|
Soproniak is segítettek,segítenek a dévaiaknak Csökönyös újrakezdéssel talpon kell maradnunk
Csökönyös újrakezdéssel talpon kell maradnunk Szeretet és csoda. Két szó: szinonimái a dévai Magyarok Nagyasszonya Iskolának és a szászvárosi Szent Erzsébet templomnak, valamint mindkét helyen működő Gyermekvédelmi Központnak. Két olyan helyet jelölnek, ahol bizony még a notórius csodavárók, sőt a csodatagadók is komolyan elgondolkoznak a világ dolgain. A festői látvány nagyszerűségén túl van valami magasztosan felemelő abban, ahogyan a hegyek őrként emelkednek a lábaiknál fekvő városok fölé. Dévához közeledve Kőmíves Kelemen "esete", no meg a dévai várromot gyakran füstbe burkoló turceni-i erőmű betontornyai a környék füstöt okádó ipari létesítményeivel együtt ambivalens érzésekkel töltik el a nyugati végekről érkezőt. A valamikori vár romjai lenéznek a városra. Hajdani várurak – Hunyadi János, Báthory István, Szapolyai János, Bocskai István, Bethlen Gábor – dicsőségének rég nyomaveszett, mint ahogyan a dicstelenebb 1849. évi fegyverletételről és robbanásról is kevesen tudnak már a vár tövében. Amúgy meg gond manapság is akad számolatlan: iparnegyedek bűze, nagyvárosi szemét, embertelen rendszer által elpusztított szemétlerakatnak látszó magángazdaságok, falvak, államosított jöv?, barakk- és garzonvárosokba terelt gyökértelen, mára már koravén fiatalok; Erdély másik arca, a kulturális sokszínűség, a tisztán megőrzött népművészet és a tolerancia értékei mellett. A hegy tövében fekvő ferences kolostor falai időnként pedig Kőmíves Kelemenné sóhajtását visszhangozzák. S néha egy-egy sóhaj elhagyja a nevelők, látogatók lelkét is.  A gyermekmentő atya Közismert a ferences atya, Böjte Csaba gyermekmentő tevékenysége. Románia utóbbi hatvan éve alatt, nem kellett ahhoz háború, hogy a sokszor inkább lelkileg, mint testileg megnyomorított, család nélküli gyermekek sokasága jelenjen meg utcákon, akiknek 1992-től ad helyet a gyermekotthonként működő kolostor. Van, akit banános dobozból húztak elő az ágy alól, van, akit a pályaudvaron találnak, van, akit éppen az édesanyja maga hozott be Csaba testvérhez. Egy közös bennük: hogy mindnyájukon csak a szeretet, a törődés segíthet. Ma már több mint háromszáz gyermek életéről gondoskodnak Déván közel hetven segítővel, köztük házaspárokkal, akik nyolc-tíz gyermeket nevelnek egy-egy családban. A legtöbb, amit kaphatnak itt a gyerekek a "valakinek valakije lenni" élményét Hitvalló mondat. Azt is jelenti: a dévai kolostor lakóinak nemcsak anyagiakra van szükségük, hanem szerető szívekre, is, akik ölbe veszik, vagy éppen nemezelni, vagy papírt hajtogatni, esetleg sakkozni tanítják őket, vagy csak a szemükbe nézve meghallgatják azt, amit mondanak. Ez utóbbi sem könnyű feladat… a szörnyű történetekben a legszörnyűbb az, ami jelenleg az erdélyi sorsokban természetes. Böjte atya nem titkolt célja, hogy a felnövekvő generáció Istenre figyelő
lélekkel hozza létre Erdély minden vidékének az önálló keresztény értékekre
épülő anyanyelvi gyermekvédelmi központjait. Számos családból kihullt magyar
gyermek kerül állami intézménybe, ahol sem hitének gyakorlására, sem nemzeti
identitásának megőrzésére nincs lehetősége. Önálló iskolák, bentlakások
kellenek ahhoz, hogy a magyarság lelki, szellemi értékei megmaradjanak
Az iskolák, kollégiumok nemcsak otthont adnak a gyermekeknek, hanem felkészítik
őket a holnapra, az életre, megpróbálják az erdélyi keresztény magyarságot
átmenteni ezen az évszázadon.
