CyberPress.Sopron

Valló felvette a kesztyűt
www.kisalfold.hu

 Valló Péter, a Soproni Petőfi Színház művészeti vezetője szerint esélye sem lett volna munkája folytatásához, mert a Pro Kultúra Kht.-nál már előre eldöntötték: mást akarnak. De Valló felvette a kesztyűt, és küzd a teátrum függetlenségéért.

Valló Péter: – Közölték velem, esélyem sincs.
– A színház sehol a világon nem tartozik, nem tartozhat más érdekeltségű művészeti intézményhez – nyilatkozta lapunknak Valló Péter, a színház megbízott vezetője, kijelentve: „A felkérésem óta eltelt idő alatt kiderült számomra, hogy a Pro Kultúra Kht. vezetésének csak a Mikó-éra felszámolásának szakmai hitelesítésére kellettem mint az egyik legismertebb magyar színházi szakember, de a továbbiakban nem érdekelt az általam képviseltek, a szakmai színvonallal járó feladatok és megújulás vállalásában."
– A Pro Kultúra jelenlegi, nem művészekből álló ügyvezetése, különös tekintettel a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia-központ átadásával járó üzleti szemléletű profilmódosulásra, nem képviseli a színházművészet érdekeit és értékeit, sőt, értetlen és ellenséges ezekkel szemben. A pályázat jóval idő előtti kiírásával és az új igazgató keresésének titkos háttérmunkájával a jelenlegi ügyvezetés rádöbbentett: nem tagozódhatok be egy hivatásomnak károkat okozó struktúrába és erkölcsiségbe – mondta a Kisalföldnek Valló Péter.

– Tavaly ősszel konszenzus alapján egy művészszínház működtetésére kaptam megbízást; igazgatói jogkörrel felruházott művészeti vezető-főrendezőként 2003. december 31-ig, valamint folytatásként két rendezés létrehozására 2004. július 31-ig. Ez a szerződés két évadra szól. Mégis kiírták a pályázatot...
De én miért pályázzak a saját állásomra? Márpedig az ez ideig betöltetlen cégvezetői pályázati kiírás valójában az én jelenlegi jogköreimre és feladataimra keres szakembert. Tudni kell, hogy a színházakban az adott év végén lejáró szerződésű igazgatót januárban váltja fel az új direktor, hogy időben szervezhesse az azt követő évadot. Nekem a mostani, a 2002/2003-as évad az első szezonom. A szerződésem pedig nem felbontható! Mindenki teljes megelégedésére működöm a benne foglaltak teljesítésén. Bizonyíték erre az is, hogy se fegyelmi, se felmondás...

– A szerződése miatt nem pályázott, vagy voltak más
indokai is?

„ Nem pályázhatok"
– Nem pályázhatok, mert a jelenlegi ügyvezetés nem garantálja a színház cégen belüli önállóságát, például nem készített a színház számára üzleti tervet. A Pro Kultúrába bekerült pénzek ellenőrzése teljesen lehetetlen, így nem tudható, mennyiből, milyen jövőképpel, milyen prioritásokkal vezethetem a színház művészi munkáját. Azért sem pályázhatok, mert jóval a pályázatok leadási határideje előtt az ügyvezető közölte velem, hogy a „Város" Szilágyi Tibort akarja, nekem semmi esélyem sincs.

– Mégis harcba kezdett a soproni színházért. Ha jól tudom, politikusokkal, bizottságokkal tárgyal. Meggondolta magát?
– Nem gondoltam meg magam, csak vártam az önkormányzat felkérését. Vártam, hogy megkérdezik tőlem, hogyan tudna jobban, gazdaságosabban működni a színház, mit kellene a szerkezeten módosítani. Azon kevesek közé tartozom, akit eddigi szakmai élete, elfogadottsága, egzisztenciális függetlensége feljogosít, sőt, kötelez a színházművészet érdekeiért folytatott harcra, és úgy gondolom, a pályázaton kívül, helyben és országosan is sokkal jobban küzdhetek egy szabad, független, szakmai alapokon szervezett Soproni Petőfi Színházért, még akkor is, ha az átmenetileg pénzügyileg nehezebb, de ellenőrizhető körülmények közé kerül.

