinte Lajostól, a lajosoktól, okkal látta s mondogatta: „ez nem az én forradalmam”. Fátumos jel, hogy a tanácskormányt már nem érte meg.Ezt a „forradalmat” Ady nem akarta. Amely Tiszát meggyilkolja, de a hadsereget feloszlatja, s nincs, aki védje honát és Erdélyt. Az ézsaiási látomás és siratás beteljesedett: emberek és népek egymás iránti gonoszságának éjszakai tüze égette a világot. Már csak a ravatalt látta; magát együtt feküdni nemzetével. Ezért se lehet más, mint rezignált végrendeletes kérése a Győzőnek: „Ne tapossatok rajta nagyon”. Nincs több szava. A többi néma csend.
    De ebben az elnémulásban sejteni is alig sejtjük, hogy micsoda harcokat folytatott rémeivel. Akik a forradalmas Ady üdvözülését láttatták az elmúlt évtizedekben, azok némelyike érvelt azzal is, hogy Istennel is szakított, melynek igazolásaként születésnapjának éjszakáján széttépte a Bibliáját. Mint másnap hozzá látogató öccsétől tudjuk: „idenyújtotta a biblia letépett fedőlapját, melyen ceruzával, reszkető betűkkel ezt írta fel: „Eli, Eli, Lama Sabaktani 1918. okt. 23.” Egy hónappal korábbra dátumozott Ady, de a delíriumos éjszakát elképzelve, most ne a filológia bizonytalanságára figyeljünk, hanem Ady lelki állapotára. Krisztus utolsó sóhaját a kereszten, vajon istentagadásnak kell-e értelmezhetnünk? Képtelen és abszurd gondolat.
    Nem vagyunk még elég felkészültek arra, hogy ezen napok krónikáját, mikro-történéseit Ady szempontjából áttekintsük, és a tébolyos éjjel történéseit végiggondoljuk. Az elmúlt napok, hetek történései kavarogtak rémlátásaiban, s tán az is, hogy Jászi eredménytelenül tért vissza Aradról, a románokkal való tárgyalásáról. Erdély megmentésének utolsó reménye is elveszett. Fájdalma égbe hatoló. Amely elragadtatott gesztusában is kifejeződött.
    Beírása arról árulkodik, hogy Ady, aki több hatalmas és szép versében krisztusi szerepben láttatta elhivatottságát, ezen az éjszakán a koponyák hegyén nemzetével közös sorsban a keresztfára vizionálta magát. Bizonyos, ha Istenét akarja elhagyni, kedves, eltépett Bibliáját sorsára hagyja. Hogy fedőlapjára épp Jézus utolsó szavait írta fel, kétségbeesésében is a ragaszkodás jelét kell inkább feltételeznünk. Amit az is megerősít, hogy másnap öccsének az éjszaka „borzasztó” voltát említette, s nem azt, hogy Istenével számolt le.
    Az életrajzírók és a kutatók mellett, még a Kovalovszky-féle tudományos emlékfolyam is érthetetlenül elfeledkezik arról, hogy Ady vallásos voltának titka nem zárult le a megrázó névnapi éjszakán. Bottyán János, aki évtizedeken át kutatta és gyűjtötte a költő egyházzal való kapcsolatának dokumentumait, könyvében (Belényestől Segesvárig – 1987) közreadja id. Szabó Aladár egykori vallomását, amelyben a nagybeteg költővel folytatott beszélgetését ismerteti. S ha homályos, és filológiailag tisztázatlan pontok mutatkoznak is, ám az együttlét komolyságát tekintve, hihetünk emlékezésének, mely szerint a költő „ komolyan és alázatosan fordult oda Istenéhez.” S közös imádságukat említve pedig: „áhítatosan tette össze kezét és lehet képzelni, hogy nagy megindultsággal imádkoztam Ady Endrével.” Egy másik nyilatkozótól arról is értesülhetünk, hogy Ady megkérte id. Szabó Aladárt: „imádkozhatnék-e, imádkozhatnánk-e azért, hogy a verseimet, akik olvassák, úgy értsék, hogy én abban Istent kerestem és azért Istennek akartam dicsőséget adni.”
    Népének, nemzetének és az Ember ember voltának megváltó és megtartó igazságát kereste a költő, melynek megrendítő mélységére, lelkigyakorlatainak tanúságtevője, Haypál Benő lelkipásztor is utalt gyászbeszédében: „én láttam Ady Endrét sírni a sírókkal.”
    Minden versét és egész életét megszenvedte Ady Endre azért, hogy dicsőség-szolgálata emberi és nemzeti dimenzióban örök időkre megigazuljon, amint Pál apostol szavai idéztettek ravatalánál: „A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten által erősek nagy hatalmasságoknak elrontására.”
Móricz Zsigmond pedig így mondta a gyász órájában: „…a prófétánk vala ő…”

Ablonczy László
www.reflap.hu