CyberPress.Sopron

A  -ból ajánjuk

Nem sok ideje maradt az ünneplésre, hiszen háromhetes németországi vendégszereplés  következett. A friss világbajnok előbb Stuttgartban, a Világ Kupa döntőn lépett  fel, ahol Jovcsev meg is előzte. Ezt a viadalt egy bemutatósorozat követte, amely jó levezetése volt a tavalyi feszült esztendőnek.
 A németországi túra után pár nappal szembesült azzal a jó hírrel, hogy a magyar sportújságírók 2002. legjobb férfi sportolójának választották. December 19én, a Magyar Olimpiai Bizottság születésnapján, a Sportcsillagok Gálaestjén, a Kongresszusi Központban köszöntötték a többi győztessel és helyezettekkel együtt.
 A 45. év sportolója választáson a férfiak mezőnyében  a Honvéd-Steffl tornásza, Csollány 838 ponttal végzett az első helyen, a két szombathelyi atléta, Fazekas Róbert diszkoszvető (602 pont) és Annus  Adrián kalapácsvető (197 pont) előtt. Sokak szerint elsősorban azzal előzte meg riválisait, hogy hazai környezetben nyerhetett meg igazi nagy versenyt. Sőt, mivel a tornászvébé novemberben volt,  a szavazás határideje pedig annak a hónapnak a vége, a közeli élmény hatása is érződött a voksokban. Persze mindez csak találgatás, hiszen mindannyian tudjuk: a sportérték szerint az olimpia után a világbajnokság a legrangosabb.
Sikerült, megcsináltam
 
 

A Kongresszusi Központban előbb a fotósok, a tévések, majd az írott sajtó munkatársai rohanták meg. (A Magyar Torna Szövetség asztalánál ülő szimpatikus szőke asszonynak, Csollány Szilveszternének fogalma sem volt, hogy férje melyik szegletében van a háznak.) Szilas szinte elérhetetlennek tűnt, de szülővárosának lapjával, a Soproni Ásszal teljesen természetesen kivételt tett. Amikor a folyosón találtunk egy üres asztalt, első kérdése az volt, rágyújthat-e. Láthatta a tekintetemen, hogy erre a kérdésre válaszolni nem jómagam vagyok a legilletékesebb, azonnal magyarázatba kezdett. Hogy szerencsére a sok megerőltető hónap után most már a pihenés következhet, s ilyenkor van itt az ideje a lazításnak. Ebbe pedig egy-egy füstölgő cigi is belefér…
 – Most a világbajnoki győzelem után nagyobb az ünneplés, mint a 2000-es olimpia után volt?
 – Ami utána volt és van jelenleg is, az nagyjából hasonló. Akkor is és most is sok meghívásnak tettem, s teszek eleget, a családra jut kevesebb idő. Igyekszem megfelelni a kéréseknek, ezekben benne vannak a szponzorok által kért tárgyalások, megbeszélések is.
 – Mégis, mi az, ami másabb?
 – Az, ami előtte volt. Az olimpia előtti időben éreztem, hogy aranyat várnak tőlem, s ez megnövelte önbizalmamat és felelősségemet is. Debrecen előtt pedig szinte elvárta tőlem mindenki, hogy nyerjek. Ez néha már-már nyomasztó teherként nyomta a vállamat. Nemcsak  egész Debrecen, hanem az egész ország akarta a sikert. Ezért szinte ki sem mozdultam a szobámból, pedig elvileg nyugodt lehettem volna. Becsületesen felkészültem, tudtam, hogy meg fogom csinálni. De  mivel minden verseny más, mindig ott és akkor, a döntőben kell a legjobbat nyújtani. Sikerült, megcsináltam. S amíg Sydneyben óriási felszabadultság vett rajtam erőt, Debrecenben nagy  megkönnyebbülést éreztem. És a kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha a vége minkét alkalommal aranyérem.
 