– Végül is mi az oka a kenyértörésnek? Miért nem vált be az ön színháza a Pro Kultúránál?

„ A vád az, hogy sokba kerülök"
– A legfőbb vád ellenem, hogy sokba kerülök. De én nem tudhatom, hogy mennyibe kerül az általam vezetett színház, amíg nem tudom, mennyiből gazdálkodhatok. Nem kérhetik számon rajtam azt sem, hogy miért nem vagyok „munkakönyves" állásban a teátrum élén, amíg nem ajánlják fel azt. Mondják, nem tartózkodom Sopronban. Ebben a szezonban a harmadik produkciót rendezem a város közönségének, a próbák jó része a pesti próbateremben folyik. Ott vagyok, ahol a színészeim és az intézni való feladatok vannak. Vád még ellenem az is, hogy nem vagyok jó „apja" a társulatnak. Ehhez csak annyit fűzök: aki csak egy kicsit is ismeri a színházi világot, tudnia kell: ritka, hogy egy igazgatóért – vállalva az esetleges későbbi retorziót – szinte az egész társulat kiáll, aláírást gyűjt, szervez, intézkedik.

– Márpedig nehéz lehetett az adott körülmények között a színházi munka és lét...
– Nehéz volt dolgozni olyan körülmények között, hogy a szezon el sem kezdődött, máris keresték az utódomat. Mindennek ellenére mintegy tizenöt százalékkal nőtt a bérletesek száma, egy produkcióból az addigi 12–14 előadás helyett 18–20 telt házas előadást tartunk, megnyílt és sikeresen működik – büszkeségem – a Kisszínház. Ahogy ígértem, megjelentek a színház munkájában a soproniak – egyre többen és többen. Mészáros György segítségével együttműködöm a soproni egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének hallgatóival a következő kamaraszínházi produkció díszlettervén, játékterén. Koprodukciókat hoztam létre; megjelent Sopronban a magyar színházi élet krémje. Adódtak persze problémák az egyeztetéssel, az utaztatással, de hosszú távon ezeket kiküszöböltük volna. A Mikó István vezette szórakoztató színházat szerették a soproniak, de az enyém is sikert aratott, s egész szezonban élvezzük a nézők szeretetét és bizalmát.

– Segíti valaki ebben a küzdelemben?
– A városvezetés folyamatosan kapja a telefonokat, aggódó kérdéseket és félelmekkel teli üzeneteket. Levelet írtak a színészek, a műszak, a Színházi Dolgozók Szakszervezete, a Magyar Színházi Társaság, a Színházi Rendezők Tagozata. Telefonoz, tárgyal, új koncepciót dolgoz ki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – mind-mind az általam képviselt művészi értékek védelmében. Mi kell még ahhoz, hogy a soproni önkormányzat felelős döntéshozói megértsék: ez így nem jó! Ebben a szervezeti felállásban a színház, mely korábban nagy büszkesége volt a soproniaknak, örökkön kiszolgálója lesz a profittermelő érdekeknek!

– Hogy lehetne másképp?

