CyberPress.Sopron

    Ágfalván, az Evangélikus templom melletti  Hősi emlékműnél a hagyományokhoz híven, idén is megemlékeztek a doni harcokban elesettekről.
Lobogó tűz, fáklyák, mécsesek lángja mellett közel százan hallgatták meg Wágner Géza polgármester emlékező beszédét, amelyet követően elhelyezték a megemlékezés koszorúit és mécseseit az emlékműnél.

Tisztelt Hölgyeim, és Uraim!
Kedves emlékező barátaim!

    A magyarság Kárpát-medencei ittléte bővelkedik dicsőséges és gyászos történelmi eseményekben. Pusztultunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynál, reményvesztettek Világosnál. Doberdó sziklái, Isonzó habjai, Galícia hegyei siratóénekeink ihletői lettek. Az I. világháborúban hullott férfilakosságunk színe-java, aminek következtében kétmillió fiát siratta újra meg újra az elárvult haza.
    Majd, mikor Trianonban minden összeomlott önmagára emelt kezet ez a jobb sorsra érdemes nép. Mint már sokszor történelmünk folyamán újra talpra álltunk a Trianon okozta nemzeti sokkból, mert élt a remény, hogy visszaszerezzük Szent István országát, így belesodródtunk a ll. világháborúba. Hitler követelőzött a magyar vezetés engedett.

A Himnusz, a Szózat és a Szilenció  az Ágfalvi Fúvószenekar tolmácsolásában csendült fel

    Kétszázezer katona indult meg a végeláthatatlan orosz hómezőknek, itthon csend és reménykedés, kint a fronton üvöltő szél, fegyverropogás és halottak, köztük magyarok, akik nem tudták mit keresnek ott távol a Kárpátok bérceitől. 1942. tavaszán idegen érdekekért hadba szállt a Jány Gusztáv vezette II. magyar hadsereg. Júniusra elérték a Don folyót, és ott 200 km-es frontszakaszon úgymond védték a hazát. A Wermacht sikereit látva gyors győzelmet reméltek, azt hitték, hogy karácsonyra győztesen térnek haza.

Wágner Géza polgármester: Most zászlót és fejet hajtunk...

    A hadseregvezetés nem készült a téli hadviselésére. A megígért modern fegyvereket, a téli ruházatot nem kapták meg. Akadozott a hadsereg lőszerrel és élelemmel való ellátása. Jány Gusztáv világosan látta, hogy fegyvertelen munkaszolgálatosokkal, a rendelkezésre álló erőkkel nem tudja megtartani állásait. Hiába sürgette hadseregének megerősítését, amikor csak halogató ígéreteket kapott, felmentését kérte a kormányzótól.
    Nagy Vilmos honvédelmi miniszter látogatást tett a fronton, tapasztalatairól beszámolt a kormányzónak, és a kormánynak. Jelezte, hogy hadseregünk elhárítása teljesen tehetetlen, a szovjet páncélosokkal szemben, tüzérségünk csekély, s nem rendelkezik nagyobb aknavetőkkel. Panasz volt az állatok ellátására téli felszerelésre, fegyverre, lőszerre, gépkocsik hiányára és élelemre egyaránt. Semmilyen dokumentum nem bizonyítja, hogy a kormány, az a hadseregvezetés próbált-e valamit tenni a II. magyar hadseregért. Csupán annyi történt, hogy tervbe vették 20-25000 ember felváltását. A védekezésre, a végsőkig való kitartásra kapott parancsot a hadsereg, és ez lett a veszte.

    Ugyanilyen jogos indulati erővel parázslik a sértett önérzet azokban, akik munkaszolgálatosként embertelen körülmények közt szolgálták a hazát. Ezekben az időkben fogalmazódott parlamenti felszólalásból hadd, idézzek: ,, Az ország oly nehezen összekuporgatott adófillérjeivel felszerelt védereje egy olyan háborús vállalkozásban pusztult oda a Don partján, amelyből az ország nemzeti céljai szempontjával semmilyen hasznot nem várhat. Soha nemzet még ilyen könnyelműen és céltalanul nem tette kockára életérdekeit, mint itt ebben a percben.”
    Akik csodával határos módon a hadifogságból hazakerültek, azokra itthon a megbélyegzés szégyene és a meghurcolás várt. Tudok olyan ágfalviakról, akikre több éves hadifogság után hazaérve újabb megpróbáltatás várt, kényszermunkásként évekig építették a tiszalöki duzzasztógátat, vagy Sztálinvárost.

    Most zászlót és fejet hajtunk, most már megtehetjük, hogy róluk megemlékezzünk, azok előtt, akik a legdrágábbat, életüket áldozták a magyarságukért. Eljött tehát az idő, amikor szembe kell nézni önmagunkkal, vállalnunk kell több ezer éves történelmünket,az 1100 éves államiságunkat, minden keserű gyászával és fényes dicsőségével egyaránt. A Don-kanyartól Lengyelországig, a Kárpátoktól a Dunáig, a Balatontól Németországig öntözte magyar vér Európa és e hon bombaszántotta, gránátszaggatta földjét. Duzzadt a halál birodalma minden emberi szenvedés próbáiban elbukó hadifoglyok és bosszúszülte kényszermunkára elhurcoltak lelkeivel, mert a magyarnak mindig menni kellett, mindig harcolni kellett önmagáért és mások igazáért.
    A II. világháború és annak következményeként megint másfél millióval lettünk kevesebben. Hősök és áldozatok ők. A mi nagyapáink apáink, testvéreink, akik itthon, vagy ismeretlen helyen névtelenül, jeltelen sírokban méltatlanul elfeledve alusszák örök álmukat. Az ő dicsőségük által is megváltott hon és szabadság kötelezzen bennünket emlékük örök megőrzésére.

Felcsendül a Szilenció

    Hős és nem hős katonák. Hazánk és községünk fiainak emlékére, akik nem térnek vissza a háborúból értük, emlékükért lobog a tűz, és szól a Szilenció - fejezte be beszédét Wágner Géza polgármester, aki Ágfalva alpolgármesterével együtt megkoszorúzta az ágfalvi hősök emlékművét.