|
Lapszemle - 2003. március 9.
Hűséges falvak jubileumi ünnepsége Szentpéterfán
Gazsó Rita
Az osztrák delegáció már az 1919-es Saint Germain-i béketárgyalásokon az összes történelmi, társadalmi, etnikai, gazdasági és politikai érvet felvonultatta, amely kérésére feljogosíthatta. Érveket találni pedig igazán nem volt nehéz. A ma Burgenlandnak nevezett terület etnikai összetétele önmagáért beszélt, és azt sem volt nehéz kimutatni, hogy többé-kevésbé az osztrák főváros gazdasági vonzáskörébe tartozik. A delegáció számára fogalmazott instrukció nem csinált titkot belőle, hogy a javaslat legfőbb célja végeredményben az volt, hogy Ausztria ellenszolgáltatáshoz jusson a Dél-Tirolban Olaszország javára elszenvedett veszteségért. Márpedig erre egyedül ebben az övezetben volt remény - hangsúlyozta az irat - az etnikai feltételeken kívül elsősorban azért, mert Magyarország Ausztriához hasonlóan a vesztes államok közé tartozott. A győztes hatalmak így népszavazás nélkül Ausztriának ítélték azt a mintegy 300 000 fő lakosú területet, amelyet utóbb Burgenlandnak kereszteltek el az érintett megyék német nevében szereplő Burg szónak a felhasználásával (Wieselburg-Moson, Ödenburg-Sopron, Eisenburg-Vas megye). Már 1920 augusztusában fegyveres felkelések robbantak ki az országrészt birtokba venni szándékozó osztrákok ellen, emellett a terület lakosságának nagy része követelte, hogy kinyilatkoztathassák szándékukat, mely szerint vissza szeretnének térni a magyar fennhatóság alá. A helyzet súlyos és folyamatos diplomáciai problémákat okozott, amelynek megoldása egyre sűrgetőbbé vált. A Nagykövetek Tanácsának 1921. október 6-i határozata értelmében a magyar
és az osztrák kormány képviselői Bethlen miniszterelnök, illetve Schober
kancellár vezetésével október 11-én találkoztak Velencében, ahol egy kétnapos
maratoni tanácskozáson végül megállapodtak abban: népszavazás dönt a határ
korigálásáról.
A szavazás követően a falvak visszakerültek hazánkhoz, a Magyar Nemzeti Szövetség, a Magyarok Világszövetségének elődje pedig úgy döntött: mivel a legnagyobb küzdelmet Szentpéterfa vívta, ezért neki a leghűségesebb falu címet adományozták. A történet külön érdekessége, hogy a Magyarországhoz tartozásárt küzdő községek lakónak jó része - mintegy nyolcvan százaléka - saját bevallása szerint sem magyar ajkú. Zsiga Tibor történész - aki tíz évvel ezelőtt kötetet jelentetett meg a települések egykori kálváriájáról - egy legendával magyarázza a jelenséget. Azt állítja: a helyiek ragaszkodásának oka 450 évvel ezelőttre vezethető vissza. A törökökök által a balkánról elűzött horvátokat ugyanis befogadta a korabeli Magyarország - azóta élnek sorsközösségben velünk magyarokkal - amit szerinte ezzel a késői gesztussal honoráltak. Ötven évig, az elmúlt rendszerben gondolni sem lehetett a húszas évek
eleji eseményre - mesélte István Lajos professzor, a Vas megyei Honismereti
Egyesület elnöke, aki megnyitja majd a vasárnapi emlékünnepséget. Tíz éve
tarthatták meg az első megemlékezést a „hűséges falvak”, akik a Vas megyéért
Egyesület és a Vasi Honismereti Egyesület szervezésében idén ünneplik visszatérésük
nyolcvanadik évfordulóját Szentpéterfán. A tíz órakor kezdődő rendezvény
a Szent István kápolnában celebrált szent misével kezdődik, amit egész
napos ünnepi műsor követ.
Nehéz helyzetben Győr-Moson-Sopron megye nagyvárosai www.mno.hu MNO
Március 8., a nemzetközi nônap http://www.hhrf.org/biharinaplo/ A nemzetközi nőnap az egyszerű, de mégis történelmet alakító nők története.
A nők évszázadok óta tartó küzdelmében gyökerezik, melynek célja, hogy
a férfiakkal egyenlő feltételek mellett vállalhassanak részt a társadalomból.
