|
Kik is valójában ezek az ólomkatonák?
Kik is valójában ezek az ólomkatonák?
Bizonyára sokunk gyermekkora
felelevenedik, ha eszünkbe jutnak régi játékaink, amelyek sok boldog órát
szereztek számunkra. Játékok, melyek többsége kötődik egy bizonyos személyhez,
korszakhoz, eseményhez. Lehet, hogy épp ezek a gondolatok foglalkoztatták
Homoki Gyulát, Hartmann Lászlót, Báthori Gábort
és munkatársait, amikor egy meseszép ólomkatona kiállítást hoztak létre.
A 2000 darab történelmi hűséggel kifestett ólomkatonát a soproni közönség
a Gyermek és Ifjúsági Központban 2003. január 3-ig tekintheti meg. A november
25-én megnyílt Honfoglalástól az 1848-49-es szabadságharcig, című kiállításon
Fajkusz Attila korabeli muzsikája fogadta a résztvevőket.
Sógor Ferenc ügyvezető igazgató köszöntője után Krisch
András történész nyitotta meg a nem mindennapi tárlatot a következő,
történelmet idéző beszédével:
"Volt egyszer 25 ólomkatona,
egytestvér valamennyi" - írta Andersen a rendíthetetlen ólomkatona című
mesében. A kérdés ma is felmerülhet: kik is valójában ezek az ólomkatonák?
Játékok vagy olyan tárgyak, amiket az emberek gyűjtenek? Azt hiszem, a legpontosabb
válasz az, hogy mindkettő. Már a 16-17. században ismertek voltak az ólomkatonák,
hiszen a különböző fémeket feldolgozó kézművesek egész ezüstözött ezredeket
öntöttek, ezekkel pedig olyan ismert személyek játszottak, mint Orániai
Móric, vagy a francia király XIV. Lajos.
|
|
Krisch András történész és Fajkusz Attila a
megnyitón
|
Az ólomkatonák tömeges elterjedéséhez
az is kellett, hogy az igazi katonákat egyenruhába bújtassák a királyok
és hadvezérek. Az egyenruhába bújtatott tömeghadseregek megjelenése után,
vagyis a Nagy Frigyes és Napóleon utáni időszakban, a 18. század
végén, 19. század elején kezdődik az ólomkatonák és a tőlük nem sokban,
de mégis különböző cinfigurák tömeges a is.
Ekkortól már az egységesen
befestett hadseregek menetelnek győztesen csatáról csatára. A fiúk kedvenc
játéka lesz, hisz a gyerekkori álom sokszor elérhetetlen megvalósulása
volt, ha kézbe vehettek és játszhattak egy ilyen színesre festett magas
rangú katonával. Persze az igények a történelem során folyamatosan nőttek,
és ma már be lehet szerezni a teljesen profi, élethű ábrázolású ólomkatonát,
és az ezekkel a jellegzetességekkel kevésbé rendelkező cinkatonákat is.
De nemcsak játékra, hanem
iskolai, oktatási célokra is felhasználták őket. Az itt kiállított ólomkatonák
a magyar hadtörténelem egy-egy szeletét mutatják be. Gondoljunk csak arra,
milyen nagy kedvvel nézzük végig itt a kiállítás terepasztalain az
Árpád-ház nagyjait: Árpád fejedelmet, István királyt. Ugyancsak megtekinthetjük
a Bánk bánból is ismert II. Andrást, aki nemcsak az Aranybullát adta ki,
hanem keresztes hadjáratot is vezetett a Szentföldre. Uralkodása első 15 évéből
tizennégyszer fogott fegyvert. Itt láthatjuk az 1241-es Muhi csata egy részletét,
a csatára oly jellemző szekérrel. Az időben kicsit ugorva a kiállítás második
legnagyobb terepasztala egy 14. századi várostromot mutat be. A lőfegyverek
és elsősorban az ágyúk kialakulása, elterjedése előtt egy jól megerődített
várat lényegesen nehezebb lehetett elfoglalni. Az ostromlók, mint az a
terepasztalon is jól látszik, hogy védjék magukat, egy sáncot, egy újabb
erődítményt építettek a vár köré. Az Anjou királyokkal a magyar lovagkorba,
Mátyás király fekete seregével pedig már az Ázsia felől közeledő török
időszakba érkezünk.
