CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Szomszédvár - Régió

1999. jĂşlius 24., szombat 00:00


Titokzatos bokréta

Nagybányai munkatársainktól

Dsida Jenő:
Titokzatos bokréta

Többéves emlék. Jelentéktelen és nevetséges apróság. S csoda, hogy még nem felejtettem el. Ezt annak köszönhetem talán, hogy nagyon szépnek találtam az egészet, s akkoriban, titokban, sokat foglalkoztatott. Azonkívül emlékeztet egy porrá száradt, régi bokréta is, mely ócska könyvek tetején hever a polcomon.

*

Nyári kora délután volt, s a levegő olvadt szurok. A hőség fájt, s az az egypár ember, akivel találkoztam útközben, vérbefutott vagy félig lehunyt szemmel, zihálva tántorgott emerre-amarra. A Lápos-erdő felé fordultam, már megbántam, hogy elindultam, mert nagy-nagy álmosságot éreztem és hűvösre, árnyékra vágytam. Afféle szeszélyes, céltalan séta volt, pár kilométerre a városkától.

A mező tele volt sárga és lila-kék virágokkal. Szemben, a városon túl, lomhán guggolt a Kereszthegy, s a távolság füstszerű, könnyű páráját lehelte magából. Tűrhetetlen volt a hőség.

Az erdőszélen, a legközelebbi árnyékfolt közepén állott valaki. Amint közelebb értem, láttam, hogy leány. Festő. Előtte állvány, s fehérbe öltözötten, kissé lankadtan áll, néha fölemeli a karját, átnéz alatta, hunyorít, aztán sebtiben föltesz egy-egy ecsetvonást. Mikor egészen közel értem hozzá, láttam, hogy nagy, hullámos szőke haja van, és különös, fátyolos fényű, barna szeme. Rám nézett egy pillanatig, aztán zavartalanul folytatta munkáját.

Elhatároztam, hogy megszólítom.

Mögéje álltam, és néztem a képet. Tájkép volt, erősen színezett, kedves és inkább dilettáns. Első alkalmam lehetett volna, hogy elűzzem néhány órára a kisváros fülledt unalmát. De nem szólítottam meg: hirtelen halálos bágyadtság fogott el újra, a hosszú és irgalmatlan napsütésen keresztül belém sűrűsödött hőség leírhatatlan rosszérzéssel sugárzott ki belőlem. Mintha apró, nagyon hegyes tűk szurkálták volna a bőrömet.

Szótlanul mentem tovább, s néhány lépéssel odább végigdőltem egy ritkás árnyékú cserfa alatt. Onnan éppen a dolgozó leányra láttam, kissé bal oldalról, arca félprofillal fordult felém, kicsi gödröcske volt rajta, s az állán – emlékszem – pici fekete pont. Kreol bőre és hirtelenszőke haja, háttérben a sötétkék tüzű éggel, különös, démoni diszharmóniában lobogott.

Éreztem, hogy elalszom, de azt is éreztem, hogy jó lenne álmodni, erről a leányról álmodni szépet és sokáig. Már vörös karikák forogtak a szemem előtt, s a leányt is halványpiros köd folyta körül. Akkor másodszor nézett rám és mosolygott. De az is lehet, hogy ezt csak álmodtam már.

Ami ezután jön, biztosan álom volt. Rövid és fantasztikus álom, többhetes sivár unalmam reakciója, vagy előző, álmatlan éjszakám olvasmányainak álomba futott árnyéka talán...

A hegyek kék lánca lassú hömpölygéssel hullámzott közelebb, közelebb. Tengerré dagadt, előrekúszott a dombocska lábáig, melyen hevertem, s hűvösen, megnyugtatóan csobogott. A lány éppen a víz szélén állt, libegő fehér ruhájával, s a távolba integetett.

– Milyen szép nagy víz! – mondtam csöndesen. És csöppet sem találtam csodálatosnak, ami történt.

Messziről apró, fehér pont közeledett. Gyorsan, mint a mozivásznon. Vitorlás csónak volt, repült a széllel, mely hasasra duzzasztotta a repesve feszülő vitorlákat. Zajtalanul ütődött a parthoz, és bizonytalanul imbolygott néhány pillanatig. Izmos, olajosbőrű szerecsen ugrott ki belőle: nagy lába alatt cuppogott a víz, amint kigázolt.

A leány már arrébb állt, vigyázva hajolt le, és letépett egy szál sárga virágot. Aztán egy kéket. Furcsa, mély csend volt. Hallatszott a finom virágszárak halk pattanása, amint letépte őket. Csoda nagy bokrétát szedett, lombosat és frisset.

Aztán hozzám lépett, azzal a félálomban látott mosolyával. Különös volt, tudtam, biztosan tudtam, hogy álom az egész, s a szívem mégis vad dobogásba kezdett. Elfulladtam, és gyönge fájdalmat éreztem a torkomban, mint hirtelen, nagy meglepetésnél vagy elfogódott, kezdő szerelmes közeledésnél.

– Jöjjön velem! – mondta, és ölembe tette a bokrétát. Rossznak és stílustalannak találtam a magázó megszólítást. De hiszen úgyis csak álom.

Mikor a csónakba szálltam, féltem. Rossz előérzet remegtetett, de nagy, édes szerelmet éreztem, s forróság is futott keresztül a gerincemen. A szőke hajú, barna szemű leány mellém ült. Szememmel az izmos szerecsen után kutattam, de nem láttam sehol, s aztán elfelejtettem. Csak a víz volt körös-körül, mindenütt.

– Most panaszkodni fogok – szóltam, de abbahagytam mindjárt, mert nem tudtam: hogyan szólítsam és ijesztően dobogott a szívem. Megfogtam a kezét, arcomat a karjára szorítottam: a csónak megbillent s újra féltem. Erős parfümillata volt a karjának: megcsókoltam, aztán a vállát is megcsókoltam, behunytam a szememet, s a száját is megcsókoltam. Bolond mámor volt, forró és hidegrázós, álmodva, csolnakon, vízen... Hirtelen nagyot sikoltott. Akkor már derékig voltunk a vízben. Bizonytalan érzéssel próbáltam egyensúlyozni, belekapaszkodtam, és szorítottam a derekát. Egyetlen szorongás, megdermedt rémület voltam, s a lucskos ruhák rátapadtak a testemre... Reszketni kezdtem és fázni.

*

Fázva ébredtem fel. Szinte este volt már, homály és – egyedül voltam. Arcom, két kezem és ruháim nyirkosak voltak: megesett a harmat.
És ez a csodálatos: mellemen nagy bokréta feküdt, sárga és lila-kék mezei virágokból.

(Bányavidéki Új Szó - Románia)