CyberPress.Sopron

Vízgazdálkodás és politika - egymásrautaltak, vagy természetes szövetségesek ?

A 17-18 századik visszamenőleg és az alapvető meghatározó tényezők figyelembevételével elemezte a vízgazdálkodás és a politika viszonyát Fehér László, a Vízügyi Múzeum igazgatója a Magyar Hidrológiai Társaság Soproni Szervezete februári ülésén.
Egyik fő tanulsága az előadásnak az, hogy amennyiben egyáltalán létezne a gazdaság és társadalom különböző szegmenseiben a politikától független terület, a vízgazdálkodás semmiképpen sem az

    A szakma és a vízügy kapcsolata társadalmi rendszereken átívelő, érdekektől függően más és más.
    A természeti viszonyok, a társadalmi-gazdasági-politikai helyzet állandó jelleggel változó tényezőként hatottak a vízügyi tevékenységre, ugyanakkor mindig is egyértelmű és szükségszerű volt a politika és a vízgazdálkodás területén résztvevők egymásrautaltsága.
    A politika artikulálja a gazdasági érdekeltségek által támasztott igényeket, amelyek megvalósításában a szakmai szempontok, valamint a szakember maga is meghatározó.

Ugyanakkor a vízügy, szintén jellegéből adódóan, igényli a hatalmi centralizációt, amely többnyire előrelendítő erőként hatott az ágazat fejlődésére - hangzott el az előadásban.
Fehér László a magyar vízgazdálkodás fő korszakait is bemutatta. A 18. század utolsó harmadáig tartott az ártéri haszonvétel, az ártéri gazdálkodás korszaka, amelyet az árvízi szabályozások – reformkortól a 19. század végéig tartó – időszaka követett. A vízhasznosítások kora a 20. század fordulójától 1948-ig, a vízügy új helyzetet teremtő átalakításáig tartott. Az 1948-60 közötti időszakot a vízgazdálkodás korszakaként határozta meg az előadó.

A továbbiakban a Széchenyi István nevével fémjelzett gazdasági- és országépítés korától követte a hallgatóság nyomon a magyar vízügyi politika fejlődését.

Érdemes megjegyezni, hogy a korszak humán kultúra területén alkotók alakjai mellett, a köztudatban sokkal kevésbé maradtak meg a műszaki területen nagyot alkotók, akiknek teljesítménye, életműve nem kevésbé jelentős.

Az előadó Széchenyi István egyik legnagyobb alkotásaként aposztrofálta a Tisza-szabályozás beindítását, amely az Alföld mezőgazdasági termelésre való alkalmassá tételét, következtetésképpen – a közlekedési utak, Alföld vízszabályozása révén – a térség ország gazdasági vérkeringésébe történő bevonását is jelentette, amelyben kiemelkedő szerep jutott Vásárhelyi Pálnak.

Érdekes és elgondolkoztató több elhangzott megállapítás is: a vízszabályozás az a terület, ahol a centralizált és "kevésbé demokratikus" eszközök hatékonyan befolyásolták a munkálatok és a fejlődését menetét; az aszályos és árvizes időszakok váltakozásának függvényében az éppen hatalmon lévőket mindig is érték támadások, mint ahogyan a hosszabb aszályos időszakokban az árvízvédelem szolgálatában álló fejlesztésekre kevesebb hangsúly esett. Több jellemző példája is elhangzott annak, ahogyan az adott időszak gazdasági helyzete a műszaki fejlesztéseket is meghatározta; például a 19. század végi mezőgazdasági gabona-konjunktúra hasznát az ipar és a vasútfejlesztés nyelte el.

Az 1880-as évek gabonaválsága, az áremelkedések és a Tisza-szabályozás ellentmondásainak ismertetését követően következett annak a korszaknak a bemutatása, amelyben előtérbe került az ármentesített területek termékenységének növelése, és az erre szolgáló kultúrmérnöki hivatalok, valamint Kvassay Jenő neve által fémjelzett dualista korszak, amelyet mi sem jellemez jobban, minthogy a korszak két jól működő területe a csendőrség és a kultúrmérnökség volt. A vízjogi rendszer kialakítás, a vízi beruházási programok ismertetését követően politikai a támogatókat is megnevezte az előadó: Andrássy Gyula, Lónyai Menyhért, Szapáry Gyula, Darányi Ignác, Hieronymi Károly, akik vízügyi társaságok képviselőiként vezető kormányzati pozícióikban a politikai színtéren is képviselték a szakma érdekeit.

Az 1890-es években a vízügyet ért politikai támadások – a mérnökök "kiszárították az Alföldet "– mai napig érződő szakmai presztízs-vesztességet okoztak a szakmának.

Alapvetően megváltoztott a háború utáni és alvízi országgá vált Magyarország helyzete. Például a monarchia ideje alatt nem léteztek két oldalú vízügyi megállapodások.

Az ipari nyersanyagot importálni kényszerülő Magyarországon az Alföld, gazdaságban betöltött szerepe felértékelődött. Ez időszakban a vízügy aktuális kérdéseinek megoldását támogató politikusok között tudjuk Horthy Miklóst, Kállay Miklóst. 1931-ben születik meg Sajó Elemér tanulmánya, amely a takarékosság, rentabilitás, a kísérletek fontossága, a vízügyek egységes kezelése, a propaganda szükségességének alapelveit fektetik le.

A két világháború között aztán új földrajzi és gazdasági körülmények között zajlott az újjáépítés, ami 1945-ben újra összeomlott.

A háború utáni diktatórikus forradalmi rendszer megint új feltételeket nyújtott a vízügyi kérdések kezelésére. Az 1954-70-es évek közötti időszak gyakori árvizei kikényszeríttették a költségvetés magasabb támogatását, a hálózati rendszer kiépítését.

A Dégen Imre korszakot (1955-76) a szakmai és gazdasági fellendülés jellemezte, majd újabb visszaesés következett.

A végső döfést a rendszerváltoztatás adta az ágazatnak, miután a Bős-Nagymaros szakmai kérdéseit politikai lejáratássá degradálták. Tovább nyílt a közműolló, elmaradtak az árvízvédelmi fejlesztések.

Az integrált vízgazdálkodás programjának kidolgozása, a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, a víz-keretirányelv hazai viszonyokra való alkalmazása (egyelőre koncepció szinten) a környezetvédelem és vízügy szétválasztása, majd újra-integrálása jellemzik az eddigi folyamatokat, illetve mutatnak rá a vízügyesek munkájában várható jövőbeli változásokra.

A vízügyesek csak reménykedhetnek abban, hogy az EU-csatlakozás újra fejlődést biztosít az ágazatnak és súlyának megfelelő politikai és gazdasági szerephez jut. Kérdés, hogy a környezetvédelem jelenleg (még) átpolitizált közege fogja-e a vízügyi szolgálatot a maga képére formálni, vagy pedig a vízügyi szolgálat szakmaiságában megtartja erényeit a politika ingoványos terepén, amely ugyanakkor a vízügy egyik legrégebbi és legtermészetesebb szövetségese is.
T.É.