|
Interjú Juhász Judittal
> a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) sajtóirodája vezetőjével Kedves Juhász Judit! Az előadása alatt, melyet "Szólhatunk-e a szeretet nyelvén? A Katolikus Egyház kommunikációja" címmel a KÉSZ Soproni Csoportjának vendégeként a Wrenkh Ede Közösségi Házban tartott - botcsinálta riporterként - örültem csodálatos szókincsének és tökéletes fogalmazásának. "Milyen könnyű lesz megírni a riportot" gondoltam. Aztán elfogott a kétség, hogy a hibátlan fogalmazás mögött hogyan fogom bemutatni az olvasóknak azt, aki engem elsősorban érdekel, Juhász Juditot, az embert? Hadd kérdezzem ezért meg először: Hogy tetszik lenni?
 Jó kérdés! A hatékony keresztény kommunikáció legsikeresebb képviselője Jézus Krisztus volt. Szavaival, magatartásával, csöndjével vagy éppen csodatételeivel - ha szabad így mondani - egyszerre dolgozott. Ezek különböző eszközök. Volt úgy - egyedi eset -, hogy majdnem fegyvert is ragadott, hogy kizavarja a kufárokat a templomból, tehát az erélyes fellépéstől sem riadt vissza amellett, hogy inkább a szelíd, meggyőződéses, kitartó, egyértelmű magatartás volt az, ami Őt jellemezte. Azt hiszem, ez a legfontosabb szó: magatartás. Jó kereszténynek lenni, jó katolikusnak lenni nemcsak elvek elfogadását jelenti, hanem azok gyakorlását, mindennapi megélését - folytonos magatartást kíván tőlünk. Ez az elsődleges és nem a szó! Használtam is az előadásban: "Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben" (Róm 10,8 v.ö. MTörv 30.14) A szív elsődlegességét megsejtetni: ez a keresztény kommunikáció lényege. Persze utána a mondandót jól meg kell fogalmazni! De a fogalom valóban a magatartás, a tettek elsőbbségét jelenti. Előadásának témája: Szólhatunk-e a szeretet nyelvén? Nyilván a cím Szent Pál levelére utal. Lehet-e, érdemes-e egyáltalán másképp szólni? Nem nagyon szabadna! Látjuk magunk körül, hogy lehet másképpen is, pl. ebben a háborús készülődésben. Sokat gondolkodtunk azon, hogy itt ez a mostani lidérces fenyegetőzés, ugyanakkor tapasztaltuk életünkben, hogy nem szabad nem komolyan venni a diktátorokat. Vajon miért a Földnek ez a pontja lett olyan veszélyes egyszerre a számunkra? Gondoljunk bele, ott van Kínában és Észak-Koreában is az atomfegyver fenyegetése, s ha szabad így fogalmazni, gáttalanul készülődnek az elmeháborodottak a fegyverkezéssel. Odafigyelünk kellőképpen? Sok kérdést fogalmazunk meg az igazságos háborúról, igazságos önvédelemről beszélünk, s ez mindennek nevezhető, csak a szeretet nyelvének nem. Sok más vetületben is megfigyelhető ez, pl. amikor a szórakoztatás különféle műfajait vagyunk kénytelenek elviselni, az sem tekinthető szeretetteljes emberformálásnak. Küzdjünk, hogy ez a nagyon csendes és tiszta hang, amit egyedül a szeretet hitelesít, ebben a zsivajban egyáltalán észrevehető legyen! És persze ne pöffeszkedjünk, mint az igazság kizárólagos birtoklói. Másként is lehet akarni a jót, csak derüljön ki, hogy mi az igazán jó! Csak legyen az embereknek alkalmuk, hogy megkülönböztessék a jót a jó álfájától, az igazságot az igazság hamis tükröztetésétől. Gyakran idézem, mert az én életemben is felismerés: "nem minden tudás használ ugyanis, 'a szeretet viszont épít'" (Inter Mirifica dekr.) Hírekkel bombáznak... Magunk, újságírók is gyakran mondjuk azt, hogy az embereknek joguk van az igazságra. A modern világ egyik nagy vívmánya a szólás-, a