|
Az iraki miniszter látogatása
Történetek a kisfiúnak 6.
Az iraki miniszter látogatása
Tudod, Kedves Kisfiú, egyszer régen - már harminckét éve is megvan annak -, ellátogatott Magyarországra az iraki mezőgazdasági miniszter. Férfinak alacsony termetűnek volt mondható, bőre barna. Arca... hát... igen jóképű volt. Fekete öltöny, hófehér ing, nyakkendő: a harmincvalahány fokos hőségben - olyan melegben, amikor mi már úgy éreztük, kész, nincs tovább, elájulunk.
De akkor, amikor ezt éreztük, még fogalmunk sem volt róla, hogy szűk két órahossza múlva kezet fogunk majd az iraki mezőgazdasági miniszterrel, mi, a tizenéves koruk elején baktató kis csitrik. Egyáltalán - szerintem - Irakra sem gondolt senki közülünk, meg semmilyen országra se, csakis arra: nagyon nem biztos, hogy jó ötlet volt elvállalni ezt a munkát, rendkívül fárasztó; nehéz a munkaeszköz, rengeteget kell gyalogolni a rekkenő hőségben, porban, szúrós bokrok és pókhálók - benne általában nagyméretű keresztespókkal - közt.
"Átlalózás" - mi csak így hívtuk a becslést. Átlalónak az eszközt. Nagyméretű tolómérő ez valójában, amit "átlag magasságú" ember mellmagasságban maga előtt tartva odalép egy élő fa fatörzséhez, az eszköz két szára közé fogja a törzset, szorosan rátolja a tologatható szárat, és már le is olvasható az átmérő. Arról készítenek így becslést az erdészek, mennyi faanyag várható adott, véghasználatra (kivágás) kijelölt erdőrészről.
Diákmunka volt ez akkoriban, nagyon fárasztó, sok felhámsérüléssel, izzadással, izomlázzal járó diákmunka. Éveken át csináltuk nyaranta. Hárman-négyen dolgoznak az erdésszel. Beirányozzák a maguk sávját, "mennek az orruk után", és elkezdik felmérni az erdőt. Minden fához oda kell lépni. Megmérni. Megnézni, milyen fajta. Aztán odaordítani az erdésznek, aki együtt lépked a mérőkkel, hogy például: akác 42, feketefenyő 56, nyár 8 stb. A hat centis átmérő az, amit már be kell mondani, az az alatti vékonyságú fákat nem kell megmérni, kis sudár botikák még jóformán. Páros számokra kellett mindig kerekíteni, úgy közölni az adatot. Bemondás után nem szabad megfeledkezni a jelölésről. Krétával vagy kacorkéssel jelet vésni a fa kérgébe, nehogy egy másik mérő véletlenül újra megmérje azt a fát, és ismételten bemondja az adatot.
Akkor már több napja tartott a munka a rekkenő hőségben, és nekünk, gyereklányoknak igencsak elegünk volt belőle. Éppen leültünk egy kicsit inni, egyikünk mindjárt észre is vette, hogy kullancs mászik a lábán (akkor még egyáltalán nem tudtunk arról, milyen komoly betegségeket terjeszthet), aztán hülyéskedtünk, az erdész, az édesapám is poénkodott, viccelődött velünk, próbált lelket önteni "lerobbant" kis csapatába, hogy majd valahogy folytatódjék már az a munka - neki az erdőrészek felmérése után még komoly statisztikákat kellett készítenie, grafikonokat is mellékelve, a becslés eredményeiről, természetesen határidőre. Sürgette az idő, s ő sürgetett minket, barátnőket - osztálytársakat. Hang, jármű hangja közeledett. Mint kiderült, motorkerékpár. Küzdött, imbolygott a szárazhomokos, a nehéz teherautók által kimélyített erdei úton, de csak közeledett. A fatelepről az egyik munkásfiú volt, őt menesztették az üzenettel, mely telefonon érkezett: két órahossza múlva a minisztériumból (nem tudom, bocsánat, mi is volt akkor a pontos neve, szóval az erdőgazdálkodási, mezőgazdasági minisztériumból) jön az ismerős főosztályvezető.... diplomáciai kocsival, tolmáccsal, cécóval... az iraki mezőgazdasági miniszter társaságában, aki azt kérte, hadd nézhessen meg egy igazi erdészházat.