A nőnap gondolata először a múlt századfordulón merült fel.
Átlagosan még mindig kevesebbet keresnek a nők www.magyarhirlap.hu Egyre idősebben házasodunk - ez főleg a nőkre igaz, ugyanakkor a házasságok száma mára fele a 60 évvel ezelőttinek - derül ki a statisztikai zsebkönyv 2002-ből. Félmillióval több a nő
28 évesen szülő nők
Minél magasabb oktatási szint, annál kevesebb női oktató
A nők még mindig kevesebbet keresnek
Nők az unióban
MTI/MHO
Friderikusz kiszorítja A Hetet? NSZ • 2003. március 7. • Szerző: H. Z. Hétfő estére kerülhet át az MTV-n évtizedek óta vasárnap este sugárzott
A Hét című hírmagazin, hogy helyet adjon Friderikusz Sándor közéleti talkshow-jának.
A műsorvezető régi szándéka szerint „a komoly arcát” megmutató műsorról
előrehaladott állapotban vannak az egyeztetések.
Meghalt Mádi Szabó Gábor NOL • 2003. március 7. 21:03 www.nol.hu Életének 81. évében elhunyt Mádi Szabó Gábor színművész; a Kossuth-
és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művészt hosszan tartó betegség
után csütörtökön érte a halál. Mádi Szabó Gábort a Vígszínház saját halottjának
tekinti.
Egyik emlékezetes szerepeként említette Shakespeare Lear királyát, Berényi Gábor rendezésében. Legutoljára a József Attila Színház Aluljáró Színpadán, Harold Pinter: Hazatérés című darabjában szerepelt, amely 1997-től két éven át volt műsoron. A szinkrontól az Öreg halász (Anthony Quinn) magyar hangjaként, a televíziótól
Marosi Antal Szórádházában köszönt el. A Kossuth-díjat félévszázados művészi
pályája elismeréseként 1998-ban vehette át.
Tetoválás újraélesztés ellen London, 2003. március 7. (MTI-Panoráma) Újjáélesztés ellen tetováltatta magát egy 85 éves brit özvegyasszony. Az őszhajú Frances Pollack 25 fontot - 8600 forintot - fizetett azért, hogy a mellkasára tetováltatta: "Ne élesszenek újra!", mellé pedig egy áthúzott szívet. Az özvegy azért idegenkedik ennyire az újraélesztéstől, mert - mint mondta - nem akar kétszer meghalni. Nyugdíjas évei előtt ápolónőként dolgozott, és nagyon sok olyan ember újraélesztését látta, akit - szerinte - hagyni kellett volna meghalni. "Tetoválásommal nem divatot akarok teremteni, hanem vitát kezdeményezni" - idézte a Reuters. Boldogságnak nevezem NSZ • 2003. március 8. • Szerző: Radnóti Sándor www.nol.hu /Nádas Péter (kép: Népszabadság – Sopronyi Gyula) / Nádas Péter 1942-ben született Budapesten, s ahogyan Emlékiratok könyve című nagyregényében olvasható, életét és írásműveit mindig is a halálnak rendelte alá. Még inkább így van ez azóta, hogy 1993-ban egy budapesti kórházban három és fél percre találkozott a halállal, miután a nyílt utcán szívinfarktust kapott. Saját halál című beszámolója kiemelkedő irodalmi dokumentum egy boldogító utazásról a fény felé, „a dolgok lényegéhez” – és vissza. Nádas Péter, aki képzett fotós, egy éven át mindennap akár többször is lefényképezett egy vadkörtefát a kertjében. A fáról készített, több száz képből álló képsorozata és a haldoklás jegyzőkönyve összetartozik. –Kilenc évvel azután, hogy néhány percre megállt a szívverése, ön Németországban közreadott egy könyvet Saját halál címmel. Miért ez a könyv címe? –Mert így tényszerű. Saját halál volt, amit senki kétségbe nem vonhat és senki el nem vehet tőlem. –De hiszen ön él. –A tudósok persze nem halálról, hanem halál közeli élményről beszélnek, az orvosok pedig még ennél is körültekintőbbek. Számos más szakkifejezésük van rá, hogy mit csinál éppen a szív, vagy mit nem csinál egy ilyen esetben. Én azonban tudtam, hogy meghalok. Az orvosok ilyen pillanatokban úgy foglalatoskodnak az