CyberPress.Sopron

A szívek kitárása mentesíthet bennünket a történelmi terhektõl
A nap témája
www.magyarhirlap.hu

Húsvét: a keresztények legnagyobb ünnepe (jelentése: a böjt ideje után újra húst vehet magához a hívõ). pészah: a zsidók megszabadulásának ünnepe az egyiptomi rabságból (a héber elmenni, elvonulni igébõl). Böjt: az egyik legrégibb kultikus szokás, az ételtõl, italtól (sokszor a nemi élettõl) való tartózkodást jelenti. Jesaja: a zsidóság egyik legnagyobb prófétája (a protestánsoknál: Ézsaiás, a katolikusoknál: Izaiás)
 
Szabadságra mindenki vágyik, a halál mindenki számára félelmetes
Erdõ Péter érsek prímás
/A Dohány utcai zsinagóga (Ludwig Förster, Feszl Frigyes 1859). „Más utakon, más fölfogásban, de ugyanazt az egy Istent szolgáljuk” Fotó: Dezsô Tamás /

A zsidó pészah és a keresztény húsvét egy idõre esik. S mindkettõ egy még õsibb pogány tavaszünnepre "települ”. Mivel magyarázható ez a különös egybeesés?
A keresztény húsvét direkt formában semmiképp sem települ õsi pogány tavaszünnepre. A názáreti Jézust a zsidó húsvét elõtt feszítették keresztre, és az ünnep másnapján örültek a tanítványok a föltámadás megtapasztalásának. Emiatt az egybeesés miatt ünnepelték a keresztények eleinte nagyjából együtt a zsidókkal a húsvétot.

A keresztény és a zsidó vallás közös gyökerû. Milyen okokra vezethetõk vissza a különbségek?
Krisztus személyének megítélése, a belé vetett hit, az õ feltámadásának az elfogadása különböztette meg a keresztényeket a többiektõl. Szép dokumentuma ennek az Apostolok Cselekedeteinek a könyve, amely még azt írja, hogy az elsõ jeruzsálemi keresztények a többiekkel együtt imádkoztak a templomban, mármint a jeruzsálemi templomban, de a kenyértörést házanként végezték. Mert az utolsó vacsorának az emléke a Krisztus-hívõk saját külön ünneplése volt.

A két ünnepben, a pészahban és a húsvétban ott van az emberi lét két legnagyobb problémája, a szabadság és a halhatatlanság. Képes-e átélni ennek misztériumát a modern ember a sonkaevés, a nyuszi, a locsolás közepette?
A modern ember túl széles kategória. Mindannyian modern emberek vagyunk, akik most élünk, szegények vagy gazdagok, európai kultúrkörben vagy másutt, de a rabságot mindenki nyûgnek érzi, a szabadságra mindenki vágyik. Még vissza is szokás élni vele, talán ezért van az, hogy minden hatalmasság szívesen nevezi magát fölszabadítónak. A halál pedig mindenki számára valamiképpen félelmetes, botrányos. Ez alól a modern ember sem kivétel. A kinyilatkoztató Isten választ ad az embernek erre az örök problémájára. A kereszténység Krisztus személyében és az õ föltámadásában a bizonyosságát éli meg annak, hogy Isten föltámasztja a meghalt embereket.

A modern ember talán rossz fogalmazás volt. Arra gondoltam, hogy a szokások sokszor elfedik a lényeget.
A népszokások ma már sajnos nem is olyan erõsek, régebben sokkal többször csöngettek a pesti lakások ajtaján reggel a locsolkodó gyerekek, mostanra a közösségi élet ilyen szempontból is kicsit arctalanabb lett, és a húsvét is – ha nem is olyan erõsen, mint a karácsony – fölvett bizonyos konzumjelleget. De a probléma általánosabb: ráérünk-e megállni egy percre az életünkben legalább az ünnepen, és gondolkozni kicsit a világ során meg önmagunkon, az életünk értelmén.

Egyfelõl konzumálódik az ünnep, leegyszerûsödik a tartalma, másfelõl azonban a jó vacsora, a kellemes, játékos szokások éltetik is, s még szélesebb körben teszik népszerûvé.
Ez pozitív lehet annyiban, hogy ha felületesen éli meg valaki az ünnep tartalmát, késõbb eljöhet az életében egy pont, amikor mégiscsak elgondolkozik róla.

