|
A színészmester: Dobák Lajos
Fárasztó lenne örökké rivaldafényben élni
A színészmester: Dobák
Lajos
Fárasztó lenne örökké a
rivaldafényben
élni
Ez a mesterség sosem tartozott a könnyû
pályákhoz.
Nem egyszerû estérõl estére más bõrébe bújva játszani. Kacagtatni,
amikor
a színésznek sírni lenne kedve, komolynak maradni, ha nevetni
szeretne.
Szerepet játszanak, komédiáznak egy életen át. De valóban csak a
színpadon
játszanak? Nem lehet, hogy a magánéletben is szerepelnek? A soproni
Petõfi
Színház mûvészét, a hetvenkétéves Dobák Lajost - aki Lucifer
kivételével
szinte minden kedvére való szerepet eljátszott - ezekrõl
faggattuk.
- Ahogy az orvos sem jár a családja körében
sztetoszkóppal
a nyakában, otthon mi sem szerepelünk. Ugyanolyanok vagyunk, mint
bárki
más. Amikor elnémul a nézõtér, legördül a függöny, lemossuk a sminket,
kivetkõzünk a jelmezbõl. Felhajtjuk kabátunk gallérját, magánemberként
lépünk ki a színház hátsó kijáratán. Az arra járók nem sejtik, hogy
Bánk
bán, Rómeó, vagy Harpagon ment el mellettük. Ez így van rendjén.
Bármennyire
vonzó is a csillogás, fárasztó lenne örökké a rivaldafényben élni.
Kell
a pihenés, az elmélyülés, a kikapcsolódás, a töltõdés és a magány. A
színész
napközben ne, csak este, amikor fellibben a függöny, akkor játssza a
szerepét.
- Volt a családjában mûvész?
- A közvetlen környezetemben nem. Bátyám
feleségének
a családjában volt egy elõadómûvész, aki úgy mondott verset, hogy az
letaglózott.
Miután hallottam, tudtam, mit akarok. A gödöllõi gimnáziumból egyenes
út
vezetett a színi akadémiára. A zûrös történelmi idõszakban tizenketten
végeztünk, köztük Ferrari Violetta, Szirtes Ádám, Molnár Tibor. A
soproni
társulatnál játszó Tándor Lajos szintén az osztálytársam
volt.
- Mi a legvonzóbb a mesterségben?
- Nem a csillogás és az ismertség... Nem.
Volt
idõ, amikor annak örültem, ha nem ismertek fel. Ennek ellenére többen
kedveltek,
mint hittem. Miskolc kivételével az ország szinte minden színházában
megfordultam.
Boldog vagyok, mert Illyés Gyula és Németh László darabjaiban
játszhattam.
Olyan szakmai társaim voltak, mint a sorsüldözött Németh Antal doktor,
a Nemzeti Színház egykori igazgatója, vagy Latinovics Zoltán, jó
barátom,
partnerem, egyben rendezõm - de említhetnék másokat is. A velük megélt
humánus
dolgok adtak hitet: bárhol állunk, maradjunk meg embernek és
színésznek.
- A színház világa lányát, Líviát is
megérintette.
Nemrégiben dramaturgként mutatkozott be. Milyen volt az õ sikerét
látni?
- Nagyon kellemes. Amíg magam szakmunkás
vagyok,
a lányom értelmiségi a pályán. Minden erõmmel azon voltam, hogy Líviát
leszoktassam a színházról. Ez nem jött be.
- Miért van, hogy a színészek óvják
gyerekeiket
a mesterségüktõl?
- Az okos színész kíméletbõl beszéli le
gyerekeit,
mert ismeri a mesterség árnyoldalait. A mûvészet rossz értelemben vált
áruvá, üzletté. Átestünk a ló túlsó oldalára. Remélhetõleg
visszaesünk.
- Öt éve tagja a soproni társulatnak. Jó itt?
- Azt szokták kérdezni, ha Sopronba jövök:
és
nincs az messze? Erre kérdéssel szoktam válaszolni: mitõl? Nagyon jó
itt.
Ilyen fantasztikus közönséggel sehol másutt nem
találkoztam.
- Milyen a jó közönség?
- A tapsból arra következtetek, a bemutatott
darabok
nagy tetszést aratnak. Megsúgom, a soproniak a kevésbé jó darabot is
megtapsolják.
Érzésem szerint elismerik a színész produkcióját. Mivel
paraszolvenciát
nem kapunk, a vastaps a fizetség.
- A játék a kastélyban címû vígjátékban
lakájként
apró epizódszerepet alakít, méghozzá parádésan.
- Életem során rájöttem, óriási lehetõséget
rejtenek
az epizódszerepek. Számos fõszerepben arattam sikert pályám során,
kicsit
mégis irigyeltem az epizodistákat. Öt percig vannak színpadon, ezalatt
meghódítják a publikumot, elviszik a pálmát. Nem véletlenül. Nagyon
nehéz
ezt csinálni. Néhány perc alatt kell egy karaktert jól eljátszani, e
rövid
idõ alatt kell a szerepbe mindent odavalót belegyúrni. A magánéletben
nagyon
szeretem a könnyedséget, a vidámságot, a színpadon azonban többnyire
komoly
vagyok. A lakáj szerepében mindvégig rezzenéstelen arccal szerepelek,
miközben
mindenki dõl a nevetéstõl.
- Számos ragyogó és feledhetetlen szereppel,
elismeréssel
a tarsolyában, aktívan játszó mûvészként mit üzen azoknak a
fiataloknak,
akik a színész pálya felé kacsintgatnak?
- Semmiképpen ne válasszák ezt a pályát.
Legalább
is egyelõre ne. A szakma telített, rettenetesen nehéz kiugrani. Nagy
kitartás,
szakmai alázat és hatalmas adag szerencse kell ehhez a
mesterséghez.
Török
Magda
|