eszközeikkel az ember körül, mint a kisgyerekek a játékszerekkel. Végső soron nem tudják, mit tesznek amikor az életbe visszakényszerítenek. Akit visszahoznak, kétségtelenül többet tud náluk a halálról. –Mit tud? –Az orvosok a halált valami olyasminek képzelik, ami befejezi az emberi életet. Valójában azonban éppen elkezdődik valami nagyszerű. A túlvilágról alkotott zsidó és keresztény elképzelések helyénvalók. –Hogyan kell ht elképzelnünk a túlvilágot? –A test nehézkedése eltűnik, és a tudat tartalmai mind egyszerre vannak jelen. Olyan teret hoznak létre, amelyet öröknek és végtelennek nevezhetünk. Ám mindez csupán egy nyelviséget nélkülöző élmény rossz fordítása. –Friedrich Schiller egy helyütt így sóhajt föl: Mert ha a szív szava szól, már nem a szív szava szól. [Nyelv. Eörsi István fordítása.] Lehet, hogy a világirodalom és a tudomány sok nagy hatású megfogalmazása ellenére még mindig nincs szavunk a döntően fontos dolgokra? –A lélek nem tárgya a tudományos kutatásnak. Működését olykor érzékeljük a szerelemben vagy a vallási elragadtatottság pillanataiban. A halál küszöbén felettébb elvonttá válik a gondolkodás, nincs többé hozzákötve a nyelvhez, ugyanakkor az érzékelés szintjén többet felfog az ember, mint amennyit nyelvileg valaha ki tudna fejezni, vagy akár utólagosan fel tudna dolgozni. –Nem ezen a nyelven, a lélek, sőt talán a halál nyelvén próbál beszélni csillagóráiban az irodalom? –Az irodalom vagy a művészet drámaisága valóban innen származik, ebből a végtelen és időtlen térből, amely a nyelv előtt vagy a nyelven túl található. –Vannak képek ebben a világban? –Nekem vannak képeim. Mindenesetre képaláírások nélkül. –A költészetben abszolút metaforákról beszélnek, vagyis olyan képekről, amelyeknek csak a verssel összefüggésben van jelentésük, és nem állnak kapcsolatban a valósággal. Ilyen abszolút metaforák a halálképek? –Igen, én azonban inkább tudattartalmakról beszélek, amelyek különböző tudatszintekhez kapcsolódnak. Ezeknek a tartalmaknak lehet ugyan hatásuk egy másik tudatszintre, de önálló jelentést ott nem kapnak. Mindaz együtt áll, amit az életem során tudatosan vagy tudattalanul befogadtam, feldolgoztam vagy éppen nem dolgoztam fel. –Ami azt jelentené, hogy mindvégig be vagyunk zárva a jól ismert dolgok börtönébe? De hiszen ön azt mondja a könyvében, hogy a fényt, amely a halál közelében tűnt fel, nem ismerte. –Vannak prenatális, azaz születés előtti élmények, amelyekre a tudatnak nyilvánvalóan nincs szava, de vannak rá képi fordításai. A mai napig érzem és látom magam előtt a billenést, amivel az anyaméhből belefordultam a szülőcsatornába, mert a halál pillanatában átéltem. Az egyik helyről átrendeltek a másik helyre. Mindez teljesen ismeretlen. Hívhatjuk, aminek akarjuk, de maga a fordulat, aztán a teljesen ismeretlen fény a barlang végén, ezek konkrétumok. –A kereszténységben mély szimbolikája van a fénynek a karácsonyfán kigyulladó gyertyáktól a misztikusok eksztatikus megvilágosodásáig. Krisztus azt mondja: Én vagyok a világ világossága. Ön a megváltás fényét látta, vagy az csak a szülőszoba fénye volt? –Talán inkább a szülőszoba fényét, ahol születés és halál mintegy kölcsönösen érintkezik. Ez egy olyan fény, amelyben egy másik dimenzióba lépek át, vagy amelyben végleg feloldódok. Erről már semmit nem tudok mondani, hiszen elektromos ütésekkel visszahoztak. –Hol volt, amikor ez történt? –Az univerzumban, bár a szó megint csak rossz hasonlat. Ebben a világegyetemben mindenesetre oly nagy biztonságban éreztem magam, mint azelőtt soha, még a szerelmeim oldalán sem. Vagy