„ A legvégsőkig kell harcolnom"
– Meg kell tervezni a következő színházi évad műsortervét – ez egyébként a megbízatási szerződésem szerint kötelességem –, de úgy, hogy közvetlenül az önkormányzatnak felelhessek a kiadott forintokért. Ezenkívül – figyelembe véve Sopron városgazdálkodási szempontjait – tárgyalásokat kell kezdeni egy talán szegényebb, de független soproni Petőfi Színház vezetői állásának, státusának, szervezetének létrehozásáról. Ebben számíthatok az NKÖM támogatására is. Én harminc ember sorsát alakítottam át – egzisztenciáját is veszélyeztetve egyeseknek – abban a hitemben, hogy a Pro Kultúra vezetése szavahihető emberekből áll, akik hosszú távon komolyan érdekeltek egy magas színvonalú soproni színház létrehozásában. Ezért, és nem másért kell harcolnom a legvégsőkig.
Kisalföld

Nyerges Ferenc most azt hangsúlyozza: Vallót ő hozta Sopronba. A pályázatot viszont nem a kht., hanem a képviselő-testület írta ki. Arra a kérdésre, hogy mi indokolhatta ezt a lépést, az önkormányzati tulajdonú kht. irányítója úgy válaszolt: olyan igazgatót szeretnének, akinek a kötelezettségei és lehetőségei jogilag is tisztázottak. Valló azért sem kaphatott szabad kezet, aláírási jogot, mert a város nem személyesen vele, hanem a betéti társaságával szerződött.

– Soha nem ajánlottak munkakönyves főállást, s azt sem kérdezték meg tőlem, milyen módosításokkal lehetne gazdaságosabbá tenni a színház működését – jegyzi meg Valló Péter.

Arról is érdeklődtem a Pro Kultúránál, volt-e színházszakmai gondja Vallóval a működtetőnek. Nyerges szerint Valló az egyik legjobb rendező Magyarországon, képességeit soha nem vitatta senki Sopronban. Az viszont kétségtelen, hogy sok vendégművésszel dolgozik, ami megnehezítette, sőt az is előfordult, hogy lehetetlenné tette az egyeztetést.

– Megtörtént, hogy az egyik szerződött művész egyszer sem tudott fellépni Sopronban – állítja a Pro Kultúra vezetője, aki kifogásolta az egyeztetési nehézségekből adódó kevés előadást is.

Ezzel szemben Valló arra hivatkozik, hogy az idei évadban tizenöt százalékkal nőtt a bérletesek száma, a korábbi 12-14 előadás helyett 18-20 telt házat produkáltak. Egyeztetési problémák valóban adódtak néha, ismerte el a főrendező. Hozzátette: Sopronba hozta fellépni a magyar színházi élet krémjét, Husztitól Bálintig, Kováts Adéltól Söpteiig, Kaszástól Kulkáig. Ugyanakkor a színház munkájában egyre több soproni művész vett részt, a helyi egyetem alkalmazott művészeti tanszékének hallgatói közreműködnek például a következő kamaraszínházi produkció díszlettervének és játékterének kialakításában.

– Valló Péternek lehetősége volt arra, hogy pályázzon, de nem élt vele – szögezi le Nyerges Ferenc.

– Azért nem pályáztam – fejtegeti Valló –, mert kiderült számomra: igazából csak a Mikó-éra felszámolásának szakmai hitelesítésére akartak felhasználni. A Pro Kultúra Kht. ügyvezetése nem a színházművészet érdekeit képviseli. Amióta átadták Sopronban a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központot, még inkább az üzleti szemlélet került előtérbe. A színházművészet értékeivel szemben értetlenül, sőt ellenségesen viselkednek. A színvonalas színház mindig többe kerül, mint egy másodrangú hakniszínház. De én a valódi számokat sem ismerem, azt sem tudom, mennyit költhetek, nem kapok ugyanis üzleti tervet. A Pro Kultúrába befolyó pénzek útját, sorsát egyszerűen nem lehet nyomon követni.

– Nem igaz az, hogy anyagi okok miatt írta ki a testület a pályázatot. A Pro Kultúra felelős a gazdálkodásért, de minden törekvése az értékteremtésre irányul – hangoztatja Nyerges Ferenc, majd így folytatja: – A konferencia-központról pedig csak annyit, hogy ennek a felújítása tette lehetővé a Valló által is szorgalmazott kisszínpad megszületését.

