CyberPress.Sopron

A sajtóhamburger-készítő
www.nol.hu • Szerző: Sebők János
(kép: Népszabadság – Teknős Miklós)

Az újságírók nyögvenyelősen tesznek erőszakot magukon a rettenetes publikum kedvéért
Ómolnár Miklós rebellis rockszakíróként kezdte pályáját, később volt közszolgálati, majd kereskedelmi rádiós, kisgazda politikus, parlamenti képviselő, frakcióvezető-helyettes, ifjúsági lap főszerkesztője. Írt könyvet zenekarokról, ’56-ról, nemzedéke disszidáló tagjairól, Torgyánról. 1998-ban az ő vezényletével került piacra a Story, három évvel később a Best magazin. E két lap több mint hatszázezer példányban jelenik meg, s ma hétről hétre csaknem kétmillióan olvassák őket. Sokan ezért Ómolnárt tartják az egyik legmarkánsabb ízlés- és véleményformáló erőnek a médiapiacon. Ő viszont sajtóhamburger-készítőnek mondja magát, aki médiaiparosként csupán kielégíti a „fogyasztói proletárdiktatúra” igényeit.
 
–Ha ránézünk a nézettségi adatokra, a példányszámokra, nem kétséges, hogy elképesztő mértékben és gyorsasággal bulvárosodik a magyar média. Ön szerint mi ennek a magyarázata?
–Tudomásul kell venni, hogy a totális tömegtermelés korában élünk, másrészt a filozofálgatásra hajlamosak fogalmazhatnak úgy is, hogy fogyasztói oldalról nézve ez egyfajta proletárdiktatúra kora. A tömeg végre megkapja azt, amire vágyik: a fogyasztás szentélyeiben, a shopping centerekben meglelheti élete értelmét, kielégítheti vágyait, megveheti mindazt, amiről a reklámok elhitetik vele, hogy arra neki szüksége van. Ebben a „fogyasztói proletárdiktatúrában” az átlagember azzal áltathatja magát, hogy ő is részesülhet mindabból, ami korábban csak a kiváltságosaknak adatott meg. Sétálni akar hát a Louvre-ban, meg akarja nézni Sissy kastélyát Korfun, márkás ruhákba akar öltözni, bennfentes akar lenni a híres emberek világában. A médiát nagyobbrészt ezen a szűrőn át tekinti információs eszköznek, amúgy legfeljebb azt várja el tőle, hogy szórakoztassa. A magyar sajtópiacon még újdonságnak hat eme tömegigénynek – a hamburgergyártás logikáján alapuló – kielégítése. A Story az első lapok egyike volt, amelyik ezt a logikát követve került a piacra.

–Hogyan érvényesül a hamburgerlogika a magyar sajtópiacon?
–Találd ki, hogy mire van igénye a tömegnek, próbáld megfejteni – ha kell, szociológiai mélységig hatóan – ezen igény természetrajzát, aztán elégítsd ki a vásárlót. A legsikeresebb gyorséttermek titka is valami ilyesmiben rejlik. Mi megpróbáljuk az ottani tapasztalatokat a médiára alkalmazni. Talán onnan kell indítanunk, hogy korunk vitathatatlanul a televíziózás kora, vagyis a képi információ sokkalta fontosabbá vált, mint a szöveges, s ezt az írott betű piacán sem szabad figyelmen kívül hagyni. Gyorsabban tájékoztat, könnyebben befogadható, a képi információs hamburger megemésztése sokkalta egyszerűbb folyamat a hagyományos olvasásnál.

–Ön szerint milyen az igazi sajtóhamburger?
–A lapnak egyszerű logikájúnak, könnyen befogadhatónak, de laktatónak, vagyis olvasmányosnak kell lennie. Azt kell sugallnia, hogy megéri az árát. De mindez nem jelent rossz minőséget, silány gyári terméket. A száz évvel ezelőtti médiaipar legjelesebbjei még egyszerre tudtak tömegigényt kielégíteni, és minőséget produkálni. Nagy meglepetés volt számomra a két világháború közötti legnépszerűbb bulvárlapot, Az Estet forgatva, hogy a „lúgkövet ivott a cselédlány”, „tönkrement a gróf,” „300 szőnyeget lopott a török szőnyegkereskedő” típusú hírek között olvashattam Móricz Zsigmond arzénes asszonyokról szóló írását, amely kiválóan megfelelt a tömegtermék logikáinak, miközben irodalmi értékeit sem vonhatja kétségbe senki. Hasonló példákat lehetne hozni Molnár Ferenctől, Móra Ferenctől, Kosztolányitól és másoktól is.

