CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Szomszédvár - Régió

2002. április 14., vasárnap 22:16


Az őzkút

Úgy megmutatnám 4.

Az őzkút


Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!


Az eső hamar elállt, szerencsére - a mi szempontunkból. Az itteni emberek nagyon szeretnék, ha jóval több csapadék hullana! E futóhomokos vidéken mélyen van a talajvíz, a lehulló nedvesség is gyorsan lejjebb szivárog annál, ahol még a gyökerek felvehetnék, sokat és gyakran kell locsolni, hogy a lágyszárúak (paprika, paradicsom, bab stb.) megéljenek; a kukoricaföldeket meg, ugye, nagyon nagy költség lenne öntözni - ha sokáig tart az aszály, kiég az egész növényzet, hiába dolgoztak tavasszal... Ez ugyanolyan típusú homok, mint a tengerparti - nem elég, hogy a csapadék kevés, ráadásul még a talaj is rendkívül felhevül, éget, szóval... a szegény embert az ág is húzza esete...

Az esőről még csak annyit - itt nincs soha sár. Az, hogy a padláslépcső csúszott volna a lábunk alatt, ha akkor lépkedünk le, amikor már megázott - a "filmszerű" mohabevonat miatt van. A föld azonban azonnal leengedi a csapadékot. A viszonylag nagyméretű homokszemek, csillámok között ripsz-ropsz levezetődik az eső. Sőt, nemhogy sár nincs - éppen eső után kellemes a homokon járni, nem "csúszik ki" ugyanis a lábad alól. A "posza" homokon, tehát a teljesen kiszáradt, laza földön nagyon nehéz haladni. Kimegy a cipőd alól, nem tudod venni a szokásos lendületet, amikor egyik lábadról a másikra lépsz. Persze, akik itt élnek, megtanulták már a technikáját, hogyan lehet mégis viszonylag normálisan járni ezen a talajon... most nem magyarázom. Nekünk úgysem sietős.

Elindulunk a kis eperfaliget és a rozsföld között, a kőzúzalékkal felszórt egyszerű úton - az erdő felé. Ma már nagy az a fenyőerdő, ami baloldalt kinőtt; akkor, amikor ott járunk, még kicsi, két éve ültették. Szegény csemetécskék, forróságban "ők is" sülnek a napon. A fekete fenyő nagyon szívós. Mint a jelen bizonyítja, ezek is szépen növekedésnek eredtek... Akkor, amikor ott megyünk, még jobbra-balra dőlő kis párágas, negyvencentis "kezdemények", némelyik egészen rá is fekszik a homokra. Jobbról nyár, de főleg akác alkotja az enyhe emelkedőre futó "felnőtt" erdőt. Talán a futóhomok szélhordta dombja, talán régi bunker rejlik alatta... Rebesgetik. Kijjebb, messzebb a falutól valóban áll betonbunker a II. világháborúból, a lövészárkok is megvannak... Sok-sok fenyőtű és más fáról származó avar hullott már az aljára az évek alatt, de még mindig tökéletesen végigjárható, végigkanyarogható... az ember ösztönösen lehajol... guggolva lépked... félelmetes elképzelni, hogy itt valamikor lőttek... most meg... most meg egyszerű gyerek-hancúrok színhelye, ahonnan "hóttkoszosan" keverednek haza sötétedéskor a srácok.

Átvágunk aztán még két erdőn, úgy másfél kilométerre megyünk. Hallgatunk, már nem magyarázok-mesélek, Te sem beszélsz - csak szívjuk be a tavaszi éledésszagot, a sokféle rügy, virág gazdag illatát. Közeledvén célunkhoz figyelmeztetlek, csendben lépjünk, szinte osonva, és nem szólalunk.

Alkonyodik már, ilyenkor a legjobb idejönni - most sem csalódtunk. Hogy hol vagyunk? Nagy mélyedés közelében. Egy növendék fenyves (helyén akácos állt régen) közepe táján nagy "árok". El sem lehetne téveszteni! Partján vén, sokat megélt nyírfa áll, már messziről látszik. A nyírfa nem szeret ezen a tájon, nem tudni, ez hogy kerülhetett ide...

Az emberek által földbe ásott, mesterséges mélyedésnek, mely olyan tíz méterszer hat méter szélességű, tölcsérféle az alakja, de korántsem szabályos. Egyik félköríve egészen messze előrenyúlik, vagy hat méterig, és enyhe lejtésű. A másik fele tényleg tölcsér-meredekségű, csak alig zár be szöget a 90 fokkal.

Ez az őzkút. Itt viszonylag fent van a talajvíz - ilyenkor tavasszal még mindenképpen; nyáron megesik, hogy teljesen kiszárad -, a mélyedés alján lévő kis "tavacska" egy-másfél méter mély lehet, ide járhatnak az állatok inni. Őzek, fácánok szoktak, sün is, róka... meg mindenféle madár. Még erdei vöröshangyáknak is vezet "kitaposott útvonaluk" az egyik ponthoz. Emlékszem egy olyan évre, amikor szerencsés volt a táj, sok eső esett - akkor, egyetlenegyszer ebihalacskák is "termettek" itt.

A szomjukat oltandó ideóvakodó, osonó állatok leereszkednek a lejtőn, s lábukat megvetve szürcsölnek egy jót a hűs vízből (tényleg mindig hűvös, a legmelegebb nyár idején is), azután mennek a dolgukra. Róka könnyű prédája itt például a fácán... a nehéz röptű, nem túl okos madár... Most, mondtam, nem jöttünk hiába: őzsuta ereszkedik finom kis patácskáin a lejtőn lefelé, hogy "zsiráfszerűen" szétvetett lábakkal jól megtámaszkodva igyon, igyon! Milyen kár, hogy már tényleg erősen sötétedik! Most láthatnánk gyönyörű, ártatatlan szemét, az "őzike-szemet", amelyik úgy tud pislantani, úgy néz... az ember nem tud nem meghatódni!

- gyöngyös -