A pályázat ügyében a társulat tagjai – néhány színész kivételével –, valamint az érdekvédelmi szervezetek levelet írtak a polgármesternek. – Azt szeretnénk elérni – mondja Borbás Gabi Jászai-díjas színművész –, hogy a polgármester úr hallgassa meg Valló Péter érveit, s nyilvánítsák érvénytelennek a mostani pályázatot. A színház legyen önálló, tartozzon közvetlenül az önkormányzat fennhatósága alá, váljon le a Pro Kultúráról, mert ennek a más feladatokat is ellátó szervezetnek a részeként semmi garancia nincs a magas szintű művészi munkára, az értékteremtésre, s a teátrum idővel óhatatlanul a profitszemlélet kiszolgálójává süllyed.

– A színház az országban mindenütt függetlenül, a város és nem egy közönségszervező testület irányítása alá tartozik – mondja Valló. – Ez nem a színház vagy egy köztestület magánproblémája, hanem városi közügy.

Nyerges Ferenc semmi indokát sem látja annak, hogy a színház kiváljon a Pro Kultúrából: – A kht. az önkormányzaté, ezért képviselni tudja a testület, ezáltal a város közönségének érdekeit, igényeit – érvel az ügyvezető.

Walter Dezső, az MSZP és az SZDSZ jelöltjeként befutó, párton kívüli polgármester a színház ügyében hozzá érkező valamennyi levelet továbbít a Pro Kultúrának: – Hogy ki igazgatja a színházat, az a Pro Kultúra belső ügye, én ebbe sem most, sem a jövőben nem szólok bele – jelenti ki kategorikusan. – Sok helyről kaptam levelet, beszéltem a szaktárca államtitkárával is. Ennek ellenére nem foglalok állást, mert akkor holnapután azt kérhetik tőlem, hogy a kórházi főorvosok kinevezésébe is szóljak bele. Nem avatkozom a színház ügyébe még akkor sem, ha a miniszterelnök fölveszi a telefont, és azt mondja: Valló Péter maradjon a művészeti vezető. Nem teszem meg, mert ez ellenkezne azzal, amire én ideszegődtem.

A színészek közül többen elmondták: ha Valló távozik, ők sem maradnak.

Megkérdeztem Nyerges Ferencet, igaz-e a pletyka, hogy Szilágyi Tibort szeretnék a színház élén látni. Az ügyvezető nem fűzött semmiféle kommentárt az értesülésünkhöz.

A közgyűlés rövidesen dönt a pályázatok sorsáról. Valló azt mondja: Sopronba szerződésével több mint harminc közvetlen munkatársa sorsát változtatta meg. Értük, a közönségért és egy szabad színházért a legvégsőkig harcol.

A hét végén újra Marosvásárhelyre hívták össze a kétes legitimitású Szövetségi Képviselők Tanácsát. A Szatmárnémetiben tartandó, egyesek szerint kongresszus, mások szerint nagygyűlés előtti utolsó tanácskozás napirendje – legalábbis az előzőekhez képest – igencsak szegényes, s ennek megfelelően a szokásosnál jóval rövidebb is volt, a tervezettnél közel egy órával hamarabb ért véget. A fásultnak tűnő testület csak a szövetségi elnök politikai beszámolóját követő hozzászólások alatt tanúsított élénkebb érdeklődést, a kongresszus előkészületeiről szóló beszámolót a képviselők unottan hallgatták végig, s ezúttal elmaradtak a kérdések és interpellációk is. Többen föl is tették a költőinek tűnő kérdést: ezért kellett száz embert az ország közepére csődíteni tetemes költségekkel?

A szokásosnál rövidebb, az RMDSZ által elért vélt vagy valós eredmények megszokott felsorolására szorítkozó politikai beszámolója végén Markó Béla a posztkommunista kormánypárttal való szoros együttműködésről szólva kijelentette: az igen eredményesnek bizonyult, tehát folytatni kell. Híradásokból tudjuk: ő Verestóy szenátorral együtt ezt a múlt héten már meg is beszélte a Szociáldemokrata Párt vezérkarával Bukarestben.