talán még leginkább a szerelmeim mellett. A szerelemben azonban még mindig úgy érzi az ember, hogy el akar valamit érni, amit sosem fog elérni. Én végre megérkeztem oda, ahol ez a szerelmi kívánság is beteljesült, az anyaméhbe. –Végre megvan a boldogság, amit egy életen át keres az ember? –Boldogságnak nevezem, mert nem tudok jobb szót rá. Egy kereszténység előtti vagy fogalmak előtti állapot, amelyben visszaemlékeztem persze a fogalmakra, és azt mondtam magamnak, micsoda boldogság, hogy most aztán mindentől megszabadultál. –Milyen volt ebből az üdvözítő állapotból visszatérni az életbe? –Szörnyű. Öt évig tartott, s akár egy kisgyereknek, újra meg kellett tanulnom, hogy miként kell egy felnőtt embernek rendesen viselkednie, a magatartásmintákat, jól érezni magam. Semmit nem felejtettem el, de mindent újra össze kellett raknom. –A könyvében már csak árnyékvilágnak nevezi világunkat. –Mindig is platonista voltam, de most tudásom van arról, mire gondolt Platón, mire gondolnak a nagy vallások, mire gondol a tibeti Halottak Könyve. –Mit jelent ez a tudás az irodalom számára? –Ez egy nagy irodalmi és filozófiai kérdés. Miként értelmezzem az életemet a világegyetemben, a társadalomban, hogyan kapcsoljam magam bele mindezekbe? Egy regényíró számára alapvető kérdések. Úgy képzeljem-e el az életet, hogy van eleje és vége van, vagy nincs ilyen neki? Vagy eleje van, de nincs vége? Zárt egység-e az egyén élete, amely a semmiből jön, és a semmibe tart? Most már tudom, hogy a kezdetről és a végről szóló beszéd csupán kulturális toposz. –Ezek szerint a keresztény hit is csak egy kulturális toposz? –A kereszténység és a zsidóság egyetlen trükköt alkalmaz. Azt mondják, Isten a maga képére teremtette az embert. A kezdet kauzalitása hamisítás, s minden, amit ebből vezetnek le, ennek megfelelően hamis. Ezt a hamisságot valamennyien érezzük, az irodalom nem is foglalkozik mással, mint ezzel a hamisítással. –Ön a halálról szóló beszámolójában azt írja, hogy Isten sajnos egy kínos tévedés. Mégis teremtő erőről beszél, amely a haldoklót magába fogadja? –Igen, ez nagyon veszélyes. Arról a teremtő erőről beszélni, amely nem rajtam kívül vagy nem fölöttem van, hanem bennem. S összekapcsolni azzal a nagyon konkrét születési élménnyel, amelyet meghalás közben élek át. –Bizonyára tudja, hogy az orvostudomány mindezt ostobaságnak tekinti? –Ugyan miért ne fordítaná le az elme a születés élményét képekre, ha egyszer az élményeket álomképekre fordítja. Az ember világra jön, és elvakítja a fény. A halál küszöbén olyasvalamit ismerek fel, amit korábban is tudtam. Hiszen egyszer már megszülettem. Ezt a fogalmak előtti élményt egy életen át hurcoltam magammal. –A tudomány az effajta élményeket az agyban lejátszódó fiziológiai folyamatokkal magyarázza. A haldoklás közben támadt látomásokat hallucinációnak tartja, amelyet endorfinok és más anyagok váltanak ki. –Az egyik napon van a mechanikus gondolkodás, a másik napon van az organikus gondolkodás, aztán a harmadikon a transzcendentális. Pedig hát az a kérdés, hogy milyen viszonyban állnak ezek egymással. A racionális magyarázatok csupán azt tárhatják fel, hogy miért voltam én ráutalva bizonyos tudattartalmakra. –Jó, de mégis miről van szó? A test mélyebb titkairól vagy a szellem részvételéről az univerzumban? –Ez egy nagyon nagy és izgalmas kérdés. Bárki válaszolhat rá, mihelyt megmondja, mi történik két ember között, amikor éppen megértik egymást. Vajon szín-e, forma-e vagy mozgás? Netán egy kis lélek is közreműködik, ahogy arról a maguk kissé elcsépelt módján a régi irodalmak