–Maradva a hamburgeres hasonlatnál, ön hogyan „süti ki” a sikert?
–A sajtótömegtermék készítése egyfajta empatikus játék. Annak kitalálása, mit igényel a „sajtófogyasztó”, más szóval, mire van kapás. Ha a csalik készítése közben a horgász és nem a hal igényeiből indulunk ki, azaz az újságcsináló a saját ízlésvilágát tekinti kiindulópontnak, csúnyán melléfoghat. Mi a lap gyártási folyamatában szinte mindenben a televíziós módszereket követjük. Tessék csak megállni egy bevásárlóközpont újságospultjánál, s megnézni, hogy az emberek ma már az újságokban is szörfölnek. Belelapoznak szinte mindegyikbe. Tele kell hát rakni a lapot olyan „horgokkal”, amelyekre nyomban ráharap, és beleakad a „hal”. Ennyi és nem több a Story készítésének alaplogikája.

–Lapjai a hírességek, a sztárok révén népszerűek? Mi ennek a hihetetlen mértékben felvirágzó sztárkultusznak a lélektani háttere?
–A „fogyasztói proletárdiktatúra” korszakában az istenek és a mítoszok iránti örök emberi igényt is „hamburgermódszerekkel” kell kielégíteni. Ha elfogadjuk Nietzsche állítását, miszerint Isten halott, akkor ez az igény nagyobb, mint valaha. Ha megnézzük a klasszikus mítoszokat, azok legjelentősebb „sztorijai” hétköznapi történetek. A görög mitológiára ez éppen úgy igaz, mint az Újszövetségre. A hétköznapiság könnyebben befogadhatóvá teszi a történetet, az erkölcsi tartalom átélhetővé válik. Ilyenfajta mítoszpótlék a sztárvilág is. Ma az Olimposz isteneinek sorsát a média félisteneinek alakjában követhetjük nyomon, akik a televíziónak köszönhetően beköltöztek az otthonunkba. Csisztu Zsuzsával vagy a Híradók sztárjaival évek óta együtt vacsorázik a magyar családok jelentős része. Kvázi családtagok tehát, s ha már így van, akkor ugye érthető, hogy tudni akarnak róluk mindent, ki a férjük, akarnak-e gyereket, s ha igen, mikor? A sztárokkal kapcsolatos közhelyes, hétköznapi történetek a legérdekesebbek.

–A bulvárlap sikerreceptjében mennyi a nemzetközi, s mennyi a magyar adalék?
–A know-how százszázalékosan külföldi licenc. A showbiznisz a sajtó területén is precízen kimunkált termelési és kereskedelmi logikák szerint működik. Azt utólag már nehéz megállapítani, hogy ezekből a logikákból mi jött létre spontán módon, s mi az éles szemű producerek jóvoltából. De az Elvis-mítoszban például roppant fontos elem, hogy egy memphisi teherautósofőrből lett „király”, mint ahogy nálunk is fontos volt, hogy egy csepelit, Zámbó Jimmyt emelhessen királyként vállára a közönség.

–A színes magazinokban mindig jelentős súllyal vannak jelen az ún. szép emberek, a királyi családok, az arisztokrácia, a politikai élet, a high society tagjai. Nálunk viszont ezek a társadalmi csoportok legfeljebb mutatóban szerepelnek a lapokban. Miért?
–A történelmi helyzet következménye. Magyarországon a puha diktatúra utolsó évtizedében, ha ellentmondásosan is, de megkezdődött a polgárosodás. A párttitkár felesége butikengedélyt kapott, a kiszolgált focista gebint. Kialakult egy új tulajdonosi réteg, amely egyszerre volt kommunista párttag és kapitalista vállalkozó. Amikor eljött a rendszerváltás, nálunk már működött egy felemás, sunyi, félig-meddig titkolandó kapitalizmus, ezért a váltás nem volt olyan éles cezúra, mint például a cseheknél. Az időközben felkapaszkodó high society a privatizáció során egy felemás proletárvilágra telepedett rá, illetve abból nőtt ki. Magyarország azóta is egalitáriánus ország maradt. Miközben mindenki sok pénzről álmodik, itt nem divat büszkélkedni a már megszerzett milliókkal, inkább gyanús, ha valaki meggazdagszik. Még ma is egy fura, össznépi, kuruc köztársaságban élünk, ahol nem illik se hajléktalannak, se nagyon gazdagnak lenni. Éppen ezért egy Story típusú tömeglap tematikájába a high society csak módjával férhet bele, mert taszító elemmé válhatna. Hasonló okok, a történelmi hagyományok miatt nem foglalkozunk túl sokat az arisztokráciával, a királyi családokkal.

