|
Gazdagok és szépek és unalmasak
Most tartunk ott, három finom polgári sör elfogyasztása, némi baráti beszélgetés, valamint egy kis mozizás után, hogy kavarog bennem végre megint az értetlenség, a düh és kerekednek a szemek is. Asztal mellől a keddi moziba, olcsó mozi, így egymás között, a film nem sokat számít, kikapcs, másfél óra, annyi nem számít; egyfajta zsákbamacska. Mostanában inkább orosz rulett.  Minap kezdett el bizseregni bennem a gondolat - az ilyen egyértelműségekre mindig nehezen jönni rá, de ezúttal lakótársaim tevőleges segítségével végre leesett -, hogy az úgynevezett Tévé Nézőknek aztán tényleg teljesen mindegy. Ha nézhetnékjük támad, akkor bekapcs, jön a híg képmákony, a már említet mindegy, a beözönlő képsor és hangzóanyag minősége, tartalma csak elhanyagolható módon befolyásolja annak élvezeti értékét, avagy időtartamát. Most meg ültem a moziban, és arra gondoltam, hogy milyen jó ez a folytonosság, ugyanaz megy itt is, persze. A különbség azért érzékelhető, mert ha nem lenne, akkor a csalódott Mozi Nézők joggal követelhetnék vissza a pénzüket. Ajánlatosnak tűnik tehát a mozifilmeket nagyobb költségvetéssel gyártani, limuzinokkal, sok helyszínnel, szépen világított villák környékén, meg jó sok mozicsillaggal.
Hát igazándiból csak értetlenkedek itt. Ilyenkor aztán írok valami horrorisztikusat, utána meg körbenézek, hogy mit szólnak ehhez a kollegák, mert az gondolom, hogy megint nem esett le valami, vagy rossz aspektusból nézem ezt az egészet. 
Vagyis. Az egyik vélemény szerint az ismerős helyzetektől olyan pergős és vicces ez a film, ami egy részt nem igaz, mert ha ez a film pergős, akkor újra kell értékelnem a 'pergős' szóról alkotott fogalmaimat, ami azért ugynakkor nem is olyan rossz; vagyis nagyapám kilencven éves korában is überelte a Gyíkkirályt, öreg Morison bácsit.
Másrészt az ismerős helyzetektől tényleg lehet egy film vicces, a magunkraismerés, a felismerés, hogy jé, meg hogy hát tényleg, akkor ezek is emberek, meg pláne, hogy akkor az én életem is egy film?, de ez már messzire vezetne. Ebben az esetben azonban nem ilyesmiről van szó; az ismerős helyzetek másik száz és száz moziban tipródás helyzetéről hajaznak.
Elég mások alázásából, igaz. Engem is bizakodással töltött el az első néhány perc, ami annyira gáz volt, hogy csak viccnek lehetett gondolni, már izgatottan fészkelődtem a helyemen, hogy akkor majd most lesz, az a bizonyos stílusváltás, rémálomból felülő izzadt arc, csapó, besétál a képbe a producer, valami. Hát nem. Az első fél órában legalábbis nem. A karaterekről mit is lehet mondani. A negatív hős pontagyú izompacsirta, és -poénok netovábbja!- pösze hozzá, a megsebzett szívű főhős meg őszes hosszú hajú zen-buddhista lélekgyógyászhoz jár, aki meg naná hogy rébuszokban beszél, és növényekkel, meg mindenféle égitestekkel barátkozik. Van még két főhősnőnk is, az egyik csodaszép, önző, teszetosza és korlátolt filmcsillag, a másik csunyácska, lelkiismeretes, okos, érzékeny, meg mellesleg Julia Roberts. Nos, ha Önök, kedves Olvasók ezután azt vélik, hogy a rút kiskacsából gyönyörű hattyú válik, és a mint a gyógyult szívű filmcsillag barátnője fogja leélni hátralevő életét, akkor azt hiszem kevés esély van a közös tévedésünkre, valamint akkor ne is menjenek el megnézni a filmet. Mondom ezt én itt, ücsörögve otthon, míg a film pereg preg a moziban; mire végetér dühöm is elpárolog majd. De most még egyszer: OKR |