CyberPress.Sopron

A hűség példái

    Uram, tudja, ritkán megyek a pályaudvarra. Akkor is csak kikísértem valakit. A peron feketéllett a rendőröktől, a kommandósoktól. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Tudtommal államfőt, arab olajsejket nem jeleztek. Kérdezősködni nem volt idő, de nem is volt rá szükség. Pár perc múlva feltűnt egy szerelvény a kanyarban. Az ablakokban öklüket rázó fiatalok százai. Üvöltésük elnyomta a vonat zakatolását. “Mindenki soproni! Mindenki soproni!" Képzelje, uram, a futballcsapat szurkolói voltak. Bizony márkanév lett a város neve. Ezt aligha sejtette a XI. században Suprun, az első helyi várispán, a város névadója.

    Azóta többször gondoltam erre a jelenetre. Legutóbb éppen Sopronban, a Fövényverem utcában. Betértem egy kis vendéglőbe. Tudja, olyan családias hely. Kis ablakok, hangulatos belső, lecsiszolt, gyékényfonatú székek, az asztalon a nagymama abrosza, hallani, ahogy a konyhán klopfolják a pecsenyét. Nádszőke, népviseletes pincérlány röpködött a vendégek körül. Apukám, inkább konyakok röpködnének - hallom megboldogult Szapudi Bandi dohogását, akihez inkább a Gödör, a Cézár, a Kékfrankos és talán a Gulyás illett, ha már Sopronról van szó, ahol ő a Berzsenyiben érettségizett. Berzsenyi mellesleg a kedvenc költője volt. Mákosgubát rendeltem uram, s hozzá kékfrankost. Elismerem, nem éppen kapuvári bicskáspecsenye, vagy böllérmáj nyakig aranyló szaftban. Meg is róna érte Szapudi Bandi. Apukám, fröccsöt mákos gubára? Tudom, rögtön ő volna az, aki megnyugtatna, apukám, még a fröccsre is lehet fröccsöt kortyolgatni. A szöszke pincérlány többször elviharzott mellettem. Megkérdezhettem volna tőle, jár-e futballmeccsre. S azt tudja-e, hogy mindenki soproni? Egyébként mindegy. Ha jár, ha nem jár, ő is soproni. Egy város, ahol még a soproniak is soproniak. Mert, uram, a hűség városában a hűség kétszer számít. Civitas fídelissima. A hűség városa. Ország-világ így ismeri. Tudja, nem mindenki örül ennek. A balassagyarmatiak, Markó Iván, Michel Gyarmathy szülővárosa időnként kifejezetten dühösek, amikor a soproni hűség a téma. Mit akarnak ott Sopronban, Balassagyarmaton a vasutasok puszta ököllel verték ki a betolakodó cseheket?

    Csak a tudatlanság tehet ennyire magabiztossá embereket. Mert a dolog valójában úgy áll, uram, hogy azt a hűséget nem adták ingyen. A népszavazást a városukért mindenre kész soproniak kikényszerítették. Sopront és vidékét a trianoni békediktátum Ausztriához csatolta. Ebbe a régió lakói soha nem nyugodtak bele. Fegyveres csoportokat szerveztek, valóságos háborút viseltek az osztrák karhatalommal szemben. A csendőralakulatok, munkások, tisztviselők el-lenállását hallgatólagosan az Antant Bizottság olasz és francia tagozata is támogatta. Az ellenállás hatására rendelték el az 1921-es népszavazást, amely a már ismert eredménnyel végződött. Történelmi lecke, uram, le is öblíthetjük még egy kékfrankossal, már tudja a hűséges elődök egészségére. Az osztrákok kezdetben fondorlatos csalásról beszéltek, cikkeztek, aztán lassan megnyugodtak. Sopront naponta ezrével megszálló, vacsorázó, bevásárló, fogat javíttató, lakodalmazó, hajat vágató és még ki tudja, mi mindent művelő utódaik, talán hírből sem tudnak minderről. Ha végigmegy, uram a soproni piacon, két nap alatt leteheti németből a középfokú nyelvvizsgát, de a mindenki soproni elv alapján már ők is soproninak számítanak, hiába fanyalog itt akárki.

    A legsopronibbak persze a soproniak. Ezen nincs mit vitázni. Jó ideje már annak, hogy Franz Antellal, az alighanem már kilencvenet taposó osztrák filmrendezővel a Várkerületben sétáltunk, mellesleg a soproni osztrák fílmnapok alkalmából. Antel előkelő Cadillac-jét, amivel a többi rendező körében némi rosszallást keltett, a szálloda közelében hagyta. Az évszázados macskakövekhez, a mesebeli házakhoz, utcákhoz sokkal inkább illik a gyaloglás. Egyesek múzeumot emlegetnek, nem lepődnének meg, ha a teremőr hirtelen előlépne és kérné a jegyet. Mások életet, lelket akarnak lehelni a környékbe. Mindenkinek igaza van, ahogy mindenki soproni. Mégis érdemes elgondolkodni azon, amire tanítanak a több évszázados kövek. A világ nem velünk kezdődött, uram, hanem jóval régebben. Szerénységre int, ahogy az őseink építkeztek, ahogy emberléptékűre szabtak egy várost, ahova ma ország-világ zarándokol. Talán erről beszélt akkor az osztrák filmes vendégeknek Friedrich Karcsi bácsi, Sopron tudós idegenvezetője, az osztrák filmek szinkrontolmácsa. Ezért nem hagyta el Sopront Soproni Horváth József, a híres akvarellista, aki az idén éppen százötven esztendős Széchenyi Gimnáziumban Friedrich padtársa volt. “Eljönni onnan, ahol a Friedrich Kari volt a padtársam?"

    Egy város kövekből, emberekből épül. A kövek szegényesek emberek nélkül, az emberek kövek nélkül. Annak idején, amikor az ifjú hírlapírót bemutatták az Előkapuban, a Tűztoronyhoz és a Hoffmann cukrászdához közel, talán éppen a mai Csatkai emléktábla alatt Csatkai Endrének, a tudós művészettörténésznek a festői külsejű Csatkai annyit mondott: “Szóval te vagy az, nőjél nagyra barátom." A biztatás ki-mondatlanul arra is szólt, légy soproni, érezd magad megtisztelve a hűség városában. Ott, ahol a hűségnek olyan példái vannak, mint a kilencvenhét esztendős Anna néni a Frankenburg úton, akit a sors messzire sodort Soprontól, Magyarországtól ötvenkét esztendőre. Az első hazatéréskor több mint három évtized után ült a Széchenyi téren és feltette magának a kérdést: mit keresek én itt? Újabb húsz év múlva meglelte a választ, talán a soproni jégen lejtett ifjúkori tánc emlékében és végleg hazaköltözött. Mindenki soproni, ahogy a lelkes szurkolók kántálják, de legfőképpen a soproniak azok, mert mint mondottuk a hűség Sopronban duplán számít.

Pákovics Miklós