CyberPress.Sopron

Ágfalvi emlékezés az 1921-es népszavazás évfordulójára

    Sorsfordító napokra emlékeztek Ágfalván december 14-én. A 81 évvel ezelőtti elődök tettét, a nyugati határszél jövőjét és történelmét meghatározó, az 1921-es esztendő eseményeit idézték azok, akik Ágfalva önkormányzatának meghívását december 14-én elfogadták.
    A népszavazásban résztvett településeket: Foki Gábor (Balf) Igrecz Katalin (Bánfalva), Henn Márton polgármester (Fertőboz), Dr. Kozma József képviselő (Fertőrákos), Dr. Hargitai László alpolgármester (Harka), Pilsits Mária polgármester (Kópháza), Udvardi Imréné polgármester (Nagycenk), Wágner Géza polgármester (Ágfalva), Wilfing Ferenc (Sopron) képviselte.
    A közel kétezer résztvevőt számláló eseményen ünnepi köszöntőt Wágner Géza polgármester mondott:

    "Konduljanak meg harangjaink, zengő ércnyelvük hirdesse szerte a nagyvilágnak, Sopron város és Magyarország mámoros örömét. Sopron népe döntött. Sopron magyar maradt." Írta 1921-ben advent harmadik hetében a Sopron Vármegye című Újság.
    81 évvel ezelőtt ezen a napon a Soproni polgárok adták le szavazatukat, 15-én a brennbergiek, 16-án Ágfalva, Balf, Bánfalva, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza és Nagycenk polgárai járultak az urnákhoz, hogy hitet tegyenek hazaszeretetükről.
    Szülőfalumban él egy legenda, ami szerint Nagycenken délig lehetett szavazni. Amikor a déli harangszó az elsőt kondulta, egy díszmagyarba öltözött, szakálas bajuszos úr jelent meg a Szavazó Bizottság előtt. Kérdezték tőle, hogy mit óhajt. Azt mondta a jövevény, hogy szavazni jött.
    "Hogy hívják az Urat?" - kérdezte a Szavazó Bizottság elnöke.
    "Gróf Széchenyi István vagyok."
    A Szavazó Bizottság tagjai zavartan lapozták a szavazásra jogosultak névsorát és jelezték, hogy ilyen nevű személy nincs a választásra jogosultak között.
    "Én nem is az élők, hanem a holtak nevében jöttem szavazni."
    Közben a déli harangszó az utolsót is elütötte, és a jelenség megszűnt. A Legnagyobb Magyar nem adhatta le szavazatát, de sok igaz magyar igen, ami azt eredményezte, hogy a szavazás végeredményeként magyarok maradtunk.
    Az 1922. évi decemberi országgyűlés törvénybe iktatta a Soproni Népszavazás emlékét, Sopron azóta címerében büszkén viseli a Civitas Fidelissima jeligét.
     Nyolc évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Népszavazáson részt vett községek is méltó emléket állíthassanak az 1921. decemberi diadalnak.
    Nyolc évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy jöjjön egy olyan kormány, amely erről rendeletet alkotott. Ennek a kormánynak Orbán Viktor Úr volt a miniszterelnöke.
    Köszönjük, Miniszterelnök Úr. Köszöntjük Önt, Miniszterelnök Úr, itt Ágfalván.

    1921. őszén itt Ágfalván pattant egy szikra, ami tüzeket gyújtott a végeken, hogy Szent István ezer esztendő birodalmának nyugati szeglete magyar maradhasson, itt dördült el az első puskalövés, itt volt az első hősi halott, a kecskeméti népfelkelő Baracsi László. Kötelességünknek érezzük, hogy mi legyünk az elsők, akik örömmel teszünk eleget a kormányrendeletnek, így szeptember 8-án - az Ágfalvi csata évfordulóján - emlékművet avattunk, örülünk, hogy a miniszterelnök úr elsőként a emlékművünknél tiszteleg, amit kormánya ajándékozott.
    1921. decemberében Sopron és a környező 8 község bölcs döntést hozott. Magyarok maradtunk. A történelem ismétli önmagát, szokták mondani. 2002. október 20-án Ágfalva választói hasonlóan bölcs döntést hoztak, aminek egy hónap után már látható eredményei vannak. Úgy döntött a képviselő testület, hogy erre az örömünnepre díszkivilágítást kapjon evangélikus templomunk tornya is. Templomaink tornyai legyenek világítótornyok, mutassák az utat; a jó utat, a helyes utat, ahogy a betlehemi csillag is mutatta az utat a három királyoknak a jászol felé.
    Kívánom, hogy a mai nap emléke örökké éljen mindnyájunk szívében! - szólt Wágner Géza polgármester a jelenlévőkhöz.

A továbbiakban Orbán Viktor volt miniszterelnök, az esemény ünnepi szónoka szólt az egybegyűltekhez:

Szeretettel köszöntöm mindannyiukat, külön megkülönböztetett tisztelettel a környező települések polgármester asszonyait és polgármestereit. Hálás szívvel köszönöm Ágfalva polgármesterének külön is, hogy volt olyan kedves és meghívott ide Önök közé ezen a mai napon.

