|
Talányos mosoly
Az apa, a fia meg a szamár
Talányos mosoly
Kedves Ivan! Szeretett Mindannyian!
Emberfüggő - azaz attól függ, kiről is vélekedünk -, vagy emberfüggő - azaz attól függ, ki a vélekedő, hogy a másik embert hogyan ítéljük meg? Vajon melyik oldal erősebb a vélemény kialakításában? Az "ítéletmondó", vagy a megítélt? Mindenképpen az ítéletalkotó személyisége, beállítódása, hogy ne mondjam, előítélete szabja meg, mit is gondol a másik emberről - azaz... a legjobb közülünk is lehet "fekete bárány", ha sötét lelki szemüvegen keresztül nézi a másik.
Azt mondják valakiről: szétforgácsolja önmagát, nem képes egy dologra koncentrálni - vagy azt, hogy "két - netán több - vasat tart a tűzben"? Mindkét vélemény tökéletesen ugyanazt a tapasztalt viselkedést, életmódot értékeli - kétféleképpen. Negatívan, becsmérlőn, helytelenítőn, avagy: pozitívan, elismerőn, szinte elégedetten csettintőn.
Nem jár jobban közülünk az sem, aki egy dolgot szem előtt tartva éli életét. Ő is "megkapja a magáét" azoktól, akik őt beszűkültnek, egysíkúnak, szemellenzősnek minősítik - de szerencsére jut neki elismerésből is: "Ez igen! Képes a tökéletes összpontosításra!". Az első csapat vélekedő a "mindent egy lapra tesz fel" - azaz kockáztat, túlzottan kockáztat, ej-ej, baj lehet ebből - hozzáállással szemléli emberünket, míg a másik tábor éppen azt tartja elismerendőnek, amit emezek ejnye-ejnyéznek: hogy egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől a célját; szüntelenül szeme előtt lebeg a cél stb.
A fontos csakis az egyes ember belső döntése. Ráadásul az is mindegy: ő milyen alapállásból éli az életét éppen úgy. Óvatosságból, előrelátóan "áll-e több lábon", netán valóban annyira sajnálná, ha egyik tevékenységgel szakítania kéne, úgy érezné, létezése félig elveszítette értelmét - ezért foglalkozik több dologgal is, illetve: képesnek érzi magát arra, hogy ne csak egyvalami töltse ki az életét, hát teszi.... vagy azért foglalkozik-e csupán egy valamivel, mert úgy érzi, az ő erejéből ennyinek a tökéletes elvégzésére futja, esetleg nem is érdekli más. A fontos csak az, hogy felnőtt, nagykorú személyként egyes-egyedül az Ő döntése, mire, mi mindenre óhajtja fordítani életenergiáit. Vélemény lehet. Ilyen is, olyan is. De ez sehol, semmit nem számítHAT. Amíg törvénybe nem ütközik, amit teszek, helytelenítheti akárki, dicsőítheti akárki - szabadon, hogy ne mondjam: felszabadultan cselekedhetem, amit csak akarok. Ha valaki pusztán lelkiismeretétől sarkallva, pusztán jóakaratúan, akármilyen finoman, de "leszólja" bármelyikünket azért, amiért úgy él, ahogyan, azt tesz, amit - vagy épp durván, lenézően, hülyének nézően "leugatja" bármelyikünket, mert valamit nem tart épp megfelelőnek benne, egyformán semmit nem szabad, hogy számítson az egyén személyes döntésében.
Emlékeznek az apa, a fiú és a szamár történetére? Valaki mindig belekötött a két emberbe - hol a fiút, hol az apát, hol a szamarat védelmezendő... Pedig egyáltalán, de igazán senkit meg nem zavartak, senkinek ártani nem ártottak, illetve: az égvilágon senkinek semmi köze nem volt ahhoz, hogyan is teszik meg ők az utat, amire elindultak - az apa ül a szamáron és a fiú gyalogol mellette, netán fordítva, netán mindketten csak gyalogolnak stb. Viszont: szólásszabadság van. Megtiltani, hogy bárki azt mondjon, ami csak jólesik neki - természetesen a jog szabta kereteken belül(!) - nem lehet. Azaz: én azt teszek, amit jónak látok - te pedig azt mondasz erről, amit csak akarsz. Ez az ember felnőttségével járó kétféle alapjog. Az önrendelkezés két egyenrangú megnyilvánulása.
Még a nagykorúvá válás előtt mindenképpen alaposan meg kellene ezeket tanítanunk a fiataloknak a helyesírás, a normális olvasási készség, az élet éléséhez nélkülözhetetlen matematika-tudás és a többi fontos tantárgy mellett párhuzamosan, hogy sajátjukká, hogy beépült személyiségrészükké váljék a dönteni tudás, s a kellő körültekintés mellett, felelősen meghozott döntés vállalása csakúgy, mint a vélemény szabad kinyilvánítása. Előbbi elmaradása határozatlan személyiséghez, sőt szorongó, neurotikus alkat kialakulásához vezet. Utóbbi elmaradása valami hasonlóhoz... nem szól, inkább belül mardossa a tudat, hogy nem merte elmondani, amit pedig fontosnak tartott volna... ez is káros a lelki egyensúlyra.
Kétségtelen tény: a pedagógus, a szülő, de sajnos, a poroszos mentalitású munkavezető is sokkal szívesebben veszi az akaratgyenge, netán akarat nélküli "szót fogadót", engedelmeset, s a szavát soha, semmi miatt fel nem emelő "megbízható" kis csavarocskát a nagy egészben, mint az önmagát és véleményét vállalni merő egyént, aki bizony, képes, és "porszem lesz a gépezetben"...
És itt jön a harmadik "kettős látás"... kettős megítélés. Aki tisztában van azzal, hogy joga szabadon dönteni, illetve joga véleményt mondani - annak tudatában, persze, hogy akinek mondja, esetleg simán elengedheti a füle mellett - nos, ez a személy megintcsak két mértékkel méretik. Azokéval, akik azt mondják: "szemben úszik az árral" - illetve azokéval, aki szerint "meri vállalni önmagát"...
Mit tehetünk, ha leszólnak minket, ha bele óhajtanak "pampogni" a dolgainkba, az életünkbe - akármilyen szándéktól vezéreltetve is? Mivel szólásszabadság van, és persze haragban lenni se jó: hallgassuk meg. Ne szóljunk közbe, ne mentegetőzzünk, ne próbáljuk meggyőzni az illetőt a magunk igazáról, ne érveljünk magunk mellett! Csendben, figyelmesen, nyugodtan hallgassuk meg. Azután: helyezzünk el arcunkon egy talányos mosolyt, és haladjunk tovább a magunk útján a legteljesebb lelkinyugalommal.
- gyöngyös -
|