|
A doni hősök emléke kötelez - Megemlékezés a II. világháborús emlékműnél
A Don-kanyarban hősi halált halt magyar katonákra emlékeztek a mai napon a soproniak a Deák téri II. világháborús emlékműnél.
A megemlékezés fáklyáját Walter Dezső polgármester gyújtotta meg. A Honvéd Hagyományőrző Egyesület soproni szervezetének tagjai tiszteletadása mellett, a Himnusz elhangzását követően ifj. Sarkady Sándor történész idézte fel a 60. évvel ezelőtti Don-kanyarban hősi halált haltak, a fogságot megjártak, az életük árán is helytállók emlékezetét. Alig volt olyan család, akinek katona vagy munkaszolgálatos hozzátartozója ne maradt volna az orosz hómezőkön. A háború szörnyű veszteségei magyar családok ezreinek mérhetetlen gyászt és évtizedekre kiható szenvedést jelentettek - hangsúlyozta a szónok.
Bács Ferenc színművész Buda Ferenc Az elesett katonák emlékére című versét szavalta, amelyet követően Walter Dezső polgármester, Kalmár István és Hruby József alpolgármesterek, Sopron város közönsége a II. világháborús emlékműnél elhelyezte a megemlékezés koszorúit és mécseseit.
Ifj. Sarkady Sándor: A doni hősök emléke kötelez
1943. január 12 és 14-e között a 2. Magyar Hadsereg
sorsa megpecsételődött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon.
A magyar honvédeket a Don menti rosszul, kiépített védőállásaikban érte
a szovjet hadsereg jól előkészített, nagy erejű támadása.
Az időjárás is kegyetlenre fordult. A hőmérők – 42 C fokot mutattak. A támadás első hulláma az - ekkor már fél éve a fonton küzdő – soproni egységeket érte. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhető hídfőben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergőtűz zúdult a magyar állásokra. A soproni 4. gyalogezred arcvonalán küzdő katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érő állásokban próbálták felfogni a megújuló ellenséges rohamokat. A soproni géppuskások az utolsó töltényig védekeztek ezen a napon. A 7. gépágyús üteg - amíg lőszere tartott - fedezte a gyalogságot. A 7/I. tüzérosztály katonái közelharcot vívtak a rájuk törő ellenséggel. A/ 7/II osztály tüzérei Kalotay százados vezetésével össztűzzel próbálták megállítani a szovjet támadást. Lángolt és vérzett a hó, ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték. Veszteségeikkel mit sem törődve, saját bajtársaik hulláit legázolva ittasan rohamozták a friss szibériai ezredek, a magyar állásokat. A tüzérek a bekerítésből folytonos állásváltoztatással tudtak kitérni, helyenként már áttörni.
A hadsereg –vezetés, látva a kialakult helyzetet,
másnap magyar és csekély német erőkkel megpróbálta a lehetetlent: elreteszelni
az ekkor már 6-10 km-es áttörést az arcvonalon. A mind nagyobb túlerővel
támadó szovjetek ezt ekkor már tömeges harckocsi támadással akadályozták
meg. 14-ére végleg kettészakították a 2. hadsereg védővonalát. A III. Hadtest
vezérkari főnökének utolsó telefon jelentése így hangzott: “…mondjátok
meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el….”
A 7. könnyű hadosztály maradványai - a többszöri bekerítésből kitörve -
vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres
harcokban éhesen, fázva, sebesülten, - már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel
- küzdött mindhalálig. A 9. könnyű hadosztály katonái még január 26-án
is tartották állásaikat. Jány vezérezredes, hadseregparancsnok hírhedt
parancsát ma már mindenki ismeri. És évtizedekig ezt ismételgette a
hivatalos magyar történetírás is. Ennek a parancsnak kíméletlen hangneme
megalázó volt honvédeinkre nézve.
Azokéra, akik esküjükhöz híven, a már kilátástalan
küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben az orosz hómezőkön. A
magyar katonák hősiessége (pl. Martsa csoport), csak a 90-es évek elejére
vált ismertté. Az 1945-ben legyőzött, és évtizedekig megszállt Magyarországon
hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok
helytállásáról vajmi kevés szó esett. Mi csak befelé sírva sirathattuk
a szeretett édesapát, testvért, nagybácsit jó barátot. Mindazokat, akik
örökre eltűntek, megfagytak a távoli harcmezőn. A túlélők a sírig viselték
sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket. Több tízezren
pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el közülük. Csak a rendszerváltás
hozta meg azt a csekély vigaszt számukra, hogy a 90-es évektől már nyiltan
is lehetett rájuk emlékezni.
Így történt ez Sopronban is. Az 1947-ben koncepciós perben kivégzett Jány Gusztávnak vérbírái felrótták 30. számú hadparancsát. Ebben Jány revidiálta korábbi nézeteit, és örök emléket állított a magyar katonáknak. Ebből a parancsából idézek “…a doni hősök példája kötelez arra, hogy hozzájuk hasonlók legyünk, hogy lépéssel se maradjunk mögöttük, mikor áldozatot követel tőlünk magyar mivoltunk…Kemény helytállást követel tőlünk a honvéd eskü, megfogadtuk, hogy becsülettel élünk és halunk. Ezt parancsolja a don menti hősi halottak ezrei…” Most, január 12-én, az ő emlékük előtt tisztelgünk fejet hajtva és mécsest gyújtva a Deák téri emlékműnél. ifj. Sarkady Sándor  Az archív fotók Ifj. Sarkady Sándor Szabó Péter: Soproniak a Don-kanyarban című könyvéből valók Kapcsolódó cikkek:
|
