Rovat: Mi1más
2002. március 27., szerda 11:49
|
Üljön le, egyes
Épp fellelkesültem ma este, amikor a televízió elé vetettem magam, hogy nocsak, nocsak, ez a L’art pour l’art társulat, milyen remek kis műsorszámmal tud elkápráztatni, és hogy tényleg, azért van arra esély, hogy egy valaha színvonalas műsor új életre keljen. Aztán mosollyal és bizakodással továbbpörgettem a királyi tévénkre, és akkor mosoly le. (Valamikor, néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy lehet szeretni ezeket a rendőröket is, valójában akkor még nem foroghattak ilyen gondolatok a fejemben, mindegy, merthogy itt ez a Linda lány, meg a többiek, az Emődi, meg az összes többi kissé olykor ügyefogyott, de azért mégis belevaló remek férfi, kiváló rendőrök.) Mert a Linda felújított változatában kevés dolog van, amiben örömet lelni. Itt van egyből a főhős, akire legnagyobb jóindulattal sem lehet mondani, hogy ’Nézd csak, hát ez egy napot sem öregedett’, mert már a 112 közelmúltbéli adásaiban is kissé rémisztő látványt nyújtott. Most pedig, hogy alakítania kellene valamit, és nem beolvasni a legújabb darabolós gyilkosok névsorát, a helyzet rosszabbra fordult; az arcát ugyan összepakolászták, és így egy egész jó karban tartott családanya hatását kelti, de. Anyu fáradt, piros kötött pulcsit hord fehér, olykor meg borzadály Havaii ingekkel, és ki lett az ő karaktere bővítve meditációval a parkban, indiainak tűnő étteremmel, vegetáriánus étrenddel. Rakosgathatnak a szájába keletieskedő bölcsességeket, -gondolom az akart lenni-, fabatkát nem ér az egész, ha mondjuk tüntetően nem mozgatja az arcizmait, ami mondjuk a játéknak azért hasznos eleme, például szokták érzelmek indikálására is használni; olykor sikeresen. Ciki, ha önjelölt hackernek állítják be, ha a fő-fő-fő bűnözőt egy passziánsz játék lapjai rejtik, és ha oda ráhibázós módszerrel akar betörni, pláne, ha ilyen jelszavakat próbál be, mint: SAPKA . Ahogyan teszi. Nem nagyon biztosítja a folytonosságot az, ha a már-már klimax közelbe érő karate-lányt még mindig ugyanúgy leintik a főnökei, és zavaró az -bizonyos, külső okokból én kis híján sírva fakadtam ezen ugyan- hogy szerencsétlen Emődi Tomi még mindig kicsikart puszikból tartja fenn kapcsolatukat. Ez egy nagyon komoly emberi nagyságot takar. És még lehetne folytatni, a film bizonyos részein a szereplők annyira kiesnek szerepükből (még jobban), hogy arra nincsenek is igazi szavak. Időnként kihajolnak a képből, vagy reménytelenül sodródnak a televízióm széle felé, már én is dőlök oldalra, mint a Quake-ben, mikor reménytelenül kísérlek meg kitérni egy felém robogó tűzgolyó elől. A vége felé újra bízok egy kicsit, hogy majd akkor most biztos lesz a jó kis régi zene, bizti felturbósítva szuper tört ütemekkel, talán sikerültebben, mint ahogyan a Delta szignáljával esett, de aztán olyan helyzetkomikumot kapok, amitől még a Szeszélyes évszakok sokat megért hagyományos humorcsinálói is az arcukhoz kapnak. (Linda és Tomi az ajtó felé haladnak, a beszélgetésük a közepén a hangmérnök lerángatja a potit, és felúsztat valami igazán szörnyű muzsikát…) Van itt egy forgóajtó, meg egy ügyefogyott hős. Na, találjuk ki! A világ megérett a pusztulásra, mondja valamivel korábban a Fáraó fedőnevű gengszter, majd inkább magát paszírozza fel a rakpart falára motorcsónakostul, robbanásostul. Ez talán túlzás, de a sorozat folytatásain el lehetne gondolkodni… OKR |