|
A kitollasodott kőhattyú - “Kik most már az urak Sopronban”?
A kitollasodott kőhattyú
Val Ete!, azaz Éljetek boldogul! – hangzott a búcsúszó.
Ez a mondat kíséri már bő két és fél évszázada a végzős diákokat május
első hétvégéjén. A múlt gyökerei Selmecbányáig nyúlnak, az Akadémiáig.
A szokás fennmaradt, él Sopronban is.
Sopronban egy kicsit megváltozott a valétálás menete. A negyedéveseknél megalakul a valétabizottság, amely az ötödévesek, a valétálók búcsúzását, búcsúztatását intézi, szervezi. Ezt követi február-március fordulóján a szalagavatás. Ez a búcsúzásuk első lépése. Az utóbbi pár évben néhány évfolyam ezt az időpontot teljesen elhúzza. A szalagavatástól kezdve a valétáns köteles viselni a szalagját, de ez olyan kötelesség, amely öröm. Ehhez kapcsolódik az ifjúsági ház előtt a kőhattyú megtollazása. Az adoma szerint az ott lakó professzor egy olyan diáknak, aki többször elbukott a vizsgán, azt mondta: “… maga itt, fiam, csak akkor jut át, ha a házam előtt, a téren a kőhattyú kitollasodik”. A fiúnaknak több se kellett, csak némi csiriz, más források szerint méz és egy használt tollpárna... A professzor vette a lapot… A kőhattyút azóta is szeretettel tollazzák fel az egyetemisták… A valétálás két részből áll. Kora délután az ünnep színes karnevállal kezdődik, amely az egyetemi élet visszásságait mutatja be tréfás módon, illetve a város felé mutat fricskát, de ezt csak annyira szabad komolyan venni, amennyire a diákság komolyan gondolja; másik része a valétamenet a szalamanderral. A menet két részre oszlik. Elöl megy maga a szalamander. Kialakulásáról sokféle elképzelés van. Ami biztos: ha már búcsúzik a diák, szeret sokáig és szépen búcsúzni. Honnan származik a név? A kérdésre a legvalószínűbb válasz: a sok imbolygó fényű bányászlámpa a sötétben – néma kígyóvonalban – leginkább a foltos szalamandra mozgására hasonlít. A menet második része a fáklyás felvonulás, melyet a szalamander mögött az egyetem vezetői, tisztelt és megbecsült oktatói, majd azok a hallgatók, akik búcsúznak, négyes sorokban, összekarolva, két oldalról fáklyás sorfalak által kísérve követnek. Ez a fajta rend csak Sopronban alakult ki az 1930-as években. Az esti menet a létező legszebb búcsú, szól a városnak, polgárainak, de leginkább szól az alma maternak. A Fő térre a búcsúzók a városkapun, a Hűségkapun át mennek, miközben a Tűztoronyban a Gaudeamus Igitur-t fújja a trombitás. Búcsúbeszédek hangzanak el, majd a végzősök az Il Silencio hangjaira vonulnak el a Templom utca irányába. A valétabál legmeghatóbb része a szalaglevétel, mely hajnali egy órakor van. Utána az öreg firmát a balekjai kiviszik, kikísérik a városkapuhoz, onnan kiporolják, mondván, most már ők az urak a városban… * * * Május első szombatján – ahogy eddig mindig – a soproniakat arra kértük, búcsúztassák el a végzősöket, oltsák el arra az egy órára az üzletek neonreklámjait, tegyenek ki egy-egy gyertyát az útvonal mentén az ablakokba… búcsúztassák el szívből azokat, akik sok évet töltöttek el Sopronban, és ezután mindig szívesen gondolnak vissza a gyönyörű helyre, amely az otthonuk volt. Jó szerencsét! Cseke Bence
Fotó: illusztráció -cyberpress
|