Az időben egy kicsit ismét
ugorva a tárlat másik nagyobb témaköre Mária Terézia kora, vagyis a porosz
háborúk időszaka. Nem véletlenül láthatunk porosz katonákat is, hiszen két
háborúban, az osztrák örökösödési és az úgynevezett 7 éves háborúban is
Nagy Frigyes volt a magyar királynő ellenfele. És ami szintén nagyon fontos,
ezekben a háborúkban lesz Európa-szerte csodált és rettegett ellenfél a
magyar huszárság. A magyar testőrre is érdemes egy pillantást vetni. A
kezdetben 120 fős testőrséget Mária Terézia alapította. Mindig az uralkodó
székhelyén tartózkodtak, minden utazásra elkísérték, illetve felvonulásaikkal
az ünnepélyek fényét emelték. A magyar nemesi testőrséget Bécs 1848-ban
oszlatta fel. Az egész tárlaton belül is kiemelkedik az 1809. június 14-i
győri csatát ábrázoló terepasztal. Ebben az évben hívta össze az uralkodó
az utolsó nemesi felkelést. Azért is jelentős ez az ütközet, mert a napóleoni
hadjárat-sorozatnak ez az egyetlen magyarországi csatája. A híres párizsi
diadalíven, amit évente turisták milliói keresnek fel, megtaláljuk Napóleon
győztes csatái között a győrit is.
A számbeli francia erőfölényhez
párosultak a császári hadvezetés hibái, a csanaki és ménfői dombok már
a csata előtti feladata, ezzel a csatatér a francia hadvezetés előtt tökéletesen
áttekinthető volt, a kidolgozatlan haditerv, a nemesi felkelők, akiknek
nagy része bár hősiesen harcolt - rossz felszerelésük és kiképzésük ellenére -,
komoly ellenállást nem tanúsíthattak. Gondot okozott a lóállomány is, amely
nem kiképzett harci lovakból, hanem falusi parasztlovakból állt. Mindez
nem eredményezhetett mást, mint vereséget. Ezt a történelmi eseményt írta
meg kissé gúnyos formában Petőfi Sándor.
Külön meg kell említeni
a csata centrumában elhelyezkedő és a terepasztalon is látható kismegyeri
major épületet, amelyet 872 katona védett, nagyrészük grazi Landwehr volt.
Ugyancsak jól látható a terepasztalt és a csatateret is szinte kettészelő
Pándzsa-ér, rajta a híddal, amelyen keresztül a franciák a majort rohamozták.
Itt a major körül alakult ki a legvéresebb harc. Miután a hadsereg már
visszavonult, a védők bennrekedtek az épületegyüttesben, este 6-ra pedig
a franciák szinte földig rombolták az egészet. A védők maradéka ekkor még
ellenállást tanúsított, majd miután ez is reménytelen volt, az
eredetileg 872 főből a maradék, 103 katona és 9 tiszt adta meg magát. A franciák vesztesége
is kb. 700 főt tett ki.
Szintén jól látható a Pándzsa-érre
merőleges Viczay-árok, amint a magyar nemesi felkelők legnagyobb összevisszaságban
próbálnak rajta átkelni, hogy megakadályozzák a bekerítést. Az átkelés
végül is menekülésbe torkollott. Mire az este beköszöntött, a francia hadsereg
lett az úra a győri csatatérnek.
A következő és egyben utolsó
témakör az 1848/49-es szabadságharc. Mindhárom hadviselő fél - a magyar,
osztrák és az orosz hadsereg - katonáit, egyenruháit megismerhetjük. De itt
vannak a magyar szabadságharcnak segítséget nyújtó német légiósok és a
lengyelek is, a magyar hadvezérek közül: Görgey, Bem, Damjanich tábornok,
akinek parancsnoksága alá tartoztak a híres veres sipkás honvédek. Különösen
érdekesek a Hunyadi huszárok, akik nem a megszokott zsinóros huszáröltözetet
hordták, hanem pörge kalapot és pitykegombos Viktória dolmányt. Kezdetben
karikás ostort is használtak, amivel rásuhintottak az ellenségre, az ostor
a testre csavarodott, majd lerántották a nyeregből.
Visszautalva Andersen meséjére,
amikor a kisfiú kinyitotta a dobozt, boldogan kiáltotta: “Ólomkatonák!".
Ha a mesét végigolvassuk, nyomon követhetjük a hűségre és engedelmességre
felesküdött megingathatatlan katona sorsát. És mégis, a mese végén a tűzben
ott maradó pici szív arra utal, hogy ezeknek a figuráknak nemcsak testük,
hanem szívük, lelkük is van - fejezte
be megnyitó beszédét Krisch András történész.
b.boti
(Köszönetet mondunk Krisch Andrásnak
a cikkhez nyújtott segítségért)
|