–A lapban nem olvashatunk bűnesetekről, harsogó botrányokról sem. A Storyban nem teregetik a szennyest. Miért nem?
–Az agresszív pletykalapoknak hamar kitelt a becsületük. Jelentős vásárlói tömegek számára ugyanis taszító a kedvencek besározása. De nézhetjük ezt a problémát az Olimposz felől is: egy határon túl nem mehetünk a deheroizálásban, mert eltűnhet az a vonzerő, amiért érdemes oda, felfelé nézni. S akkor elvész a varázslat, aminek nem szabad eltűnnie!

–A lapot indító multicég vezetői miért önt szemelték ki főszerkesztőnek?
–Feltehetőleg jobb híján. Szerintem még ma is nagyon kevés hozzáértő ember van a médiapiacon. Amikor felkértek, nekem is gyorsan be kellett vallanom, legalább saját magamnak, hogy halovány sejtelmem sincs arról, amire vállalkoztam. Nagy szerencsém volt a lapot indító, holland tulajdonú VNU-val, mert úgy találkozhattam egy multicég logikájával, hogy nem tettek rajtam erőszakot. Persze fújták a magukét, de hagytak mozgásteret, hogy bizonyíthassak. Utóbb persze kiderült, hogy 80-90 százalékban nekik volt igazuk, ugyanakkor elfogadták, hogy itt bizonyos dolgok másként működnek, s nem vártak el tőlem szolgai alkalmazkodást. Azóta a cég a finn Sanoma tulajdonába került, de ha lehet, mindez ma még inkább igaz.

–Nyolcvanmillió eladott példány után beszélhetünk-e a bulvárlap készítésének sajátos, Ómolnár-féle technológiájáról?
–A válaszom: igen is meg nem is. Nagy részben a már bevált mintákat követjük, de a magyar viszonyokra adaptáljuk a nemzetközi lapkészítés tapasztalatait. S ezt – az EU-csatlakozás küszöbén – talán másoknak is érdemes volna megfontolniuk. Mert jöhetnek ide multik, tehetik a dolgukat a maguk logikája szerint, mégsem hiszem, hogy ezt az országot könnyen egyenhamburgerré lehetne gyúrni. Ez a mi világunk egy nagyon sajátos, közép-európai képződmény, amelynek megvannak a saját kikezdhetetlen logikái. Hiába zúdult ránk az intellektuelek által szemétnek minősített tömegkultúra, itt Elvis Presley vagy Britney Spears soha nem érhet annyit, mint az Illés együttes, Zámbó Jimmy vagy a TNT. Ebben a sajátos magyar közegben nagyon erős a kimondatlan, de mégis jól érzékelhető közösségi élmény, aminek következménye egy sajátos nemzettudat. Nincs olyan hollywoodi szupersztár, aki felérhetne Bajor Imivel, aki bárkinek a szomszédja lehetne. Akiről nagyon sokan gondolják azt, hogy bármikor meg lehetne inni vele egy pohár sört. Akit közben hátba is verhetnének, ami Michael Douglasszel kapcsolatban teljességgel elképzelhetetlen. Létezik egy erős gyökérrendszer fura és megmosolyogható, sőt kigúnyolható ellentmondásokkal, de végül is ez tartja össze ezt az országot

