|
Cikáznak a fecskék
Madáriskola, embertörténelem
Cikáznak a fecskék
Késő este és kora hajnalban is a foltocskás hasú énekesrigó hangja uralja a tájat szeretett városomban, Szombathelyen arrafelé, amerre én lakom. Napközben a sokféle madárhangban, no és az autók zajában el-elvész a "prím" szólam, de akkor is ki-kihallatszik.
Versenyre kelni a kacsák (tőkés réce) tudnak csak vele hangos hápogásukkal, a kacsák, "akik" itt tartják vízi menetgyakorlataikat előttünk, a Gyöngyös-patakon.
Táplálék után kutatgatván, kotorászván egyszercsak fogja magát hol egyik, hol másik, "fejre áll" - farka, talpacskái meredeznek az ég felé, aztán "visszahuppan" a víz színére, ráfeküdvén a lenge hullámokra csónak alakú testével, megrázva fejét, és győzelmes pillantásokkal nézelődik jobbra-balra.
Időnként teljesen eltűnnek a patak mélyén, feltehetőleg a fenéken keresgélnek kedves kis lekerekített csőrükkkel.
Most már "helyreállt a rend", azaz mivel kitavaszodott, megérkeztek a fecskék, és a vízen ringatózó kacsák fölött bámulatraméltóan gyors irányváltásokkal cikáznak, "manővereznek" a kis villásfarkúak, időnként a patak fölött hosszú métereken át úgy suhanva, hogy kicsi hasuk szinte súrolja a vizet.
Gólyát még nem láttam, ami nem jelenti azt, hogy még nem jöttek meg, csak északabbra fészkelnek, egy-egy villanyoszlopon, illetve kéményen, én pedig mostanában nem jártam azokban a fészkek utcáiban. Igaz, a hátranyújtott lábbal szálló nagy madarak időről időre tiszteletüket szokták tenni a város felett is.
Emlékszem, egyszer épp szöcskét fogtunk egy fészkéből kipottyant feketerigónak - "akit" mi bocsátottunk életre néhány hét múltán -, és felnézve szinte karnyújtásnyira a fejünk fölött szállt el egy gólya. Akkor érzékeltük igazán, milyen nagy is ez a méltóságteljes gázlómadár.
Visszük az EU-ba ezeket a kedves állatokat is, döntöttünk sorsukról is... Itt szálldostak-úszkáltak ők már akkor is, amikor a Borostyánkő Útvonal méretes kövein római legionáriusok közlekedtek. Mátyás király, Mária Terézia és Trianon sem okozott fennakadást megszokott életmódjukban.
Vajon mit tanulnának a madárkicsik a madáriskolában történelemből rólunk, a legtöbbször fölülnézetből szemlélt kétlábúakról, akiknek elcsökevényesedett szárnyaik nem teszik lehetővé, hogy együtt kergetőzzenek velük a csodálatosan éledő tavaszi természetben, és akik télire "téglafészkeik" védelmébe húzódni kényszerülnek, ahelyett, hogy melegebb tájakra vándorolnának...?
Hogyan mondanák el sajátos szemszögükből Pannónia e szép városának történelmét a külsejükkel-hangjukkal minket gyönyörködtető cinkék, erdei pintyek, pacsirták, énekes rigók és a többiek? Tartanak-e minket hasonlóan kedves szomszédoknak, amilyeneknek mi érezzük őket?
Szórakoztatja-e őket futballmeccs, szabadtéri koncert, teniszmérkőzés, netán az autóbuszra le-fel szállók mozgolódása onnan fölülről nézve - ahogyan minket leköt, ha felfelé figyelve fejünk fölött röptüket szemléljük?
Szomorkodik London, hogy kevés a madárhang. De vajon szomorkodna-e madár azon valaha is, hogy nincs emberhang...?
Sebők Lili
|