CyberPress.Sopron

Élménybeszámoló Chiléből

Levelek a világ végéről… a világ végére

Az írás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy több erdélyi barátom, kollégám és ismerősöm is sürgetett, hogy írjak nekik az itteni emberekről, életkörülményeikről, kultúrájukról stb. Sajnos idő hiányában nem tudom mindannyiuk igényét maradéktalanul kielégíteni, másrészt pedig talán a Bányavidéki Új Szó olvasói is érdeklődéssel olvasnának ilyen leveleket. Mivel azon a környéken a bányászat (és a geológia) ma is fontos ágazat, szeretném a geológus szemével bemutatni Chilét általában, de a chilei geológiát és bányászatot is, annál inkább, mivel ez az iparág biztosítja a chilei (nem kevés) export több mint egyharmadát. Bolíviában és Peruban ugyancsak egy különös és egzotikus világgal találkoztam, remélem, hogy ottani élményeim is érdeklődésre tarthatnak számot – így a levél.

***

Bemutatkozás...

A Nagykároly melleti Mezőteremen születtem. Nagy László és Benedek Zoltán földrajztanárok tanítványaként, mint a Nagykárolyi Elméleti Líceum végzőse, 1970-ben sikerrel felvételiztem a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem geológia szakára, ahol figyelmem elsősorban az ásványtan és ércteleptan felé fordult. Tanulmányaim végeztével a nagybányai Geológiai Kutató és Feltáró Vállalat keretében részt vettem Borsabánya és Nagybánya környéki érctelepek kutatásában, feltárásában.

Tanulmányoztam a Kapnikbánya és Erzsébetbánya között fellelhető ércesedéseket, sőt újakat is sikerült felfedeznem. Több hazai és nemzetközi értekezleten vettem részt előadásokkal, különböző szakfolyóiratokban pedig tudományos cikkeim jelentek meg, illetve állnak megjelenés előtt. Ilyen előzmények után kaptam '97-ben egy szerződés-ajánlatot a chilei COEMIN bányatársaságtól, (amelynek főgeológusa szintén nagybányai származású). Az ajánlat szerint a Copiapo városa közelében található érctelep feltárásából és kitermeléséből kell részt vállalnom. Nagyon vonzónak találtam a távoli kontinensre szóló meghívást, amely az inkák földjének és kultúrájának közvetlen közelről történő megismerésének lehetőségével kecsegtetett. A geológiai kutatás területén Chilében már meghonosodott nyugati (amerikai) munkastílus elsajátításának lehetősége azonban még ennél is jobban vonzott, hiszen mindaddig, amíg gyökeres szemléletváltás nem történik a szakmában, a magam részéről eléggé kilátástalannak véltem (és vélem jelenleg is) a hazai geológia és bányászat helyzetét.

Persze egy ilyen munkavállalásnak az anyagi vonzatai sem közömbösek, hiszen az ügyvédek és orvosok mellett Chilében a geológusok a legjobban megfizetett szakemberek! Ami egyébként érthető, ha figyelembe vesszük a bányászat fontosságát a chilei gazdaságban és exportban. Időközben a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy – a hazai helyzettel ellentétben, ahol a bányászok mögé, a "futottak még" kategóriába sorolnak bennünket –, Chilében a geológusoknak az erkölcsi megbecsülése is egészen kivételes.

A frissen aláírt szerződéssel a tarsolyomban elindulhattam a nagy útra. Természetesen a cég költségén, hiszen a repülőjegy kb. egy évi romániai keresetemnek megfelelő összegbe került. A Budapest - Amszterdam - Sao Paolo - Buenos Aires - Santiago de Chile útvonalnál (amelyet a Holland Királyi Légitársaság, a KLM Boeing 737-es és 747- es gépein tettem meg) csak a Sidney-i járat hosszabb és drágább. A repülés kb. 20 órán át tartott. Az óriás Boeing 900-950 km/óra sebességgel repült, az utazómagasság 10 500-10 900 méter volt. Európát éjszaka hagytuk el, hajnalban már a brazil partok mentén repültünk. Mivel a Föld forgásával ellentétes irányba, dél-nyugat felé haladtunk, az Atlanti-óceán felett percekig gyönyörködhettünk a szemkápráztató napfelkeltében. (Egy alkalommal, amikor viszszafelé, azaz keletnek utaztam ugyanezen az útvonalon, a közel 1000 km/óra sebességgel haladó gép ablakán át szinte robbanásszerűen zúdultak be a felkelő nap sugarai.)

