|
Visszapillantva a Velencei Karneválra
Korán végződik a karneváli vigasságok ideje...
Visszapillantva a Velencei Karneválra
(Mészáros Diána Lili fényképén: Velence 2002. február 9-én szombaton délelőtt, a felszálló ködben)
A farsangi báli szezon utolsó péntekén éjjel tizenegykor - gomolygó ködben - kényelmes autóbuszba ülni, hogy azután átringatózva (aludni próbálván) Ausztrián, majd Olaszország egy részén reggel fél hétre Velencébe érni - ahol szintén gomolyog a sűrű köd, és... hömpölyög az embertömeg. Sok magyar kezdi így a velencei karneválozást.
Fiatalok, idősek, mindenféle náció - lengyel, horvát, magyar, francia, angol, amerikai stb. - , "civilek" és jelmezesek. A múlt hétvége szombatja nagyon megterhelte az igazi velenceieket, az biztos. Persze, évek alatt talán beletörődtek már, mindenesetre elképzeltem, milyen "boldog" lettem volna én, tőzsgyökeres velenceiként, ha húzom a kis kétkerekű "vonszolós" bevásárlókocsimat, amiben már ott rejtőzik minden finomság, amiből a hétvégi étkeket előállítjuk a családnak - de csak húznám, mert folyton udvariasan meg kell kérnem a turistaözön épp előttem duguló csomóját, hogy lenne olyan kedves már elengedni, és ez udvariasságom eredményeképpen mindjárt araszolnék is előre vagy öt métert - hogy azután valakit ismét meg kelljen kérnem.
Motoros bárkákon folyik az üzletekbe az áruszállítás. Egyenruhás gondolások vadásznak a korai vendégre, szépen, lassan csúsztatják előre járművüket a vízen. A vaporettók (vízi autóbusz...) kerülgetik az áruszállítókat és a gondolákat. Sokan ez autóbuszos megoldással nyomulnak be a belvárosba; a fiatalabbja, pénztelenebbje, igazi "merüljünk bele a város életébe" turistája azonban gyalog indul el: amerre a tömeg megy már előtte. Eltévedni? Szinte lehetetlen. Csak a "hangyautakat" kell követni, azaz menni, akár a birkák, szépen a valamikor réges-régen elindult "vezérkos" után. Szerb Antal Utas és holdvilágjában szintén felemlegeti e hangyautakat, tehát a hagyomány már akkor is fennállt, amikor a regényt a XX. század első felében megfogalmazta.
Zaj. Zene, zenei csoportok különböző stílusokban, csak úgy ordítás, ami belefér, dobok, motorcsónak-hang, cipők koppanása, sirályok fantasztikus, hátborzongató kiáltozása. Van hangerő, de hát ez a karnevál, vagy mi! Temetjük, üldözzük el a telet. Nem? Legalább hallja meg az eszemadta!
A köd lassan eloszlik, a nap előbátorkodik, s a kopottas, velencei-hétköznapias házak a maguk hihetetlenül romantikus összevisszaságában előemelkednek. Megkezdődik a nyaktekergetés felfelé, megállapítván, hogy igen, tényleg úgy teregetik ki a ruhákat, az utcák fölé, hogy eszméletlenül jól néz ki ez az egész, kit izgat, hogy itt-ott mállik a vakolat. A fényképezőgépek is munkába állnak. Franciák franciául kérik meg a magyar tizenévest, kattintsa el gépüket, azután olaszul köszönik meg. A templomok ajtói keskenyek. Ez holtbiztos. Karnevál idején keskenyek. Szombathelyi főiskolás belebotlik hallgatói konferencián egyszer látott székesfehérvári ismerősébe. Magyar szó mindenhonnan. És angol, francia stb. szó. Japánok szép számmal. Itt-ott kínai vendéglő, aztán mindenféle rendű-rangú olasz étterem, kiskocsma stb., és az éhes szájak kezdenek sűrűn nyílogatni a falat után. A kis pihenő végeztével újfent nyakunkba a várost, annak is a mindenki által legalább képeslapról, fényképről ismert főterét, a Szent Márk teret. Igen, a galambok tényleg annyian vannak, de inkább még többen. A torony teteje felhőbe-ködbe vész. A Canal Grande partján cölöpökhöz kikötött gondolák hihetetlenül aranyosan lics-locsogtatják a vizet oldalukon. A jelmezesek kóvályognak, a kóválygó turisták pedig üdvözült mosollyal veszik észre, majd állítják meg őket, hogy egy fényképezés erejéig megpihenhessenek órákig tartó sétájukban. Pantomim-művész jópofáskodik a gyanútlan mindenkivel. Krishnások is vannak, természetesen. Arcfestés. Árusok. Festőművészek. És egyre több és egyre hangosabb turista. Sok-sok turista. A keskeny utcák egyike-másikában bizonyos távolságban álló egyenruhások tartják fenn a kétirányúságot, különben menthetetlenül bedugulna a forgalom, esetleg eldurvulna a helyzet... Magyar sör kissé megnyomorgatott doboza felejtődött ott az egyik kirakatzugban. Egyen-amerikai gyorsbüfé minden rendű-rangú tálalóedényei, zacskói jócskán széthagyogatva. Konfetti, mindenféle szórt papír-izé. Még nagyobb zaj. Még több ember.
Az igazi velencei eszméletlenül elegánsan jön-megy, akárcsak valami konzervatív, hivatalos divatbemutatón. És! Ezen öltözékben a legnagyobb nyugalommal vonszolja maga után kétkerekű bevásárló kocsiját. Se autó, se bicikli, se motorkerékpár. Velence hajós vagy gyalogos város; ezzel a változatok ki is fulladtak. Az elegáns velenceiek természetesen igen nagy kedvüket lelik kutyuskáik sétáltatásában is, azonban a végtermék eltakarításához már végképp túl elegánsak, minek következtében turisták százai vesznek labormintát kutyaszékletből - a talpukkal. Hm.
Aztán beesteledik, aztán fények, újra köd, zaj, zene, tombolás... Velence, a karnevál idején... egyszerűen őrületes, felejthetetlen, és jövőre is el kell menni, meg azután is, meg még azután is, aztán nyáron is, bár csúnya bácsik és nénik rebesgetik, hogy nyáron büdös. Egy próbát megér! Aztán még egyet, aztán még egyet, és nem is olyan büdös. Velence nagyon jó hely. Igazán szerencsés az emberiség, hogy létezik, hogy látogatható, hogy akiknek van, áldoznak pénzt a megmentésére, mert... ha valahogy eltűnne, megsemmisülne... az életvidámság, a szerelem, az emberi érzésvilág lenne pótolhatatlanul szegényebb! Mi, emberek, mi érző emberek lennénk szegényebbek...
- gyöngyös -
|