A hozzászólók többségének ezúttal nem a szövetségi elnök politikai beszámolójához volt hozzáfűznivalója, hanem Tőkés László címére fogalmaztak meg burkolatlan fenyegetéseket, illetve a tervezett alapszabályzat-módosítások kapcsán fejtették ki véleményüket. Takács Csaba ügyvezető elnök például a szatmárnémeti kongresszusnak a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésére vonatkozó döntését előrevetítve kijelentette: "elgondolkoztató, hogy van, aki egy politikai kérdés eldöntését a román bíróságra bízza". Borbély László parlamenti képviselő, helyettes ügyvezető elnök pedig azt hangsúlyozta, hogy az új alapszabályzat konkrét, időponthoz kötött előírásokat tartalmaz a belső választásokra vonatkozóan (amelyek szerinte május 31-éig, az új SZKT megalakulásának napjáig biztosan megtartatnak), így hát "teljesül majd a Reform Tömörülés minden követelése" – csúsztatott nem túl elegánsan. Verestóy Attila szerint a jelen romániai társadalmi, politikai körülmények között az RT javaslatai megvalósíthatatlanok. A belső ellenzék képviselői elsősorban az RMDSZ-en belüli demokrácia hiányát tették szóvá, s a kongresszuson elfogadott programhoz való visszatérést sürgették. Katona Ádám azt nehezményezte, hogy a brassói kongresszus után a párt vezetői megfeledkeztek a közösségi autonómiáról, s figyelmeztetett: "ideje lenne már a neptuni útról a közösségi önrendelkezés felé vezető útra áttérni". Azt már csak a sajtónak tudta elmondani, hogy a szövetségi elnök ismét elodázta az Erdélyi Magyar Kezdeményezés garanciakérő nyilatkozatára adandó választ, így az EMK Szatmárnémeti előtt alig két héttel még mindig nem tudta eldönteni, hogy platformként érdemes-e részt vennie az RMDSZ 7. kongresszusán. Katona egyébiránt lapunknak kifejtette: "Ez volt a harmadik SZKT, melyen a szövetségi elnök és köre ordenáré módon becsmérelte azt a magyar történelmi személyiséget, akit nemcsak a romániai magyarság, hanem a nemzetközi közvélemény is a századvég legbecsültebb magyar embereként tisztel, mégpedig felekezeti különbség nélkül –Tőkés Lászlót."

Toró T. Tibor, a Reform Tömörülés elnöke a plénum előtt kívánatosnak mondta az RMDSZ egységének megőrzését, a szervezeten belüli szolidaritás erősítését. Ehhez azonban esélyt kell adni mindenkinek, hogy a szövetségen belül találja meg a helyét, ennek pedig egyetlen módja a megmérettetés lehetőségének biztosítása – a belső választás. Toró szerint a kongresszus elé terjesztendő alapszabályzat elfogadása az önkormányzati modell elvetését jelentené és az egypártrendszer, a diktatúra visszaállításához vezetne, amihez az RT nem kíván segédkezet nyújtani. Toró principiális hozzászólására replikaként Markó személyeskedő megjegyzéseket és vádakat fogalmazott meg, amelyeket az SZKT nagy része helyeslő tapssal nyugtázott, a pártvezető körüli szoros egység látszatát keltve a jelentős számban fölvonult sajtósok előtt.

Sz. L.