véleménynyilvánítás szabadsága, a hírközlés szabadsága. Most, ebben a hatalmas szabadságban észrevesszük, hogy az emberek egyre tétovábbak, egyre bizonytalanabbak. Hogy nem "bírnak el" ennyi hírt! Hogy talán nincs is szükségük ennyi tudásra. A múltkor mesélte Osztovics Ágnes, a Heti Válasz főszerkesztő helyettese, hogy Károlyi Amyval készített egy beszélgetést (akkor már meghalt Weöres Sándor). Az idős költőnőt arról faggatta, hogy "mégis, mi a te legfőbb élettapasztalatod, amit sok-sok évtized után levonsz a magad számára"? S akkor azt mondta: "Én azt mondom, hogy egy kicsivel kevesebb tudást és egy picivel több irgalmat"! II. János Pál is úgy fogalmaz, hogy korunkban már nem is annyira tudósokra van szükség, mint inkább szentekre. Ezt kell elhitetnünk egymással, hogy hétköznapi életünkben mi is lehetünk szentek, de legalábbis megpróbálhatunk a szentek igényességével élni! Éppen ma olvastam egy tudományos közleményt, hogy a nőket az ösztrogén hormon túlsúlya teszi képessé a jó kommunikációra. Ön még ezen is túltesz, hiszen olvastam akkori ellenzéki minőségben levő, a jelenlegi kormányzó párt tagjának elismerő szavait Önről. Csak remélem, hogy ez annak tulajdonítható: méltányolják az igyekezetemet. Mert az ember csak igyekszik jobbá válni, igyekszik korrekt, jó kommunikátor vagy vezető lenni éppen ott, ahová hívják. Nekem nagyon sokat jelentett az ifjúkori fogadalmam: megfogadtam, amikor a rádióba kerültem, hogy én soha nem fogok jelentkezni egyetlen munkára sem. A televízió nagy varázslat volt a hetvenes években, kollégáim nagyon igyekeztek bejutni. Én is szerettem volna, de először a Gyermekünk c. folyóirathoz hívott Horgas Béla és Levendel Júlia. Soha nem felejtem el! Oda kezdtem el írni az első írásaimat. Úgy örültem, hogy most ők észrevették a munkámat a rádióban, és hívtak, hogy írjak valamiről. Örültem, hogy van valamim, amit tudok, ami észrevehető, amit nem kell "eladnom" - majd mindig hívnak olyan feladatra, amire én alkalmas vagyok. Valóban hívott Solymosi János a "Szülőföldünk muzsikájá"-t vezetni, pedig soha nem szerepeltem zenei műsorban. Vagy emlékszem Sediánszky Jánosnak az európai utakról szóló műsorára. Nagyon nagy dolog volt, hogy pályakezdő riporterként dolgozhattam neki. És hívtak a TV-be, és hívtak kormányszóvivőnek. Soha nem mentem magam jelentkezni valahová. Úgy gondoltam, ha Gondviselés úgy intézi, hogy engem valahol észrevettek, ha az én munkám ott segíthet, akkor azt meg is tudom csinálni. Egy kicsit kételyem volt, amikor Antall József hívott, de végül is neki lett igaza. Hogy nem ágaskodom feladat után, annak ékes példája lett az egyházi megkeresés, hiszen eszembe nem jutott volna, hogy egy nőt keres szóvivőnek a Katolikus Egyház! Ők vették észre a munkámat ebben az elmúlt néhány évtizedben, és ők is hitelesnek tartottak. Ez életem egyik legszebb igazolása, és igyekszem is megfelelni. Néha valóban úgy érzem, hogy versenyt futunk az idő szorításában. Alapot rakunk egy megújuló kommunikációhoz. Öntől idézem: "Egy kulturált országnak meg kell, hogy érje, hogy igényes médiája legyen!" Efelé tartunk? Félek, hogy nem. Évek óta nem hogy egy helyben topogunk, hanem mintha egy picit visszafelé lépkednénk. Talán a kereskedelmi médiumok sajátos tobzódása mondatja ezt velem, de mintha ott lehetne bármit szabadon, büntetlenül elkövetni a nézővel, a hallgatóval. Ugyanakkor a közszolgálati média