|
Shaw Sopronban
AZ ÖRDÖG CIMBORÁJA a Soproni Petőfi Színház előadásában  Fordította: MÉSZÖLY DEZSŐ A szereposztás:
 A darab keletkezésének éve 1897. G.B.Shaw karrierje már elindult, bár még elsősorban nem drámaíróként, hanem kritikusként ismerik a legtöbben. Még hét év, amíg - házasságkötése után - bekövetkezik a nagy sikerszéria. Amikor tehát "Az ördög cimboráját" olvassuk vagy figyeljük, ne várjuk el a "nagy Shaw-darabok" minden erényét, mert csalódni fogunk. Így is nagyon sok szépséget, szellemességet, a Shaw-i ironikus angol humor sok eklatáns példáját figyelhetjük meg a darabban, miközben olyan kiváló jellemábrázolásokat élvezhetünk, mint pl. Mrs. Dudgeon figurája, akiben már az akkori irodalomtörténészek, kritikusok is a színházművészetnek egyik - halott puritanizmussal töltött - legellenszenvesebb nőalakját fedezték fel, "aki környezetében mindenki számára csak a nyomorúságot hordozza savanyú arcával és halálosan éles nyelvével." A még kicsit furcsán, darabosan összetett, cselekményében, időérzetkeltésében nem egyenletes, és a deus ex machina-szerű megoldásra hagyatkozó "Az ördög cimborája" egy érdekes, amerikanizáló, sőt az amerikanizmust Európából importáló romantikus játék. Azt már alig merem leírni, hogy a "jó ember-rossz ember" definiálásához alig járul hozzá, az emberi cselekvés mozgatórugójára oly kevés fényt vet ez a minden értelemben kettős megoldás. (Mondják, hogy ezek a kérdések - más, egyebek mellett - ma már egyre kevesebbeket érdekelnek és foglalkoztatnek, s nem kerülnek elő sem a serdülőkor világmegváltó szándékában sem a felnőttkor beilleszkedési normáiban.)  A Soproni Petőfi Színház bemutatója jól követi a darab hullámzó hangulati mozgását, sőt talán fel is erősíti, karikírozza azt. Nem tudom, hogy ezt a felfogást erényként vagy hátrányként kell-e elfogadni: azt hiszem, ha a nagy nézőközönség szívesen veszi ezeket a harsányabb megoldásokat akkor jó, mert növeli a darab sikerességét. A cselekmény lassan, mondhatni vontatottan indul, s a főszereplő megjelenésével gyorsul csak fel, válik pergővé, hogy egy, tulajdonképpen félig "eltussolt" félnapi időzóna után a "finisben" meglepetésszerű, s egyben valószínűtlen, kicsit mesterkélt, erőltetett dramatirgiai megoldást szüljön. A díszlet egyszerű és nemes, szépen megtervezett, a színpad egyensúlyban van, nincsenek illúzióromboló részletek, a játék közben azt a színészek teljesen "bemozogják". Jó megoldás a második rész első - börtönbeli - jelenetének a vasfüggöny előtti bemutatása.  A jelmezkészítés hangsúlyait annak tervezője jól percipiálta s jelölte ki. Míg a hétköznapi ruhadarabok jellegtelensége nem teszi szürkévé a mellékszereplők alakját, az igazán fontos elemek, a kor és hitvilág szülte kellékek korhűek. A zenei kísérőanyag illik a játékhoz, hangereje is kulturált. Befejező száma pedig jól provokálja a nézők tapsát amellett, hogy egy különleges asszociációra is lehetőséget ad: vajon tényleg örökölték-e az amerikaiak a telepesekkel együtt az ünneplés mentalitását? (Ez utóbbi kérdés összecseng a Shaw-mű egyik alapkérdésével: mennyire tekinthetők önállóak egyáltalán az amerikanizmusok, amikor azokat a telepesekkel együtt "importálták" és olyan keveset asszimiláltak az őslakosok kultúrájából.)  A színészi teljesítmények, ha összefoglalóan kívánjuk megfogalmazni, csaknem kivétel nélkül dicsérhetők, minden mozzanatukban érezhető az őszinte szándék, hogy a kiváló játszó-rendező színész, Huszti Péter elvárásának megfeleljenek. Ebből a jó társulati munkából is kiemelkedik néhány alakítás. Elsőként kell említeni a főszereplőt, Kaszás Attilát, aki a szerep teremtette látható önállósággal, s egyénisége térteremtő képességével, "kikacsintósra" vett figurájával az előadás méltán fő figurája, legmaradandóbb élménye. Papp Zoltán kiváló hanganyaga kissé teátrálisan cseng a színpadon, mely a lelkész alakjához, retorikájához illik is (s lehet-e ez messze a retorika másik mesterségétől, a vezérségtől, a politikus alakjától?), a túlzengetett első szótagok árnyékában a többi talán kissé nehezebben érthető, akár a valóságban. Nagy Gábor a színház és ezen előadás egyik biztos "sarokköve". Megbízható alakításán, kiváló jellemformálásán most csak szerénysége tesz túl, ahogyan "alájátszik" Huszti Péternek, hogy az annak szerepére írt poénok "bejöjjenek". Varga Klári, Mészáros Tamás és Csonka Hajnalka szerepformálását is dicsérnünk kell. Érdekes módon amíg Judit alakjában a szerep és szereplő alapvető hasonlósága tompítja az eszköztár hatásosságát, addig Kristóf megformálásában - még a hangban is - a megtanult mozgássorok dominálnak, s néha ez üt át a színpadon túlra, a nézőtérre is. Számomra a legproblematikusabb alak Mrs. Dudgeon-é, Andai Kati megformálásában. A bevezőben közölt irodalmi megfogalmazásnak teljes egészében eleget tesz, mégis fennmarad valami hiányérzet, valamiféle túljátszási kényszerképzet a nézőben. Nem tudom, csak gyanítom, hogy ezen dramaturgiailag lehetne segíteni, hogy a kevesebb több legyen.  Huszti Péter pedig játszva tanít, a legtermészetesebb hanghordozással szórja a csattanókat, s mindegyik rendre bejön. Halk szavával betölti a teret, mert a nézők kiváncsiak arra, amit mond, s ennek a szatírikus tábornok-alaknak elég a második rész arra, hogy yeljes két részre való impressziót gyakoroljon a hallgatóra-nézőre.  Csak ajánlhatjuk ezt a klasszikust a soproni polgároknak. Élvezzék a Petőfi Színház által most nyújtott lehetőségeket! Immár tartós sorozatban látható a Soproni Petőfi Színházban és a Kamaraszínházban a Valló Péter nevével fémjelzett munkásság gyümölcse: egy sor előadás, melyek mindegyike tagadhatatlan élmény, szórakoztat és elgondolkodtat, hagyományos és nem bántó módon kísérletező. Talán a kor, talán a kór az, ami elbizonytalanít: jelen állásban csak a falak maradnak , s nagy kérdés, hogy kivel-mivel s hogyan lehet majd megtölteni. Még igazán "ki sem futott" az első sorozat, s a látható eredmény - úgy látszik - sokakat nem is érdekel, másban gondolkodnak. Lehet a jövő persze jobb is, rosszabb is, jósok nem vagyunk. Soproni polgárok viszont igen, akik véleményére saját ügyükben - úgy látszik - vannak, akik nem kíváncsiak.
|