Rovat: Nyugati Kapu
2002. április 05., péntek 23:26
Ifjú szívekben születik újra - Főhajtás Kodály Zoltán emléke előtt
Főhajtás Kodály Zoltán emléke előtt 1967. március 6-án – nyolcvanötödik évében – szívroham ölte meg. „Riadtan figyelt a világ: a távoli villámban halál híre gördült, s mindenki tudta: nagy szív dermedt némaságba”. Harmincöt éve annak, hogy elment a legnagyobb magyarok egyike. Azóta is nehezen tudjuk besorolni a történelem rendjébe, talán azért is, mert ő maga volt a megtestesült, tökéletes Rend, és körülötte már régóta nem ilyen a világ. Kodály Zoltán életében, munkásságában példásan együtt van a magyarság és egyetemesség, a művészet és zenepedagógia, a tudományosság és magyar művelődés, közélet. Az alkotó és tanító kettős hivatásának megvalósítására törekedett, s mind a kettőben világméretűt teremtett. A felismert igazságok jegyében kereste a célhoz vezető utat. Elsősorban a magyar zenekultúra óriása, de „költői nagysága, emberi vonásai, férfias komolysága, prófétikus tömörsége” helyet biztosít neki az emberiség legnagyobbjai között. Nevét – legyünk optimisták – minden magyar, és minden művelt ember a világon ismeri. Grandiózus életművét kötelességünk őrizni, ápolni, továbbfejleszteni. Eszméi világítanak a mi életünk útjain is! „Magyaroknak magyarul zenélni: ez volt a célom. Hogy ez másoknak is tetszett: külön szerencse, a sors ajándéka. Külföldre csak azért jártam, hogy a magyarság létéről és ér-tékéről tanúságot tegyek, meg látókört tágítsak, tapasztalatokat szerezzek” – mondotta. „Egy ország létének nemcsak gazdasági feltételei vannak. A magyarság joga az élethez elsősorban egy sajátos kultúra, amit magából merítve megteremt, s amivel naponta él. Ez a kultúra megvan és folyton fejlődik. További életének másik föltétele a közösség, amely használja. Ezt a közösséget tervszerű munkával megteremteni: első és fő kötelessége mindenkinek, aki a magyar kultúra és vele a magyarság fennmaradását akarja. Mert anélkül a kultúra az űrben lebeg, használatlanul elsorvad. Idegenek érdeklődhetnek iránta, de teljes megértésre nem jut-hatnak. Ha a magyarság nem törekszik minden téren az elérhető legnagyobb műveltségre, elmerül a népek tengerében. Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát egy magyar sem engedheti meg magának” – írta 1955-ben, és már – látnok módjára – globalizálódó mai világunk veszélyeire is felhívta a figyelmet. Amikor 1957-ben a Debreceni Zeneművészeti Szakiskola névadó ünnepségén (június 23.), vagy 1961-ben a Bartók Béláról elnevezett I. Debreceni Nemzetközi Kórusverseny megnyitó ünnepségén, vagy a hatvanas évek első felében a Zeneakadémia nagytermének díszpáholyában láttam s halottam beszélni, tudván nagy hírét, tekintélyét, szinte gyermekmódra csüggtem rajta, lelkesedtem érte, és soha, egyetlen pillanatra se hittem, hogy egyszer eltávozik közülünk, itt hagy minket. Úgy gondoltam, ilyen ember nem halhat meg, mert biztosan örök életet kapott Teremtőjétől, s az a világ legtermészetesebb dolga, hogy most és mindenkor közöttünk éljen. Amikor a Farkasréti temetőben örök nyugalomra helyezték,
koporsójánál Szabolcsi Bence búcsúztatta az egész nemzet nevében: „Szálfa
dőlt ki közülünk, utolsó a nagy szálfák között, utolsó óriása annak a nemzedéknek,
mely a századforduló elején s az utána következő évtizedekben megváltoztatta
Magyarország szellemi arculatát. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla
nemzedéke volt ez, a teremtőké és felfedezőké, a faltörőké és sziklabontóké.
De mindannyiuk közül bizonyára egyik sem „költötte úgy a milliókra dús
élte kincsét”, mint Kodály Zoltán… Amit vállalt, nem kevesebb volt, mint
Magyarország újjáteremtése zenében. Mérhetetlen a munka, melyet elvégzett
és reánk hagyott… Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát
formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt
és meggyőződést… tanítványa volt minden magyar költő, művész és muzsikus,
minden alkotó szellem, tanítványa volt az egész Magyarország.
Nagy Alpár |