–Van-e bármiféle ideának, álomnak, koncepciónak helye a sajtóhamburger-gyártásban?
–Az én álmom az, hogy újra eljussunk az arzénes asszonyokig... Hogy egy mai Móricz Zsigmond nálunk publikáljon. Azt gondolom, hogy egy zseniálisan megírt, a híres emberek érzelmi viszonyait taglaló történet éppúgy alkalmas lehet tömegfogyasztásra, mint ahogy képviselhet értékeket is. Mániákusan ismételgetem a Pál utcai fiúk példáját. Molnár Ferenc története is egyszerű meseképletekből építkezik, de soha senki nem mondta még, hogy primitív, hogy nincs kellően dimenzionálva, hogy ebben az egyszerű történetben nincs benne az univerzum maga. Én még mindig hiszek abban, hogy a Story elvihető ebbe az irányba. Ez a lap korábban egy szimpla hamburgermagazinnak látszott, de a mai sajtópiacon olykor már árnyalt lapnak is tűnhet más médiumok fokozódó primitívségéhez képest. Sajnos ritka kivételektől eltekintve tehetséges emberek nem jönnek a sajtópiacnak erre a területére, mert a bulvár nálunk lenézett műfaj. Bár kevésbé, mint korábban, hiszen az egész világ kezd cirkusszá válni, s minden alárendelődik a tömegtermelés logikájának.

–Ezt a magyar sajtópiacon a bulvárlapok fokozódó sikere igazolja. Ugyanakkor a nagy múltú hagyományos napilapok és hetilapok iránt folyamatosan csökken a kereslet. Mi lehet a magyarázata ennek a fordulatnak?
–A magyar sajtópiac zöme kullog a közönségigény nyomában. Minél komolyabb orgánumról van szó, annál jellemzőbb ez. Az újságírók nyögvenyelősen tesznek erőszakot saját magukon a rettenetes publikum kedvéért. Ahelyett, hogy a saját „halaik” természetrajzát folytonosan tanulmányozva készítenék a csalit, a lelkük mélyén még mindig valamiféle népművelőnek hiszik magukat. Saját példámból tudom persze, mennyire nehéz legyőzni azt a tudatot, hogy öreg profik vagyunk, ne akarjon nekünk senki új trükköt mutatni. Házi közhelyként Arthur Rimbaud-val szoktam vigasztalni magamat, aki azt mondta, hogy teljességgel korszerűnek kell lenni, s amikor rájött, hogy a szonettjei kevésbé kelendőek, elment Egyiptomba fegyverkereskedőnek. Nem sok értelme van siránkozni afölött, hogy a világ más irányba halad, mint ahogy mi szeretnénk.

–Külföldön azonban már nem egyszerűen tömegtermelésről van szó, a bulvársajtó politika-, illetve kultúraformáló tényezővé lépett elő, aminek Magyarországon egyelőre kevés jele van, de valószínűleg ebben is követjük majd a külföldi mintákat. Egykori politikusként hogyan látja ezt a problémát?
–Az a szituáció jut az eszembe, amikor Debreczeni József Orbán Viktorról szóló könyvének névmutatójában meglepetéssel fedeztem fel a nevemet. Mit keresek én, a sajtóhamburger-készítő ebben a kötetben? A szerző azt emlegeti föl, amit már egy Népszabadságban közölt publicisztikában is pedzegetett, miszerint a Story nagyon veszélyes útra lépett, amikor a politikusok magánéletét – történetesen Orbán Viktor horvátországi nyaralását – mutatta be. Én egészen másképpen vélekedem erről. A modern tömegtermelés korszakában minél nagyobb célközönségnek szánunk egy terméket, annál populistább eszközöket kell használnunk. Így van ez a politikával is, amely szeretne minél több szavazópolgárt megnyerni magának. Az egyenlő választójog arra épül, hogy a nép egyszerű gyermekének éppúgy egy szavazata van, mint a Nobel-díjas professzornak. Csakhogy az egyszerű lelkekből mindig több van, és rájuk más eszközökkel kell hatni, mint az intellektuelekre. Minél egyszerűbb az üzenet, annál többekhez jut el. Egy mai példával élve: Nagy-Britanniában a Munkáspárt úgy tudott sok-sok év után ismét hatalomra kerülni, hogy a legnagyobb példányszámú angol bulvárlap, a Sun elpártolt a konzervatívoktól, s vitte magával az olvasókat, a választókat.

