|
Terek és térélmények
Terek és térélmények
Aki gyakran fényképez, tudja, hogy a filmmel töltött
kamera nagy lehetőség, a fényképezés gyönyörű időtöltés, de állandó készenlét
is. A kamera ugyanis nem csak jó barát és ragaszkodó útitárs, hanem kegyetlen
zsarnok is. Önző jószág. Állandó odafigyelést igényel, feszült készenlétet.
Mert a látvány megállít, a feltáruló kép megismételhetetlen, a találkozás
a “témával” egyetlen, nagy alkalom. A varázslatos pillanat elmúlik, nem
jön vissza soha.
Greguss László Géza – felsőbb tanulmányait az Erdészeti
és Faipari Egyetemen végezte, napjainkban az erdészeti szolgálat győri
felügyeleti osztályán tevékenykedik – kezében a megfelelő pillanatban és
a megfelelő helyen mindig ott van a fényképezőgép és ami talán még fontosabb,
mindig van bátorsága lenyomni a kioldó gombot; “világot jár felfedezni”,
a természetet fotózza, talán eszébe sem jut munka közben, hogy minden fényképe
egyfajta “stílust” idéz meg. Vannak szigorúan konstruált “grafikái”, éles
kontúrokkal megrajzolt, vonalas ábrázolásai. Máshol nagy síkokat mutat,
színes felületeket komponál. Vannak gomolygó ködök, egy-másba olvadó formák
és színek. Igazi “pasztell” képek – véljük joggal. Képei között vannak
fotópapírra rögzített “akvarellek”, tele fénnyel és csillogással, ahol
a legfontosabb az “üresen hagyott”, érintetlen fehér fotópapír fehérje.
Technikáját a “téma” követeli ki, és az adott perc hangulatát közvetíti.
Képein nincsenek házak és nincsenek emberek – csupán egyetlen esőben elmosódó
autót látunk, no meg egy kedves, zöldszemű levelibékát –, mégis lebilincselnek.
Ha körbenézünk a kiállításon, fákat, bokrokat, földet és sárba bevésődő
keréknyomokat látunk. Mindez pedig a természetes térben helyezkedik el.
Az alkotó mindig teret formál, a természetes teret mutatja fel, az ősi,
érintetlen, archaikus teret, melyet az ember később fokról fokra átformált,
átalakított. A tér élményét a képeken hitelesen éljük meg és ez még izgalmasabbá
teszi a szép színes lapokat.
Az ember régi vágya, hogy a teret három irányú kiterjedésében
ábrázolja. Ősapáink “bioszkópba” csíptették orrukat és a kettős fényképre
meredve várták, hogy az egymás mellé applikált kép-párból egyetlen, három
dimenziós kép álljon össze. Az 1950-es években a budapesti Toldi moziban
az előző sor ülésére szerelt táv-csőbe kellett nézni és így remélhettük
a tér élményét – már aki meg nem unta a távcsőn keresztüli kényelmet-len,
fáradságos nézelődést. A totális mozi is a tér központjába kíván varázsolni
minket, a számítógép elképzelt terében pedig akár mozoghatunk is. Az élmény
azonban mégsem tökéletes, mert mesterséges és túlontúl művi.
Greguss László Géza képein is tér születik, de egészen
máshogy. Látjuk a táj mélységeit, a kép távlatait érzékeljük, az égbolt
szédítő végtelenje magához emel. A varázslat titka azonban egészen más.
Nyitja látszólag egyszerű: a precíz, pontos “látvány” egyidejűleg számtalan
személyes emléket ébreszt bennünk és megélt élményeket közvetít. Emlékeket,
tapasztalatokat, érzelmeket és hangulatot. A séta fáradságát izmainkban
érezzük, a távolságokat fizikai létükben tapasztaljuk. A sík látvány tudatunkban
válik megélhető, három irányú térré. A “tér” tehát bennünk születik, a
kép a fogódzó ahhoz, hogy az általa felidézett emlékek segítségével “lelkünkben”
igazi térré váljon. A fotós biztonsággal idézi fel a “tér” végtelen gazdagságát.
Képei ezért is izgalmasak, ezért is tetszenek annyira.
Mindebből természetesen az következik, hogy önmagában
nem elég a táj és nem elég a kiváló kamera sem. Képei ugyanis a szemlélőt
igénylik, bennünket, a kiállítás látogatóit. A fotók bennünk teljesednek
egésszé. És ahány ember csodálkozik rá a fotókra, annyiféle tér és élmény
születik. Mindezeket megfontolva ajánlom július végéig Greguss László Géza
kiállításának megtekintését. Nézzék a képeket elmélyülten, nagy türelemmel,
figyelemmel. Bölcs derűvel, békés lélekkel és szeretettel. Hagyják, hogy
a sík kép látványa lelkünkben térré váljon, a kép élménnyé, emlékké.
Winkler Gábor
|