szóltak. Van-e átmenet az anyagból valamibe, ami nem anyag, mint például a fény? A test csupán közvetítő. Csupán lehetővé teszi, hogy kóstolót vegyünk a transzcendenciából. –A halál közeli élménynek hatalmas és részben igen értékes irodalma van, kezdve az említett tibeti Halottak Könyvétől Raymond A. Moody esettanulmányain keresztül David Lorimer, Carol Zaleski, Hubert Knoblauch és mások műveiig. A legmeglepőbb, hogy ezekben mindig ugyanazok a motívumok térnek vissza: az idő megszűnése, az alagút, a fény az alagút végén. –Nyilván vannak olyan fázisok, amelyeket ebben az állapotban szinte mindenki átél, függetlenül attól, hogy író-e, vagy sem. Az előadásmód, ahogyan erről én magam is beszámolok, persze kulturálisan és szociálisan át van színezve. –Van valami üzenet, amelyet magával hozott? –Nincs üzenet. Egy tapasztalatról beszélek. A személyes történet fontos, de nem a személyes történeten keresztül vagyunk belefűzve az univerzumba. Mégsem vagyunk felmentve a felelősség alól, amivel ezért az életért és más emberekért tartozunk. Ellenkezőleg, valamennyien hordozzuk a személyesség előtti tudatszintünket, ami összeköt bennünket, és mindnyájunkat belekapcsol a világegyetembe. Erről a tapasztalatról beszélek. Nevezhetjük Istennek, léleknek vagy kollektív tudattalannak. Mindenesetre saját kis személyünkhöz és saját kis élettörténetünkhöz mindennek nincs köze. A meghalás folyamatában láthatóvá válnak a valódi arányok. –Ennek a személyesség előtti tudatrétegnek a meghatározására a filozófiában rengeteg nagyszabású fogalom áll rendelkezésünkre az ős egytől a létalapon át a semmiző semmiig és a nem azonosig. –Heidegger és Hegel valami olyasmiről beszélnek, ami kiválaszt és felemel. Én olyasvalamiről beszélek, ami kétszeresen megköt, megköt a személyes fogalmin és a személyesség előtti nem fogalmin keresztül. –És, mint írja, ennek a valaminek a közeliségét kéne keresni. Nemcsak a halál óráján? Tekintsük ezt felhívásnak? –Tartózkodó felhívásnak. A közeliség ugyanis nem véletlenszerűen jön létre. Nem kellene lemondani róla. A költészet, a zene és a szerelem azért küzd, hogy ne veszítsük el ezt a közeliséget. –A halálnak ebben a személytelen fényében egyáltalán fontos-e az egyén számára, hogy átalakul vagy feloldódik-e? –Teljesen érdektelen. Csak az a biztos, hogy van rendezés. Viszont nagy kérdés, hogy ki a rendező. –Ön hívő? –A küszöbélmény előtt valamelyest hívő ember voltam. Ma ellenben tudom, hogy a hit valami olyasminek a kulturálisan helyes, de tényszerűen téves fordítása, amiről igen keveset tudunk. A vallás nem házifeladat, a vallás nem túlvilág, nem az esti órákra szánt kultúra. Olyan szenvedély, amelyet nem lehet az eredményekkel igazolni. A transzcendenciába vetett hit elvette a szabadságomat. Most már tudom, hogy a transzcendencia belénk van kötve, és nem neveletlen gyermekként kell felnéznünk rá. Összekapcsol valamennyiünket, a gerinces állatokkal is összekapcsol bennünket, sőt akár a falevelekkel összekapcsolja az embert, ha akarja. –Ön egy éven keresztül mindennap lefényképezett egy fát a kertjében. –Egy éven át nem tágítottam ettől a fától. Aztán abban a tudatban írtam meg a szöveget, hogy miként kell képnek és szövegnek összetartoznia és egymáshoz illeszkednie. –A fa az egyik oldalon virágzik, mialatt ön a másikon meghal. –Tőlem függetlenül. –Fél a következő haláltól? –Nem, egyáltalán nem félek. Megküzdök a halállal, ami azt jelenti, hogy a fizikumom küzd ellene, engem viszont nem érint meg sem a harc, sem az elmúlás. Utána jó, végül is tényleg minden jóra fordul. Glavina Zsuzsa fordítás |