visszaszorulását, legalábbis az ellehetetlenülés veszélyét látom. Ugyanakkor azonban jó bekapcsolni a Duna TV-t vagy örömmel hallgatom a Magyar Rádió egyik-másik műsorát is, tehát nem vészharangot kongatok, de úgy érzem, hogy a politikának és a kultúrpolitikának sokkalta több támaszt kellene kínálnia. S egy olyan kulturális stratégiát is meg kellene próbálni végre kialakítani a négy éves ciklusok szabdalta gondolkodás helyett, amiben látjuk, hogy mit akarunk a magyar kultúrával, és abban milyen szerepet szánunk a közszolgálati médiának. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az emberek túlnyomó többsége a rádión és a televízión szocializálódik: onnan veszi a viselkedési mintáit, az alakítja az ízlését, az határozza meg műveltségét, műveletlenségi szintjét. Ha ez így van, mert kevesebb támasz jön a családból, kevesebb biztos pontot kap a nevelésben az iskolától, akkor azt nem lehet hagyni, hogy a médiumok ennyire esetlegesen, a pillanatnyi politikai érdekeknek alávetve tervezzék a műsorstruktúrájukat, foglalkoztassák az embereket, vegyék föl a fiatalokat. Ennek az állapotnak most elég rossz pillanatait-óráit éljük. Mindenki csak a médiatörvény módosítását emlegeti, mint egyfajta balzsamot a sebekre. Ezt sokkal mélyebben kellene végiggondolni! '96-ban nagyon örültünk a médiatörvénynek, hogy megszületett. Ezer baja van, de legalább van! Azóta eltelt 6-7 év. Most már tudjuk, hogy javítani kell, de a médiatörvény sem minden. Valahogyan a politika felelősségérzetében, értékei folytonosságának a megőrzésében látok én igazán lehetőséget. Az aktuálisan hatalmon levő kormány arra a négy évre ne formálja a saját képére a médiát! Ez nem vezet sehová! Ez egyre jobban az ember- és a műsorállomány felhíguláshoz vezet. Már félig válaszolt a következő kérdésemre is. Az egyre hangosabbá váló kritikai hangokra válaszul egyre konokabb és merevebb a válasz a média részéről: a készüléket bármikor ki lehet kapcsolni! Erre mondanám azt: igen, a politikus is "kikapcsolható". Egy ponton túl a politikus véleménye és értékvilága is teljesen elértéktelenedik az állampolgár számára. Ha tehát ezt a fajta cinizmust megpróbáljuk érvényesíteni vagy elfogadhatóvá tenni, akkor az a szféra is teljesen leértékelődik, ahonnan az ilyen mondatok szólnak. És az igencsak veszélyes! Azt kell elérni, hogy legyen választék! A világért nem kívánom vissza azt a korszakot, amikor nem szólalt meg, csak az egy rádió és egy tv, és a pártközpontból jöttek a direktívák, hívták a főnököket a "szőnyeg szélére", ahogyan ezt emlegették. Igen, kell kereskedelmi média, az emberek választhassanak hírforrást is, szórakoztató műsort is, de egy szint alá ne engedjük lezülleni azt csak azért, hogy néhányan nagyon sok pénzt kivihessenek az országból. Ráadásul többségében még csak nem is magyar tőkések élvezik ennek a szennyáradatnak a hasznát! Meg kell próbálni a dolgokat keretek közé szorítani, s ebben volna egyfajta feladata, felelőssége mindenfajta önmagára valamit is adó civil szervezetnek is, ha nagyobb erőre tehetnének szert a jelenleginél. El kellene kezdeni az emberek tanítását, hogy milyen önkorlátozással élhetnének. Mit kínálunk a valóságshow-k helyett, mit kínálunk 17 órakor pl. az önkielégítésről értekező showműsorok helyett. Bizony eléggé tétovák vagyunk, mert nem olyan könnyű visszairányítani az embereket a könyvtárba, nem könnyű a családokat