–A tömegmédia egyik reprezentánsaként és szakembereként hogyan érzékeli: a magyar politikusok jól szólítják meg a tömeget? Vagy ezen a területen is kellenének azok a bizonyos horgok?
–Mivel modern tömegdemokráciában élünk, ha tetszik, ha nem, a politika is tömegtermék. A voksok tömegessége dönti el a hatalmi játszmát. Az alaplogika szerintem teljesen azonos.

–Ez a felismerés magyarázza, hogy a korábbi évekhez viszonyítva az elmúlt egy évben számos, nagy tömegeket mozgató, populista hangvételű politikai rendezvénynek lehettünk szem- és fültanúi?
–Igen, voltak ilyen kísérletek, de nem szabad elfelejteni, hogy mi most a békés, lassú gyarapodás korát éljük. A túlzásba vitt politikai aktivitás, a permanens izgalmi állapot fenntartása nem kedvez a polgárok nagy többségének. Néhány politikus látványos bukása bizonyítja, ki lehet vinni akár 100-200 ezer indulatoktól fűtött embert is az utcára, de egy olyan világban, ahol mindenki békésen gyarapodni, ha úgy teszik polgárosodni szeretne, egy ponton túl nincs már bázisa ennek a politizálásnak. A görcsös aktivitás visszaüt.

–Főszerkesztőként nagy befolyása van a tömegre. Teljesítményét elismerik-e a szakmai körök? Tapasztalatai tükrében milyennek ítéli meg a mai magyar újságírást?
–Nem tudom, hogy ma kiket sorolhatunk a szakmai körhöz, vagy egyáltalán mit tekinthetünk szakmai körnek. Én az újságírói szakmán belül súlyos ellentmondásokat, sőt zűrzavaros helyzetet látok. Szerintem a mai magyar sajtó – szakmai szempontból nézve – nagyon rossz állapotban van. Hiába teremtődtek meg a piaci feltételek, a gazdasági körülmények, ez kevésbé látszik meg a teljesítményeken. Vannak a pozícióban lévő, de megújulásra már képtelenek, s van – szép számmal – a botcsinálta, alkalom szülte siserahad. Elképesztő adat, de még sikeres lapoknál is 50-60 százalékos a fluktuáció. Máshol viszont bebetonozva ül a helyén a feladatára alkalmatlan gárda.

–Pedig volna lehetőség a megújulásra, hiszen a rendszerváltás óta az újságíró-iskolák ontják a végzősöket.
–Ez tény, de a végzettek közül a nagy többség Népszabadság-publicisztikát vagy 168 óra-riportot, ÉS-interjút szeretne csinálni, szinte kizárólag ezekben a dimenziókban gondolkozik. Ezért aztán a többség végül a média peremvidékein, legfeljebb piárosként tud elhelyezkedni. Ráadásul ezekben az iskolákban nem a médiaipari igényeknek megfelelő képzés folyik. Nem a gyakorlati munkára koncentrálnak, nem arra készítenek fel.

–A Story után Best címmel egy második bulvárlapot is elindított. Ez a kísérlet mennyire sikeres?
–Jelenleg 180 ezer példányban adjuk el, és ezzel a lépéssel sikerült 90-100 ezer – fizetés, jövedelem, foglalkozás szempontjából nagyon jó, AB státusú – olyan olvasót szereznünk, akik nem olvasták a Storyt.

–A két lap összpéldányszáma tehát meghaladja a hatszázezret. De az üldözők már ott lihegnek a nyomában. Hogyan látja, mennyire telített a sajtópiacnak ez a területe?
–A példányszám már nem nagyon növelhető. De egy rosszul megválasztott címlap akár 20-25 százalékos példányszámcsökkenést is okozhat. Minden héten valami új mutatvánnyal kell megküzdeni a publikum kegyeiért. A Gutenberg-galaxis vége felé járunk, a televízió egyedül uralkodó mivoltát jelenleg semmi nem vonhatja kétségbe, s ez a sajtópiacra is döntő kihatással van. Tudomásul kell venni, hogy szappanoperák vagy a kereskedelmi televíziók sztárjai sokkal népszerűbbek, mint a média más személyiségei. Ugyanakkor azt gondolom, a magyar magazinpiacban még nagyon sok tartalék van, mert a jelen lévő termékek zöme nem igazán tudatosan, a piaci technológiák törvényei alapján készül. Nagyon sok nemzetközileg sikeres magazintípus is hiányzik még a magyar piacról. Nincs itt a Gala, a Paris Match, a Stern, a Focus, a Spiegel... Szerintem a magyar sajtópiac 50 százaléka még nem lefedett a korszerűséget, a kőkemény médiapiaci szempontokat figyelembe véve.