Az ember mindennapos élménye a választás. Hol tudatosan, hol ösztönösen hozunk döntéseket, mi magunk döntünk sorsunk fölött. Azt mondják, az ember élete során mindössze két-három igazán fontos döntést hoz, jobbára ezek a sorsfordító döntések pecsételik meg a jövőnket. Azt hiszem, mindez igaz egy nemzet történelmére is. Megannyi döntés között csak néhány akad, amely valóban nagy horderejű. A szerencsésebb nemzetek fiainak az életében ritkábbak ezek a pillanatok, míg a hányattatottabb nemzetek, sorsok életében elég némi bizonytalanság, megingás, habozás, vagy késlekedés, és milliók jövőjének horizontját borítják el sűrű és sötét fellegek.
Bizony a magyar emberek vállát is a kelleténél gyakrabban terhelte sorsfordító terhelés súlya. Gondolom, mindannyian közösen emlékezhetünk ezekre a pillanatokra. Haza, vagy szabadság. Haza, vagy család - döntenünk kellett gyakorta, hogy elhagyjuk-e a hazánkat, hogy itt hagyjuk-e a szeretteinket, itt hagyjuk-e barátainkat, hogy itt hagyjuk-e a várost, ahol felnőttünk, a teret, ahol játszottunk, a padot, ahol először csókoltunk, itt hagyjuk mindezt valami másért, ahol talán szabadságot és megbecsülést kapunk, és ahol talán tartalmasabb és emberibb életet élhetnek majd a gyermekeink.

Tudjuk, hogy nekünk magyaroknak sok csapást kellett elszenvednünk a huszadik században, s ez a nemrég búcsúztatott század kevés olyan pillanatot adott az életünknek, amikor mi magyarok büszkén emelhettük fel a fejünket. Az egyik ilyen pillanat 1956, a másik ilyen emlékezetes pillanata a 20. Századnak a Sopron és környékének népszavazása.

A népszavazás, amikor a legnagyobb megaláztatottság és kiszolgáltatottság közben kultúránk és értékeink mellett álltunk ki megalkuvás nélkül. Igen ritka pillanata a 20. századnak, annak a századnak, amely az anyag felsőbbrendűségét hirdette, és mégis ebben a gyakorlatias és anyagelvű világban, ebben az egyedülálló pillanatban megcsillanhatott a szellem, a lélek ereje. Megfoghatatlan dolgok ezek, tisztelt, Hölgyeim és Uraim. Széchenyi, az előbb megidézett legnagyobb magyar, azt írja erről, hogy van valami, valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapály, vagy hósivatag. Mi magyarok 81 évvel ezelőtt példát kaptunk Önöktől hazaszeretetből, és mind e mai napig mindannyian, minden magyar ember, köszönettel tartozunk ezért.

Vajon miért olyan értékes nekünk e történelmi helytállás emléke? Hiszen bátorságból, vagy áldozatvállalásból a zivataros történelmünk során máskor is mutattunk már példát. Máskor is bebizonyítottuk, hogy ha kell, helyén van a szívünk. Azt hiszem, azért oly kedves szívünknek ez a nap, mert a Hűség Napjának példája többről szól, mint a bátorságról. Arról, amit talán úgy ragadhatnánk meg, hogy a Trianon utáni felbolydult állapotban ez a népszavazás volt a rend igényének kinyilvánítása. A külső és a belső rendé, az értékeinkhez való hűségé. A világot arról tudatták akkor a soproniak és a környéken élők, hogy hazaszeretet mellett hitből, bátorságból és kitartásból sem fogyatkoztunk meg. Hogy az ország földarabolásával lelkünk nem lett felaprítva. Jó hír lett ez akkor a hazának. Számított ezekre a belső erőtartalékokra az a Bethlen István miniszterelnök, aki az ország letargikus állapotán újjáépítési programjával kívánt változtatni, megértvén és megértetvén, hogy a veszteségeket csak azok tudják földolgozni, akikben elég erő lakozik a talpraálláshoz.

Van nekünk egy pontos szavú költőnk, aki azt írta a számára legkedvesebb lénynek. Idézem: "Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe".
Tudják Önök is jól, hogy miféle ruha az, ami talpig nehéz. Nem is ruha az már, hanem inkább: vértezet. Páncél. Ebből is láthatjuk, hogy a hűség nem egyszerűen áldozat, sőt, talán nem is elsősorban az. A hűség mindenekelőtt védelem: a haza iránti hűség a nemzetet védi, a családunk iránti hűség a gyermekeinket, az elképzeléseinkhez, a szavainkhoz való hűség a személyiségünket védi, a barátainkhoz való hűség a belső békénket. Mindazon dolgokhoz, amely számunkra értéket jelentenek. Nem csak azért vagyunk hűek, mert az úgy szokás. A hűség vértezet, az életünket ugyan nem védi meg, de az életünk értelmét, az életünk célját igen.

Miért is mondtam mindezt most el Önöknek? Azért mert úgy gondolom, hogy föl kell emelnünk az olyan pillanatokat, amikor az emberek ezrei, sőt tízezrei más, nemesebb szempontok alapján, a lelkük rezdülésére is figyelve, azt meghallva is képesek az életük sorsát meghatározó lépéseket meghozni. Föl kell emelnünk az ilyen pillanatokat, és példaként kell állítani. Példaként kell állítani, mert sokan gondoljuk úgy, a nemzet sorsa szempontjából is sok minden múlik majd azon, hogy mennyire tudunk a saját önérzetünkre, a saját hitünkre, a saját hűségünkre támaszkodni a jövőben. A hűség nem hideg kőbástya, hanem hatalmas bennünk szunnyadó erő, helyzeti energia.

    Ez az erő bármikor életre kelhet.
    Végezetül engedjék meg, hogy megköszönjem Önöknek, hogy az eltelt 81 évben a legnagyobb megpróbáltatások közben is hűek maradtak a hazához, és megőrizték ezt a gyönyörű vidéket mindannyiunk, minden magyar ember számára.
    Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!