CyberPress.Sopron

Miért áldaná az Örökkévalót, amiért megteremtette Auschwitzot?

Az első gyűjtőtáborokat április közepén éppen Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon hozták létre, amelyhez akkor Máramarossziget is tartozott. Innen deportálták sokadmagával az akkor tizenöt esztendős Eliezert, a későbbi Elie Wiesel Nobel Béke-díjas írót. Negyvennégy tavaszán Birkenauba hurcolták, majd onnan Auschwitzba, Bunába, Buchenwaldba, fel nem fogható, fel nem mérhető, szörnyű szenvedések színhelyeire – olvasható az 1958-ban, Francois Mauriac előszavával Párizsban megjelent, Az éjszaka című, megrázó Wiesel-regény fülszövegében.

A későbbi író negyvenöt tavaszán élte meg a felszabadulást. Közben a családját imádó gyermek elvesztette szüleit, testvéreit a mélyen hívő fiú pedig istenhitét. Ugyan miért áldaná az Örökkévalót? Talán amiért mindenhatóságában megteremtette Auschwitzot? – tette fel magának a kérdést vívódva Elie Wiesel. Akár az évekkel később, 1995- ben megjelent – az előbb említett regény újraírt, újragondolt, bővített változatának is tekinthető – Minden folyó a tengerbe siet Primo Levi-je, aki Auschwitz után már csak így képes töprengeni: "Ha Isten valóban Isten, tehát mindenható, akkor bűnös abban, hogy szabad kezet adott a gyilkosoknak, ha pedig a hatalma korlátozott, akkor nem Isten."

Az 55 évvel ezelőtt történt, Elie Wiesel által felidézett eseményekben talán a legmegdöbbentőbb, hogy a máramarosszigeti zsidóság teljesen tájékozatlan volt a rá váró eseményeket illetően. A szabad világ, az amerikai és palesztinai zsidók már 1942 óta tudtak az "Endlösung"-ról, a "végső megoldás" kialakult működéséről, a szigeti – és a vidéken élő magyarországi – zsidó közösség tagjai azonban még 1944 áprilisában, néhány héttel a szövetségesek normandiai partraszállása előtt is megszokott életüket élték a vidéki kisváros csöndjében: eljegyzések, esküvők, születések, egyházi ünnepek és a mindennapi munka körforgásában.

Igaz, nem is nagyon akartak tudni semmiről, ami életük rendjét veszélybe sodorhatta volna. Még azt a kevés hiteles információt sem vették komolyan, ami eljutott hozzájuk. Samesz Mojsét, a templomszolgát – akit, mint külföldit, már '42-ben kiutasítottak az országból, de csodával határos módon élve megúszta a lengyelországi kivégzést és viszszatért a városba – bolondnak, őrültnek nézték, amikor könyörtelen gyilkosokról, legépfegyverezett zsidó foglyokról, csecsemőkről beszélt.

De a világ is hallgatott. Hallgatott Roosevelt, hallgat Churchill, hallgattak a politikusok. Senki sem intézett rádiófelhívásokat, senki sem mondta: "Magyar zsidók, ne hagyjátok magatokat gettóba zárni; ne szálljatok be a lelakatolt marhavagonokba; fussatok, rejtőzzetek el a barlangokba, húzódjatok az erdőkbe". Pedig – kérdezhetjük Elie Wiesellel – vajon hányan megmenekülhettek volna, hányan sokkal inkább a bujdosást, a túlélést választották volna, ha tudtukra adják, hogy a gettóból az út a pályaudvarra vezet, a vonatok végállomása pedig Auschwitz lesz?

Elie Wiesel értetlenül áll a jelenség előtt. Hiszen jól tudja: népe a századok során éppen a lelkek mélyén élő szolidaritásnak köszönhette, hogy túlélte az üldöztetéseket, a száműzetést. Most mégis kénytelen kritikus hangot megütni:

"Mielőtt elítélnénk a bűnösöket és cinkosaikat, ismerjük el saját hibáinkat, saját nemtörődömségünket. Mi, zsidók sem mozgattunk meg mindent, hogy megmentsük Európa zsidóságát. A Palmach meneszthetett volna politikai biztosokat Lengyelországba és Magyarországra, hogy felkészíthesse a zsidókat a harcra, vagy hogy legalább tájékoztassa őket... Nem tette meg..." S mire Raoul Wallenberg szabadsága és élete kockáztatásával otthagyja biztonságos svéd otthonát és megérkezik Budapestre, ahol ezerszámra menti meg a zsidókat, vagy – tehetjük hozzá – mielőtt július 6-án Horthy megakadályozza a főváros kb. 200 ezer fős zsidó lakosságának elszállítását "nekünk már minden szempontból késő volt" – írja Wiesel. – "Feláldozva, elárulva, a megszálló kénye-kedvére kiszolgáltatva, magunkra maradva, már nem érdekeltünk senkit, csak az ellenséget. Csak ő foglalkozott velünk. S minthogy bekényszerített a gettókba, hát mi szépen bementünk... Együtt a többiekkel."

A marhavagonok pedig zavartalanul gördültek Lengyelország, Birkenau, Auschwitz felé. 1944. május közepétől július elejéig napi négy szerelvény indult a haláltáborokba a korabeli Magyarország területéről, s a deportáltak közül egyes adatok szerint 437 ezer, más adatok szerint több mint 560 ezer zsidó vallású személy elpusztult. A világ pedig cinkosan hallgatott; senki sem próbálta a halálvagonokat megállítani.

Joggal véli Wiesel: "Hogy egyetlen katonai repülő sem akadt, amelyik szétlője az Auschwitz körüli vasútvonalakat, számomra örökké szégyenteljes rejtély marad. Ebben az időben Birkenau tízezer zsidót » kezelt« naponta. Egy éjszakai konvoj késése csak egy éjszakára, akár néhány órára csupán vajon hány gyermek életét mentette volna meg? Legalább figyelmeztetés lett volna a németeknek: »Vigyázat! a zsidók élete számít nekünk!« De az egész szabad világ fütyült rá, hogy a zsidók élnek-e vagy halnak, hogy ma vesznek oda, vagy holnap. A lezárt vagonok pedig csak tovább zavarták Európa virágba borult tájainak csendjét..."

Az éjszaka, ez a megrázó írói mű – ahogyan a szerző Minden folyó a tengerbe siet című önéletrajzi regénye is –: krónika. Huszadik századunk sötét éjszakái közül talán a legsötétebbiknek mélységesen szomorú, fekete krónikája. Amelyet nem árt újra és újra kezünkbe vennünk. Nem, nem azért, hogy bűntudatot ébresszen bennünk, késői utódokban. Hanem azért, hogy most, amikor (Magyarországon is) újra terjedőben az antiszemitizmus, a zsidózás divatja, a nemzeti kizárólagosságot hirdető európai nacionalizmusok ébredésének idején, levonhassuk és ne felejtsük – a tanulságokat.