–A Story hamarosan alapításának ötödik évfordulóját ünnepli. Mi volna még igazi szakmai kihívás az ön számára?
–Nagyon büszke lennék, ha létrehozhatnék egy Stern típusú lapot. Hiszek abban, hogy mindazt, amit a tömegtermelés médialogikáiból a könnyedebb magazinok készítése kapcsán meg lehetett tanulni, azt a komolyabb műfajokban is hasznosítani lehet. Egyelőre hangosan álmodozom, de reménykedem, hátha valaki meghallja.

A fejedelem népes kíséretével, a házi hadserege élén március 25-én Radnótról - Mezôbándon és Marosszentkirályon át - érkezett városunkba. A Maros-híd melletti téren (a jelenlegi Mezôgazdasági Iskolaközpont helyén) volt az ünnepélyes fogadtatás. A rendek lóháton várták Rákóczit, majd a köszöntôbeszéd elhangzása után ôk is a sereghez csatlakoztak, s a szálláshelyére, a Nagy Szabó Ferenc-féle házba (a jelenlegi Keresztelô Szent János plébánia épületébe) kísérték a fejedelmet.
A beiktatási ünnepség április 5-én a Dinnyeföldön (ma a Cuza Voda utca és a vasút közti területen) zajlott le. Ide állították fel az emelvényt a fejedelmi sátorral, amit zöld posztóval, perzsaszônyegekkel vontak be és karmazsin szín? bársonnyal, aranypaszománnyal ékesítettek. Ide helyezték el a fejedelmi széket és az oltárt a feszülettel, az eskütétel céljából.
A díszsátor körül sorakoztak fel a rendek, a külképviseletek vezetôi, a történelmi egyházak képviselôi, a katonai kíséret tagjai és a város lakói.
A helyszínre II. Rákóczi Ferenc díszruhában, katonai díszkísérettel érkezett, ahol gróf Pekry Lôrinc üdvözlôbeszédére röviden válaszolt, kinyilvánítva a népe iránti h?ségét. II. Rákóczi Ferenc az eskü szövegét az udvari fôpapjának, gróf Zichy Pálnak a felolvasása nyomán mondotta el, majd éljenzések és ágyúdörgések közepette elfoglalta a trónját.
Az ünnepség a jelenlegi plébániatemplom helyén lévô fatemplomban folytatódott, ahol a fejedelem hálaadó misén vett részt.
Délután a Nagy Szabó Ferenc-féle ház emeleti sarokszobájában fogadás történt a rendek számára, míg a Nagypiacon Oetlyk Ozoróczy György fôudvarmester látta vendégül a marosvásárhelyieket.
Április 8-án, a várbeli református templomban II. Rákóczi Ferenc részt vett az országgyűlésen, ahol országos jellegű kérdések megtárgyalására került sor.
E jeles évforduló alkalmából a vasárnapi istentiszteleteken egy néma perccel adózzunk II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem emlékének!

Az IT-alkalmazottak, így például a rendszergazdák, átlagosan 20 órát töltenek egy hónapban olyan egyszerű számítógépes "problémák", mint például a nyomtatóknál jelentkező papírelakadás megoldásával, vagy e-mailek törlésével - mutat rá egy felmérés.
A közvélemény-kutatás során mintegy 500 brit IT-dolgozót kérdezett meg a Computer People nevű cég. Ennek során kiderült: kétharmadukat keresték fel a munkatársak "lerobbant" monitoruk miatt, holott a készülék "baja" csupán az volt, hogy nem dugták be az aljzatba.
A felmérést készítő cég munkatársa szerint a technológia korában semmi mentség nincs azon dolgozók számára, akik nem képesek néhány percet foglalkozni számítógép-problémáik megoldásával, és könnyebb megoldásnak gondolják felkapni a telefont és segítséget hívni.
A cégek IT-dolgozói átlagosan három munkanapot töltenek egy hónapban olyan egyszerű problémákkal, melyek megoldására egyébként - egy kis időráfordítással - az irodai munkatársak is képesek lennének.
 
Ananova