|
Bú a hídon
Ősz húrja
Bú a hídon
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
Ahogyan a szép fordításban mi magyarul ismerjük a Verlaine-verset, "Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon", valahogyan e szavakkal lehetne érzékeltetni egy idős hölgyismerősöm lelkiállapotát mostanság. Rákos a férje, gyógyíthatatlan. Mindennap látogatja a kórházban, ahol már három hónapja bent fekszik a kedves tekintetű, koros úr.... immáron alig ötven kilósan... de... nyilván, még tovább könnyül...
A hídon futottam össze a feleséggel, a kicsi hídon itt, a Gyöngyös patak felett. Belekeseredett ebbe az állapotba. Alig ismertem rá. Váltottunk pár lehetetlen-értelmetlen szót... mondtam, amit tudtam, ebben a helyzetben... azután elváltunk.
Ahogyan mindannyiunknak, nekem is vannak már halottaim. Akikre szép szívvel gondolok, ők a kedves halottak. Az elmúlás ellen nincs mit tenni, persze, minket is fognak majd életbenmaradók jó-rossz szavakkal felemlegetni egyszer.
Amióta ember az ember, tudja, hogy előbb-utóbb legördül a függöny akár saját magánál, akár szeretteinél. Miért olyan nehéz mégis "átlépni", túllenni a sivár emléken: elvesztettem valakit? Némileg könnyebb, egyszerűbb annak - mint ennek az idős hölgynek is, például -, akinek van ideje felkészülni az állapotra: társa hamarosan már nem lesz... Kegyetlen a kezdet annak, akit a szeretett hirtelen "rak ki" létköréből, azaz váratlanul távozik. Végül mindkét csoportba tartozó gyászoló ittmaradott továbblép, show must go on... A halott teste porlad békében, lénye pedig, ki tudja, milyen "lelkiállapotban", létezik tovább...
Régebben elhaltjaimról már vidám dolgokat is mondogatok gyermekeimnek, már "könnyen beszélek" róluk. Az időben közel távozott - még "tabu"...
Teszem a dolgom, fekete folttal a lelken... de mégiscsak rendben, nap nap után. Nem akarom elolvasni Dr. Polcz Alaine könyvét, egyiket sem, a témáról... Halottam, számomra, mindig él.
- gyöngyös -
|