|
A kóbor kutya
Menedék
A kóbor kutya
A kóbor kutya gond az utcán tőle félőnek, de gond a rajta megkönyörülőnek is, aki úgy határoz, magához veszi. A kóbor kutyák nem ritkán mutatnak lelki sérüléses tüneteket: hangos szóra reszketve bevizelnek, vagy épp ellenkezőleg - azonnal támadnak; illetve esetleg minden látszólagos ok nélkül is megtehetik ugyanezt.
Soha nem szabad, egyetlen pillanatra sem, megfeledkeznie az ilyen "gazdának" a tényről: a kutya kóbor kutya volt. Ha már úgy érzi, úgy tapasztalja: otthonra talált nála a jószág - akkor sem szabad levetkőznie a jóságosságot, a türelmet; soha nem szabad "átvedlenie" átlag-gazdává, mintha a kutya is "átlag" kutya lenne.
A fájdalmas gazdátlanság, otthontalanság, a mind testi, mind lelki éhezés és fázás ösztönmélységig bevéste az állatba az emberi szóval mondva: "szorongást" - az attól rettegést, hogy kirakják.
Ha mérgesek vagyunk, rosszkedvűek, idegesek, akkor is ügyelnünk kell szavainkra, gesztusainkra, amikor a kutyával bánunk. Érzi ő magától is, "ezer kilométer távolságból is", ha nyomaszt minket valami - mindenki másnál (családtag, barát) hamarabb és erősebben érzi, hogy valami nincs rendjén, és néz, csak néz fel ránk azokkal az együttérző szemeivel. Soha ne irányuljon felé belső zavarunk, negatív hangulatunk. Ne legyen ő a bűnbak sohasem, semmiért.
Inkább legyen hallgatóságunk, akinek, bár "úgysem érti", félhangosan elmormogjuk bajainkat, és esetleg páran bolondnak néznek minket miatta - mint arrébb lökött, lekiabált rongyunk.
A kóbor kutya mindenkinek gond. Ha szembenézve fenti lehetőségekkel nem tudjuk vállalni, hogy ennyire uralkodni fogunk magunkon, minden körülmények között - inkább hagyjuk sorsára, hagyjuk a sintérre, bármilyen fájdalmas is ezt kimondani. Hosszú évekig menhelyen élni - kegyetlenül hangzik bár, de igaz - a kutyának "lelkileg" értelmetlen. A kutyákra is igaz, amit az őszi missziós vasárnapon, október 19-én boldoggá avatandó Kalkuttai Teréz anya emberekre mondott: "A simogató kéz többet jelent a kenyéradó kéznél"...
Sebők Lili
|