– Azért más érzés lehetett a Főnix-csarnokban a dobogó tetején virítani, mint az olimpiai győzelem után Sydneyben.
 – Az valóban más. Nem lehet azt az érzést leírni, amikor azt érzi, tapasztalja az ember, hogy ott az a hétezer néző szinte együtt érez vele. A gyakorlat alatt szisszenés nélkül, az eredményhirdetéskor robbanásszerű örömmel.
 – És a Kongresszusi Központ képzeletbeli dobogóján?
 – Minden győzelem felemelő, ez is az volt. A hozzám képest két hatalmas  termetű dobóatléta társaságában is nagyon boldognak éreztem magam. Tudom, hogy ez egy játék, de a siker mindig jó érzéssel tölt el. Az 1958 óta tartó sportújságíró választás történelemkönyvébe az én első helyem is bekerült, s ez is boldoggá tesz.
 –Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, Sopronhoz, ahol meglátta a napvilágot.
 – Még meg sem születtem, amikor már anyukám tudhatta, érezhette, nekem tetszeni fog ez a város. S talán azért is utazott Győrből oda a nagymamámhoz, én pedig ott gyorsan megszülettem. Télen édesanyán valószinűleg nem mert volna elindulni; április tizenharmadikán születtem. A nevemet egy könyv hőse adta, anyunak szimpatikus volt az egyik szereplő, ezért kereszteltek Szilveszternek. Így aztán a névnapomon azonnal el is búcsúztatjuk az éppen elköszönő esztendőt.
 – És a Szilas becenév?
 – Nagyon korán kaptam, úgy emlékszem, hogy a Szilas ételizesítőről ragasztották rám ezt a nevet.
 – A tornával Győrben ismerkedett meg.
 – Igen, hiszen ott laktunk, s ötéves koromban vitt le a bátyám az ETO tornatermébe. Őt válogattak előbb ki, kisdobos olimpiai bajnok lettem. Aztán  elindultam fölfelé.
 – Mi jut eszébe 1995. augusztus ötödikéről?
 – Ezen a napon 7 óra 5 perckor indult a repülőgépem, Amszterdamon keresztül az Amerikai Egyesült Államokba utaztam. Ott folytattam a tornát, tanultam, s 1998 június tizedikén jöttem haza. Jelenleg Budapesttől mindössze három kilométerre lakom, egy nagyközségben, ahol remekül érzi magát a család. Nyugodt hely, csupa új házak, jobbára fiatalok.
 – Kislánya, Szimóna öt éves. Annyi, mint amikor önt levitték az ETO termébe.
 – Őt is levitték, de, hogy folytatódik-e  a családi tornász hagyomány, azt még korai lenne megjósolni.
 A feleségem testvére, Szabó Miklós – akivel valaha együtt tornáztunk – vitte el kislányunkat Újpestre, a Szilágyi úti terembe. A közeget, a játékot élvezi, ennyi. Én magam nem nagyon örülnék annak, ha a tornát választaná. Kemény sportág ez, hallatlanul nagy fegyelmet igényel, ezt a lányok nehezen viselik el. Nem szeretném, ha szenvedne, a nő az nő, nem szenvedésre, megpróbáltatásokra termett. Jobban szeretném, ha valamilyen labdajátékban lelné az örömét. Persze befolyásolni nem akarom, úgyis az lesz, amit ő akar.
 – És Csollány Szilveszter meddig szenved még?  Gondolom Athén lehet a végállomás.
 – Erre most nem tudok pontos választ adni. Végülis akár most is nyugodtan mondhatnám, hogy vége, megtettem, amit lehetett. Persze, ezt most még nem mondom. Sok függ attól, hogy mennyire bírják a munkát az ízületeim. Hogyan bírom a fogyasztást, a sok utazást. Ha az edzések nem-csak szenvedést hoznak, jelentenek, hanem örömet is, akkor valószínű a folytatás. Örömet akkor tudok másoknak szerezni, ha magam is örömömet lelem a kimondhatatlanul sok munkában.
 

– És ha nem leli örömét?
 – Készülök a magánéletemre, hamarosan kiderül az is, mihez kezdek, mi lesz velem a torna után. Most még nem árulhatom el a terveket.
 – Talán főnök lesz valahol?
 – Látja, főnöknek nagyon jó lennék, megvannak hozzá az adottságaim. A torna sok mindenre megtanítja az embert.
 – Kimondja, amit gondol, titkol?
 – Még tényleg korai lenne, de valóban hamarosan kiderül. Persze ez nem azt jelenti majd, hogy a tornával való mindennemű kapcsolatom megszűnik.
 – Mikor látogatja meg szülővárosát?
 – Hamarosan, lehet, hogy a cikk megjelenése éppen e városban ér. Nekem Sopron nagyon sokat jelent. Bárhol járok a világban, ez a város mindig hiányzik. Szép és nyugodt  hely. Én meg a szépet is, meg a nyugodtságot is kimondottan szeretem.