             Szombatra virradóra Újvidéken a telepi Szabadkai utcában parkoló gépkocsikon furcsa röpcédulákat találtak a járókelők. A kézzel írott szöveg nyugtalanságot keltett a magyarlakta peremváros lakói körében. Ismeretlen szerző (szerzők) üzeni, hogy a zöldeket vissza a Magyar Köztársaságba. Szó szerint a következő szöveg izgatta fel a kedélyeket: "Becsüljük a Magyar Köztársasággal a jószomszédi viszonyokat, ezért a dél-bácskai körzetünkben letelepedett »zöld sztárokat« a szép zöld Magyarországra küldjük."
             A golyóstollal írt szöveg mellett zöld vízifestékkel egy herelevél és nyomtatott M betűvel a közepén egy ötágú, szintén zöld színű csillag díszeleg. A nemzeti gyűlöletet szító jelenségről tegnap az újvidéki belügyi titkárságon senki sem nyilatkozott.
             A soviniszta tartalmú röpcédulák megjelenése kapcsán Nenad Canak, a Vajdasági Képviselőház elnöke erélyes tiltakozásának adott hangot.
             "Vajdaság polgárait nem kell emlékeztetni arra, hogy környezetünkben 400 000 ember él, akiket még mindig a menekült jelző illet meg, márpedig éppen ők a közvetlen szemtanúi annak, hova vezet a nemzeti intolerancia. Vajdaság területén évszázadokon át a másság csak több tudást és tapasztalatot hozott, így hozzájárult az általános jóléthez. Ezen a területen az emberek évszázadokon át jóban-rosszban osztoztak, mint bárhol másutt. Bármikor kíséreltek is meg rossz emberek nemzeti megosztást ránk kényszeríteni, az vérontással zárult, és mély nyomot hagyott az ember tudatában, mert a szégyenfoltot nehéz eltüntetni, a hazafiasságot pedig nem bűncselekménnyel kell bizonyítani."
             A tartományi parlament elnöke az illetékesektől gyors nyomozást és a felelős személyek kézre kerítését követeli.
             Egeresi Sándor, a Vajdasági Képviselőház alelnöke a következőket mondta: Amikor itt Vajdaságban azzal dicsekszünk, hogy Vajdaságot és annak vezetőit lassan, de biztosan elismerik Európában, és azon igyekszünk, hogy fejlett európai régióvá váljunk, amikor törekvéseink stratégiai célja, hogy a nemzeti egyenjogúság és tolerancia mindennapjainkban is érvényesüljön, egyesek -- mint adott esetben is -- veszik a bátorságot és jogot, hogy megfélemlítéssel és a milosevici politika további éltetésével mindezt aláássák. Úgy vélem, hogy ez Vajdaság szégyene. Ez nem az európai Vajdaság tette, hanem annak a Vajdaságnak a maradványa, amely ellen 12 évig küzdöttünk. Sajnos a közelmúlt sötét árnyai megfélemlítéssel, nemzeti gyűlölet gerjesztésével és háborús hangulatkeltéssel próbálják aláásni az európai Vajdaságot. Ez a cselekmény egy végtelenül veszélyes politikának a példája, teljességgel elítélem az effajta tetteket. S minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy mielőbb fény derüljön a tettesekre.
             A parlament alelnöke hangsúlyozta, hogy a mai nap folyamán ez ügyben beszélgetést folytat az újvidéki belügyi titkárság vezetőjével.

Karda Veronika, a mindenki által Véró néninek mondott dédunoka-nagynéném ízig-vérig hithű katolikus volt a maga korában. Csíkszentdomokoson a misék is hézagosak voltak, ha valamiért nem tudott templomba menni. Valótlant mondani, csúnyaságot tenni – számára kész szentségtörés volt. Ha pedig valaki éppen az ő jelenlétében ragadtatta magát káromlásra, hát tüstént a plébánosnál állt meg, gyónni a másik helyett is. Történt egyszer, hogy egy csendes szentdomokosi nyári estén, néhány évvel a második világégés előtt hazafelé tartott nyári tanyájukról, amit valahol az Olt folyása fölött, az egyik hegyalji tisztáson laktak a férjével. Kezében légelyt, speciális tejes faedényt cipelt, benne jó ötliternyi friss fejéssel. Caplatott lefelé az Olt völgyében a falu felé, még a levegő sem rezdült a környéken. Amit ekkor látott, mindig ugyanezekkel a szavakkal írta le mindenkinek: egyszer csak a fenyők fölött villogó telihold mellé még egy hold kúszott föl az égre, amelyről nemsokára egy fehér lepedő vagy valami szőnyeg ereszkedett alá, és rajta apró, világító, de emberszerű lények futkároztak. A látvány még néhányszor megismétlődött, és eközben a másik hold ide-oda cikázott a közeli két hegycsúcs között.