Buenos Aires után a gép pilótája angol, portugál és spanyol nyelven hívta fel az utasok figyelmét arra, hogy az Andok gerince felett fogunk átrepülni. A látvány szédületes volt. A teljesen kopár, örökké hófödte, 4-5000 m magas csúcsok között néhol egy-egy tengerszem tükröződött. Jobbra, észak felé, az Aconcagua több mint 6 ezer méter magas csúcsa fehérlett. Alig 4 ezer méterrel repültünk el felette-mellette, az utasok szeme persze az ablakokra tapadt.

Santiago de Chile-ben a szép, modern Benittez repülőtér amolyan végállomásféle minden utasszállító gép számára, hiszen – ha az Antarktiszt nem számítjuk – innen, a világ végéről, már nincs hová továbbrepülni.

A címet Boldizsár Iván lebilincselően érdekes és izgalmas könyvéből vettem át. Annak idején, a 60-as években rendszeresen hallgattam érdekes útijegyzeteit, amelyeket később könyv alakban jelentetett meg. Nos, én is a Dél Keresztje alatt élek és dolgozom.

A megérkezés Santiago de Chile-be izgalmakkal és várakozásokkal teli. Az első dolog, ami már a leszállni készülő repülőből is látszik, a város gyönyörű fekvése. Keletről az ún. Metropolitant (a fővárost és környékét) az Andok 2500-3500 méter magas vonulata zárja le.

A Mapucho folyó észak-dél irányban szeli át a várost, amelynek közepén a San Cristobal hegy emelkedik. A hegy tetején óriási méretű Szűzanya szobor magasodik, óvja és védi a várost. A repülőtér környékén vadonatúj autópályarendszer van kiépítve, de a városközpont, régi útjai már alig bírják a terhelést.

Santiago egy teknőszerű mélyedésben fekszik, ezért igen rosszul szellőzik, többször kibírhatatlan a szmog. Legfőbb közlekedési útvonala a Mapucho folyóval többnyire párhuzamosan haladó Avenida Providencia sugárút. Mint Dél-Amerikában általában, ez is rendkívül széles, tele üzletekkel, bankokkal, 10-20 emeletes irodaházakkal és kormányzati épületekkel. Központi helyen található a híres La Moneda, az elnöki palota, ahol az emlékezetes 1973-as események játszódtak. A városban számos múzeum és kiállítás tekinthető meg, de az európai ember számára azt hiszem a legérdekesebb a Prekolumbiánus Művészetek Múzeuma, amely a világon egyedülálló értéket képvisel. Hazai olvasmányainkat messze meghaladja a közép- és dél-amerikai őslakosok (mapuchok, araucanok, inkák, aztékok, mayák, stb.) művészetének fejlettsége, gazdagsága, a különböző tudományokban való jártasságuk.

A Tűzföldet Alaszkával összekötő pánamerikai út természetesen átszeli a fővárost. Ez Chile legfontosabb szárazföldi közlekedési útvonala. Santiago-tól északra, egészen a perui határig, Aricaig (az örök tavasz városáig) a távolság 2000 km, mégsincs vasúti közlekedés, habár a vasúti hálózat létezik. Ennek magyarázata, hogy a múlt századi építmény nagyon rossz állapotban van, s az állam nem kívánja támogatni az újjáépítéséhez szükséges óriási befektetést. A jövőben a vasút bizonyos szakaszait koncesszionálni fogják.

Egyebként tudni kell, hogy Chilében adták át 1851-ben Dél-Amerika első vasútvonalát, éppen az Atacama sivatagban. A vasút Caldera kikötőjét kötötte össze Copiapo városával, mintegy 70 kilométer hosszúságban, és arra volt hivatott, hogy a Copiapo közelében található (ma már sajnos teljesen kihalt) Chanarcillo ezüstbányájából (amely akkoriban a világ talán legnagyobb ilyen bányája volt, de azóta kimerült) a kikötőig szállítsa a kitermelt ezüstércet.