arra buzdítani, hogy ne kapcsolják be - mondjuk - a TV-t, együtt játsszanak társasjátékot, menjenek el sétálni, vagy keressenek ügyes közösségi feladatokat, mert bizony elkényelmesedett az ember, és sokkal könnyebb lerogyva a TV elé bekapcsolni valamit. S ha bizony ma megnézem a fővárosban, hogy melyik színházi előadásra megyek el szívesen vagy megy el a huszonhét éves gitártanár lányom, akkor egy kezemen meg tudom számolni a lehetőségeket, mert a klasszikus darabokat is gyakran olyan feldolgozásban, olyan rendezői felfogásban adják elő, hogy arra én nem vagyok kíváncsi. A választék ebben az értelemben is szűk. Átfogó kulturális stratégia nélkül, melyben szisztematikusan támogatják az értéket, nem fogunk semmire sem menni! Nagyon szeretem az Új Horizont című, Veszprém megyében megjelenő folyóiratot. Ott a második oldalon, a címoldal mögött, végig az foglalja el a helyet, hogy (első rovat) "e havi honoráriumukról lemondtak:", (második rovat) "fél havi honoráriumukról lemondtak:", és sorolja a szerzőket, majd megköszöni a támogatásukat. Vagyis ha ma egy költeményért egy rangos folyóirattól nem lehet kifizetni 6000 Ft-ot, ha ma egy publicisztikáért, egy szociográfiáért nem lehet kifizetni 12000 Ft-ot azon pár ezer ember valamelyikének, aki ma Magyarországon irodalmat művel, szociológiával foglalkozik, akkor ott valami rettenetesen nagy baj van. Én erre is gondolok, amikor azt mondom: kell egy új kulturális stratégia, amelyben az értéknek sokkal nagyobb szerepe van, mint a politikai hovatartozásnak vagy a politikai rövidtávú céloknak. Hallgatva Önt, kedves Juhász Judit, két dolgon csodálkoznék: ha nem tudna történetet - figyelembe véve a Mester, Jézus váltakozó eredményességét - a keresztény kommunikáció sikertelenségéről ill. sikerességéről. A Magyar Rádióban, ami az én valódi munkahelyi otthonom volt, ahol úgy éreztem, hogy legjobban megértenek engem a volt munkatársaim, ott sem sikerült, amikor alelnökként visszakerültem - ha szabad így fogalmaznom - a szeretet kommunikációját megvalósítanom. Ezt, mint kudarcot vállalnom kell. Voltak, persze bakik, kis kudarcok, de ez egyfajta csőd volt. Mögötte pedig az ember azzal szembesült, hogy nem számít a munka minősége, hanem a politikai mögöttes szándékok és játszmák. Ezért is gondoltam akkor, hogy úgy tudom megőrizni az elveimet és kicsit a magam arcát is, ha felállok. De ennek sok tekintetben nagy ára van. Sikerélmény? Az sok volt. Talán a ravatal éjszakáját említeném, és azt, hogy annyian számon tartanak az országban, hogy érdekesen eggyé ötvöződött a rádióriporteri és a kormányszóvivői munkám, hogy mindenütt jó ismerősként köszöntenek. Amikor megkaptam a Pethő Sándor díjat, az valóban, őszintén nagy meglepetés volt, hiszen évek óta nem vagyok rádiós, s lám, egy grémiumnak én eszébe jutottam. (Idézem a méltatás szövegét: "aki tehetsége, szakmai teljesítménye mellett erkölcsi szilárdságával és bátorságával is kitűnik.") Ez a méltatás többre értékel engem, azt hiszem, mint amilyen vagyok, de jólesett. A Tudományos Akadémiára sokan eljöttek régi barátaim, kollégáim közül, és velem együtt ünnepeltek. Vagy amikor korábbi munkám során fogadást tartottak a Gundelban, főnököm mondta, ő még ilyent nem látott, hogy újságírót kollégái így megtapsoljanak. Talán az a sok szeretet, ami bennem van, s amit talán nem mindig sikerül jól kifejezni, mégiscsak visszhangra talál. - DI - |