Véró néninek ekkor a szíve majd megállt, de lóhalálában rohant hazafelé. Szentül meg volt győződve, hogy ördögöket látott. Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Hazaérve, túl a sokadik ijedtségen nekilátott a légely tartalmának a kiöntéséhez, de a faedény kívül-belül olyan száraz volt, mint újkorában. Mintha tejet sem látott volna sohasem, olyan tiszta volt. Ez pedig már túl sok volt az öregasszonynak. Páni félelem fogta el, és csak ült remegve a lócán összekulcsolt kezekkel, és az sem érdekelte, hogy a tűz ott szakad le az orra előtt, hisz már gondolkodni sem tudott. Kibontott kendője lassacskán a földre hullott fejéről, és a falura is csöndes sötét telepedett.

A történetről nem szívesen mesélt, és a családtagoknak is csak később, kínosan mondta el, hogy mi történt vele azon az estén. Persze előbb előadta a történetet a plébánosnak, aki fejcsóválva ugyan, de végighallgatta, majd nyugtatgatva, jó tanácsokkal ellátva hazaküldte. Nyugton azonban azóta nem ült. Ha útja az elhagyott kőfejtő tájékára vezetett és nem tudta kikerülni az "ördögi" helyet, hát megszaporázta lépteit, és sűrűn körbepillogtatva haladt át a jó száz méteren.

Így történt ez akkor is, amikor jóapám már jócskán túl volt élete első tíz évén, és egy nyári estén ugyanazzal a légellyel már ő cipelte a tejet Véró néni mellett. Az elhagyott kőfejtőhöz érve az öregasszony reszketni kezdett, majd hangos kiáltással futásnak eredt: Gyere, Tibikém, siessünk!

Az addig mellette botladozó gyermek felmérte a helyzet komolyságát, mármint a szörnyülködést nagynénje arcán, ezért rohant utána, míg utolérte, sőt el is hagyta. De kíváncsiskodására, hogy nosza miért ez a nagy ijedtség, csak otthon kapta meg a választ.

– Ott láttam az ördögöket, Tibike! Tíz évvel ezelőtt jártam azon a helyen, és még a levegő is olyan volt ma este, mint akkor.

És Véró néni elmesélte még egyszer, sejtelmesen, mi is történt vele és a tejjel akkor, amikor két holdat látott a domokosi égen. Mint a család egyik legfelkapottabb történetét, melyet mostanság már csak jóapám terjeszt, jól megjegyeztem én is az adomát.

Évekkel később a magyar tudomány két jelentős és elismert kutatója várt rám a Magyar Tudományos Akadémián. Útközben azt fontolgattam, hogy majd ha csak hangulatoldóként, de elmesélem Véró néni ördöngös történetét.