Chiléről azt tartják, hogy Dél-Amerika legeurópaibb állama. Ez a megállapítás sok igazságot rejthet magában ha megfigyeljük a lakosság összetételét, de leginkább a gazdaság szerkezetét és a különböző állami és társadalmi intézmények felépítését. Rengeteg az európai bevándorló. Az ország déli (legtermékenyebb) vidékein például, de leginkább Valdivia város környékén, tömör német kolóniák vannak. A németek jelenlétének és munkájának előnyeit minden chilei érezheti, hiszen ez a vidék fedezi az ország élelemszükségletének nagy részét. Itt fogalomnak számít a németek által meghonosított rend és munkafegyelem. Nem irigyek a prosperáló németekre, épp ellenkezőleg, igyekszenek követni őket. Nacionalista érzést sehol nem tapasztaltam, senki iránt, bármilyen nemzet fia legyen is az illető.

A chilei ember igen közlékeny és barátságos, de egyben szívós és kemény. Nem sokat vesződik a világ gondjaival, rendkívül rugalmasan kezeli a mindennapok gondjait és szimpatikusan naiv. Számomra érdekes, ahogyan (valószínűleg a világosabb színű hajamnak és a kék szemeimnek köszönhetően) az utcán, üzletekben, bankban stb. azonnal amerikainak néznek és rögtön angolul próbálnak beszélni hozzám.

Az emberben van egy olyan kényszer, hogy csak azt vegye észre, vagy azt emelje ki, ami szép, ami pozitív, vagy ami tanulságos. Chilében a múlt nagyon együtt van a jelennel. Ezt a Santiago-i utcán úgy lehet észrevenni, hogy a csodálatos épületek mögött az ember szinte egyből a századelővel, vagy éppen a múlt századdal találkozik. Ez a jelenség – amint olvasom –, egyébként egész Dél-Amerikára jellemző. Itt a gazdagok nagyon is gazdagok, a szegények viszont elkeserítően szegények, annyira, hogy az nálunk talán elképzelhetetlen. Viszont van egy aránylag nagyszámú középréteg, amely főleg az elmúlt 15-20 év gazdasági fellendülése közepette nőtt fel. Ennek a jólszituált középrétegnek jeles képviselői a Coemin cég tulajdonosai, az idősebb Gomez és fiai, akik határozottan és sikeresen vezetik a több területen (a bányászatban is) érdekelt társaságot. Itt szinte státusz-szimbólum, hogy egy magára valamit adó üzletembernek bányája, sőt, bányái legyenek.

A Gomez családdal való találkozásomkor tudtam, hogy igyekezni fognak minél jobban megismerni (ez a szándék egyébként kölcsönös volt), viszont mindenről beszéltünk, csak épp a szakmáról nem. Ez később már nem tűnt különösnek, amikor az egyik geológus kollégámat úgy vették fel egy kanadai érdekeltségű bányába főgeológusnak, hogy a meghallgatáson egyetlen szó sem esett a szakmáról, a munkáról. Máig sem kérték például az egyetemi oklevelemet. Tudták, hogy geológus vagyok, a többit úgyis a munkahelyemen kellett bizonyítanom. A bizonyítás itt kemény dolog, de ha sikerült megnyerni a szakma és a tulajdonosok bizalmát, akkor ez a bizalom nagyon megnyugtató.

Említettem, hogy otthon, a geológus amolyan megtűrt valaki a bányászok nagy családjában. A nagy felfedezés számomra itt az volt, hogy a geológus szava döntően hat a feltárás, s a kitermelés szakaszában. Itt már rég tudatosodott az emberekben, hogy az érctelepet legjobban a geológus ismeri, tehát az ő véleménye a meghatározó, amikor megfelelő tömegű- és minőségű ércet jelöl ki művelésre. És szerintem ez a kulcspontja az egész tevékenységnek. Itt dől el, hogyan alakul a cég pénzügyi mérlege. Ugyanis az allami támogatás ismeretlen fogalom. Szakértelem híján a cégének így komoly veszteséget okozó mérnököt, vagy geológust egyik napról a másikra kirúgják. A statisztika azt mutatja, hogy a külföldön dolgozó román geológusok jó szakemberek és a nyugatiakhoz képest aránylag olcsó munkaerőt képviselnek. Ennek köszönhető, hogy a nagybányai szakemberek közül többen Kongóban, Szenegálban, Maliban, Líbiában, Kanadában és Chilében dolgoznak sikerrel.

Üdvözlettel, Valdman István
(Bányavidéki Új Szó - Románia)