Soproni segítők A dévai "csodák láncolatába" – ahogyan Csaba testvér az otthon és iskola történetének tíz éves alakulását említi – több soproni szervezet között munkájukkal soproni magánszemélyek is bekapcsolódtak. Augusztus elején a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) tanára Dorosmai Erzsébet, együtt Böröcz Máriával a Szent Orsolya Római Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium tanárával, Keresztény Veronika, Hoffer Károly negyedikes diákokokkal, és Molnár Roland a Berzsenyi Líceum a Líceum mikrobuszát vezető, minden nehéz helyzetet megoldó munkatársukkal kelt útra. Dorosmai Erzsébet festőművész-rajtanár egy tévéadásban látottak-hallottak alapján szinte egy pillanat alatt döntött úgy, hogy nyáron a dévai gyerekeknek játszóházas foglalkozást tart. Tette, mindezt, mert másként nem tehetett. Ő maga szervezte meg az utat. A játszóházhoz szükséges kellékek gyűjtésében rengetegen segítettek: a Berzsenyi Líceum, licista öregdiákok, nyugdíjasok és a berzsenyis diákok, akik játékokat, rajzszereket, hoztak, ki mit tudott, jó szívvel. Aztán meg elindultak.  A soproniak sokatmondó filmfelvételekkel tértek vissza Déváról. Az egy hetes játszóházról, az árvák környezetéről szóló film összetartó, szeretetben nevelt közösségről, munkáról szól: bemutatja a keresztény értékrend szerint felépített közösségi életet, amelyben a szeretet, az egymás iránti felelősség irányít gondolatot és cselekedetet. Egy-egy gyerek életútja, eddigi sorsának rajzolata révén a tíz éve tartó dévai történet, mindazt, aki ott járt, vagy aki csak az ottjártak élményeit hallgatja, arra készteti, hogy komolyan fontolóra vegye: mi az, ami fontos az életben. Vágóképek
 Végül is kiről-miről szóljon tovább a történet? Csaba testvér számtalanszor és számtalan helyen megírt munkájáról? Lehet-e a tíz küzdelmes évről elégszer írni? Miről szóljon ez a történet? Azokról a soproniakról, akik időt, fáradságot nem kímélve, nem elgondolkoztak a hallottakon, nem sajnálkoztak, nem "együttéreztek", hanem egyszerűen: cselekedtek? Kiről szóljon a történet? A segítőkről, a munkásokról, vagy a dévai gyerekekről, akiknek sorsa "egyelőre" rendezett? Kiről és miről szóljon a történet? Az emberi oldalról felismert és elvégzett feladatról, az isteni oldalról adottról? A csodáról, vagy magáról a Csodatevőről?  "Még csak félúton járunk, de úgy gondolom, hogy a mögöttünk lévő
tíz év csodája feljogosít, sőt kötelez, hogy Isten csodálatos művét, itt
Déván, a szórványban, alázattal tovább építsük. Az Úr mondta a teremtés
hajnalán, hogy legyen, és lett. Ennek a végtelen erejű, hatalmas Úrnak
mi a gyermekei vagyunk. Általunk is akarja szép otthonná, szeretett hazává
tenni Erdély földjét, mely most, sajnos csak szülőföldünk. De mely hazánk
lehet, ha hittel kérjük, és kemény munkával építjük.
- Tennünk kell a dolgunkat. Igaz? - kérdezte a levél elolvasását követően Dorosmai Erzsébet, aki a dévai árvákon segítve, tettével azóta is folyamatosan nevel, hiszen tanítványai egytől-egyig megtanultak adni. A "szükséges-elégséges-fölöslegesen sok" egy életre szóló – manapság alig ismert és gyakorolt – matematikáját tanulgatják mindazok, akik egy-egy színes ceruzát, filctollat, könyvet, játékmackót hoznak még ma is. Megfogalmazni még nem nagyon tudhatják, de érzik, hogy eszközei lehetnek a több száz kilométerre élő gyerekeknek nyújtott segítségnek, abban hogy megtalálják önmagukban Isten csodaszép vonásait. T.É.
|