|
Zűrzavaros éjszaka
ZŰRZAVAROS ÉJSZAKA komédia két felvonásban Fordította: Szász János 
Sokan úgy vélekednek, hogy a darab szerzője az első olyan szerzője a román irodalomnak, aki - azóta nyilvánvalóan sokakkal együtt - "behozta" a török hódoltság okozta kelet-európai lemaradást, és lett a világirodalom első román képviselője. Nem csupán történelmi érdekesség, hogy születése után vagy húsz évvel lett csak Román Királysággá a fejedelemségekre szabdalt terület. Ugyanerre az időre tehető az egységes - Kelet-Európában egyetlen - újlatin román nyelv kialakulása az ottani nyelvújítással együtt, melynek nem titkolt célja volt a francia irodalmiság megcélzása, már csak a nyelvi rokonság miatt is. Rokonítani Caragiale-t - a nyelv szerepében ez egyetlen igazán ismert szerzőt - például Sardouval vagy a magyar Csiky Gergellyel szokás. A zaklatott sorsú, hatvan évet élt szerző 26 éves korában keletkezett a "Zűrzavaros éjszaka", igazi "sikerdarabja". Zaklatott élete csak a Németországba, majd Franciaországba, legvégül Angliába történt vándorlás után talál anyagi-erkölcsi nyugalmat az otthoni rágalmazások és perek után. Itt is hal meg, hogy a halott írót csak ezután vallja majd magáénak szülőhazája, elvitathatatlan irodalmi érdemei kapcsán.  Nos, amennyiben csak ez vagy valami hasonló kísérné a bemutatott darab soproni színrevitelét, talán a néző is "korba-stílusba helyezve" nézhetné az előadást. Az a merkantilista szemlélet, mely egy szórólapon a közönség szellemi képességeit csak annyira becsüli, hogy gondtalan szórakozást ígér neki, s hogy biztosan értsen mindent, még dióhéjban tartalmat is közöl, nem sokra tartja a nézőtérre beülőket. Ha ezek után azt írja a néző, hogy Sopron a 2001/2002-es évadban a kritikai realizmus háborítatlan területe Magyarországon, és ezt mindenfajta politikai felhang nélkül állítja, akkor nem hiszem, hogy sokat téved. Ha arra gondol, hogy Shakespeare Hamletjéből lett esetleg a Zűrzavaros éjszaka, akkor viszont vegyes érzelmekkel figyeli az eseményeket, a jól ismert típus-szituációkat, és nem biztos, hogy ez felel meg érdekeinek.  Nézzük ezek után a soproni premiert! Hogyan próbálja "parírozni" a zaklatott évadot élő Petőfi Színház a kérdéses bevezetést?
 Ez a feszültség érezhető a színrevivő társulat részéről is, melynek nem lehet más feladata, minthogy még parodizálja, karikírozza magát a valóban gúnyos, kritikai hangvételű darabot, mely két lábbal áll a valóság - mások által is hitelesnak tartott - talaján. A csapda pedig itt található, melyet - úgy gondolom - ezen előadásban nem sikerült elkerülni. Az utánzás kategóriájából ugyanis nem sikerült kilépni, mely ugye a paródiának kevésbé nemes, és sok hozzáértő által nem becsült változata. Nem elég, hogy a rendezői koncepció durva, elsősorban külsődleges eszközökre támaszkodik, de magával ránthatja (akár számukra észrevehetetlenül is!) mindazokat, akik részt vesznek a játékban.  Aki ebben kételkedik, az már az előadás kezdete előtt vethet egy pillantást pl. a díszlet miatt érthetetlenül kivésett falra a függöny előtt. Ugye ez az az eset, amikor már a farok csóválja a kutyát! A szereplők pedig szenvednek saját durvaságukban, csaknem a teljes érthetetlenségig hadarnak, széles mozdulatokkal hadonásznak, rohangálnak, kínokat állnak ki a gyűrődő maszkok, szájbetétek és egyéb felszínes eszközök miatt, állati helyzeteket produkálnak, mert a paródiához több kellene, az utánzáshoz viszont ez is bőven elég. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez itt és most még akkor is eszköztévesztés, ha esetleg száz százalékig meg is felel a valóságnak!  "Ki mivel vesződik, azzal kenődik"- mondja a népi bölcsesség. Én magam nem tudom elhelyezni a darabot a Soproni Petőfi Színház műsorában, műsorpolitikájában, hosszútávú stratégiájában pedig nem is merem. Nagyon kérdéses, hogy ez volt-e az éppen megfelelő darab a jubileumi Soproni Tavaszi Napok megnyitásához. Én nemmel szavazok. Talán a legjobb lenne ezt a két órát úgy elfeledni, ahogyan van. Persze akkor kénytelenek lennénk elfeledni Nagy Gábornak ezen az estén szinte unikumnak ható, európai szintű színjátszását, Borbás Gabi érthető mondatait és Boros Zoltánnak néhány, a korábbiakban már dícsért gesztusát is. Azokért pedig kár lenne. Ezek emlékeztettek arra, amit nem is olyan régen még itt, a nyugati végeken, színjátszásnak neveztünk.
|