Először prof. Meskó Attila geofizikus, az MTA főtitkárhelyettese fogadott irodájában, akivel főleg új tisztségéről beszélgettünk. Néhány hónapja ugyanis a Tényeket Tisztelők Társasága elnökévé választotta a tanárembert. A hiedelmekről, furcsa látomásokról és jelenségekről beszélgettünk. A TTT célkitűzéseiről faggattam, ő pedig azt fejtegette, miért is van szükség ebben a mai, a média által nagyon is manipulált világban az ő eszméik meghirdetésére. Mert szerény csapattal ugyan, de azon fáradoznak, hogy legalább azt értessék meg a világgal: a sarlatánok és a kereskedelmi médiumok érdeke egy és azonos: a pénz. Ezért többen ma mindent megtesznek, hogy az ártatlan olvasókat félrevezessék kitalált ufótörténetekkel, babonákkal és mindenféle technikai csodának beállított maszlaggal. Mindezek mellett a tudós professzor mégis azzal kezdte beszélgetésünket, hogy nagy reményeik nekik sincsenek, mert az emberek ma is szeretnek furcsa dolgokban hinni, ezzel is próbálva elérni, hogy a gondjaik egy csapásra megoldódjanak. – Az igazán nagy baj az, ha beteg, kétségbeesett emberek, akiknek alig javul az egészségi állapotuk és az utolsó szalmaszálban is megkapaszkodnának, kihagyják az orvosi kezeléseket és inkább a kártyavetőkhöz meg mindenféle kuruzslókhoz fordulnak – magyarázta a professzor. Meskó Attila azt is elmondta, hogy már csak a televízióban és a rádióban tudnak megbízni. Szerinte ma ez a két legfontosabb médium, mert az emberek borzasztóan keveset olvasnak. Bár a televízióval kapcsolatban is vannak fenntartásai, mert a kereskedelmi adók ahelyett, hogy igazi tudományos értékeket közvetítenének, kukkoló show-kal igyekeznek minél több nézőt meghódítani – ez oda vezet, hogy idővel egyre többen fogják elhinni, hogy tényleg ez a valóság. A professzor szerint ma már nem a cáfolat lenne a tudósok legfontosabb dolga, hanem az ismeretek átadása, ami megtörné az emberek tudatlanságát. – Vagyis hogy ne magas lóról, hanem értelmesen elmondják hárommillió embernek, hogy miért hülyeség az, amit az áltudósok mondanak, és ők el is hiszik nekik – érvelt Meskó Attila.

A tanár úr mégsem haragszik az áltudósokra. Mint mondja, ők is emberek, de a téves, áltudományos nézeteikkel és eszméikkel nem békél meg. – A tudományban már hosszú ideje senki nem mondhatja el magáról, hogy bizonyos igazságok birtokában van – zárta mondandóját, majd elköszöntünk egymástól. Véró néni történetével, látván ennyi elszánt precizitást, előhozakodni sem mertem. Az Akadémia társalgójában Bencze Gyulával, a fizikatudomány doktorával találkoztam. Egy pillantás az új interjúalanyra, és máris tudtam: Véró néni esetével itt sem hozakodhatom elő. Szigorú, középkorú úr ült le velem szemben, s elkezdtük a beszélgetést a tényeket tisztelőkről és nem tisztelőkről. Először is azt szögezte le a professzor, hogy valóban nagy kihívás, de a mai társadalomban a kritikus gondolkodást kell mindenkivel elsajátíttatni. A TTT alapállása pedig egyszerű, és ezt aláhúzta minden áltudós számára: amíg valami be nem bizonyított, azt tilos tényként elfogadni! Ezután is érdekes témát boncolgattunk: az itt a piros, hol a piros? nevű játékról beszélgettünk, amelyet már az egyiptomi, ókori népek is ismertek. – Nos, kérem szépen – mondotta a professzor –, ahhoz képest, hogy a benne rejlő átverést a televízióban számtalanszor bemutatták, még ma is akad olyan hülye, akit be lehet vele csapni.

Beszélgetésünk nem ért itt véget, az áltudósokat és a tanaikban hívőket rendesen kiveséztük, de a végére mégis eszembe jutott a régi öregasszony esete a második holddal. Akkor a harmincas éveket rótták a krónikások. Nem volt televízió, de még rádió sem, főleg a falusi háztartásokban. És ezért gondolta a nagynéni, hogy amit látott, az ördög műve volt. Egy mai Véró néni minden bizonnyal egyebet gondolna.