Hát.... az én apám is tudta, milyen állapotban hagytuk ott reggel korán, már fél hétkor a lakást, hogy a délelőtti nem gyötrő forróság előtt még tudjunk haladni a munkával, aztán délben pihenő, és körülbelül háromtól (akkor nem volt még óra-előreállítás) folytassuk megint... A mosatlan edénytől a bevetetlen ágyig, a konyhában a leszóródott morzsákig... felötlött bennünk a korántsem vendégváró állapotban leledző "igazi erdészház" látványa... Kissé még melegebbnek éreztük a levegő hőmérsékletét, az a helyzet!!
Nincs veszteni való idő, haza kell rohanni, rendet kell csinálni. A lányok, osztálytársnőim, készségesen ajánlkoztak segíteni. Apa is pont így képzelte... Csakhogy: körülbelül három kilométernyire voltunk az erdészháztól, és... ha a motor küzdött a homokkal, gondolnivaló, mit tesz a kerékpár, amivel jöttünk. Mint a vágtában kiizzadt lovak, értünk be a házhoz úgy fél óra homoktaposás után a jobbára csak úgy tolt biciklik "társaságában". Első: málnaszörp-ivászat! Második: a terep felosztása. A szobák lettek az enyémek, beágyazásostól, porszívózásostól, no és, némi portörlést is muszáj volt elkövetni, bár, szerencsére e téren nem volt nagy gond. A konyha, az előszoba, a spájz, de még a kiskonyha is gyorsan megrendeztetett, és ahogy néztük az órát, hát... minden percben várhatóak voltak a vendégek. Már arcot is mostunk, már meg is fésülködtünk, apa szódát készített a szifonba, tálcára málnaszörpöt, poharakat, komolyabb italt is tett, bár azt tudtuk, hogy mohamedán részről szeszesital-fogyasztás nemigen várható, de hátha a tolmács, vagy a főosztályvezető... bár ő se nagyon élt vele, gyomorfekélye volt, fiatal kora ellenére.
Aztán megjöttek. A tolmács nő volt, a biztonsági ember jó nagydarab, ahogy illik, a főosztályvezető kedves és mosolygós, mint mindig. Az iraki miniszter - akkor még nem voltunk igazán tisztában azzal, mennyire nincs az arab országokban női egyenjogúság, tehát igazából nem is éreztük át teljesen(!) a dolog jelentőségét - kezet fogott mindannyiunkkal, mosolygott, és mindenfélét megdicsért, kérdezett, a nő szorgosan fordított.... aztán letelepedtek a nagy tölgyfák alá, a kerti asztalhoz, ami fatörzsből készült, és nagyon tetszett az arab úrnak.... és az egész esemény nem tartott úgy negyvenöt percnél tovább... de... nagyon-nagyon érdemes volt "hajtani", mert még a padlásra is felnézett, annyira érdekelte minden! Ott épp az anyával kettesben gyűjtött szegfűgomba száradt hálón. Vitt belőle egy lisztes-zacskóban...
Másnap mondta nekünk apa, hogy telefonált Dr. B., a főosztályvezető, örömmel újságolva: a miniszter nagyon jól érezte magát, és ezt a kis látogatást nevezte magyarországi tartózkodása legemlékezetesebb pár negyedórájának. Mint látod, Kedves Kisfiú, én is eléggé emlékezetesnek tartom. Ezért meséltem most el Neked. Vajon él-e még az az iraki úr? Ha igen, hetven körül lehet... És... vajon mit gondol a világ mai állásáról???
- gyöngyös
-
|