Melyek a két vallás különbözõségének legfontosabb elemei?
Jézusnak a keresztények körében elterjedt neve a Krisztus, ami azt jelenti, hogy Messiás, azaz Fölkent. Tehát már a név is hitvallás. Ugyanakkor a feltámadás nem tartozott hozzá szükségképpen a korabeli Messiás-képhez, Jézus kortársai vagy a kortársainak egy része aligha olyan Messiást várt, akit majd kivégeznek, és utána esetleg feltámad. Általában mindenki gyõztes királyt várt, olyat, aki fölszabadítja a népet, kiûzi az ellenséget, naggyá teszi az országot. Ehhez képest Krisztus nagyon a maga módján volt Messiás, amikor királlyá akarták tenni, elment az emberek közül, és nem felelt meg ezeknek a várakozásoknak. A feltámadás a tanítványok számára is disszonáns. Újszövetségi elszólásokból tudjuk, hogy nagy meglepetés volt. A tanítványok mennek haza csalódottan a régi foglalkozásukhoz, és azt mesélik az úton melléjük sodródó idegennek, hogy a názáreti Jézus Jeruzsálemben szomorú véget ért, és ennek már harmadik napja. "Pedig már azt hittük, õ fogja megszabadítani Izraelt.” De miután megfeszítették, õk elvesztették ezt a reménységüket, és elindultak hazafelé. És akkor döbbennek rá, hogy kivel is találkoztak az úton.
/Közelkép Fotó: Dezsô Tamás /
*
Erdô Péter (1952) jogász teológus.
A hetvenes években Dorogon káplán, 1986-tól a római Pápai Gregorian Egyetem egyházjogi karának meghívott professzora, ’93-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, ’98-tól rektora. 1999-tôl székesfehérvári segédpüspök. Alig ötvenéves, amikor II. János Pál pápa érsek prímássá szenteli, s ezzel a magyar katolikus egyház feje lesz. Számos egyházjogi és -történeti mû szerzôje.
 *
Melyek a legfontosabb hasonlóságok a vallási elvekben és hagyományokban?
Nagyon sok minden hasonlít, hiszen az elsõ keresztény évszázadokban éppen az volt a probléma, hogy a mindennapi élet meg a vallási elõírások terén mennyire kell a régi zsidó vallási elõírásokat számon kérni azokon, akik a pogányok közül térnek meg és fogadják el a kereszténységet. Van azután egy történelmi hullámzás is ebben. Számos olyan formája van az imádságnak, magának a szentmisének, az eucharisztiának is, amelyik zsidó liturgikus elemeket tartalmaz. Egy másik kérdés az, hogy a szokásokban meg-megújuló módon visszanyúlt a keresztény közösség az Ószövetséghez. Tehát míg a II. században körülbelül általános volt az a meggyõzõdés, hogy nem kell megtartani a zsidó törvények elõírásait, kivéve az Ószövetség legfontosabb erkölcsi tanításait, például a Tízparancsolatot, addig a kései ókor, a korai középkor egyháza tömegesen veszi át az Ószövetségbõl az elõírásokat. 700 körül Írországban az egyháznak a belsõ joggyûjteménye kétharmad részben ószövetségi elõírásokból áll.

A modern egyház milyen általános területeken tudja leginkább segíteni az egyes embert, illetve az emberiséget?
Nézzük meg, miket tekint az ószövetségi vallásosság jó cselekedeteknek? A böjtöt, az imádságot és az alamizsnát. Mi az, amit az Újszövetség vallása – különösen bûnbánati idõben – megkíván a hívektõl? A böjtöt, az imádságot és a szegényeknek, a legszegényebbeknek a segítését. (Ez is egy fontos hasonlóság a vallások között.) Ami nem hívõ emberek számára is érthetõ. Azt hiszem, hogy ez a direkt segítõ szeretet – csúnya régi szóval az alamizsna –, a szegényeknek vagy az emberileg rászorulóknak a közvetlen segítése az egyház igen fontos küldetése. Mert szükséges, hogy legyenek társadalmi intézmények, legyen szociális háló, amelyik védi a gyöngéket és a nehezebb sorsúakat, de ez nem elegendõ. Az is fontos, hogy ezt ne gépiesen mûködtessük, hanem lélekkel, és hogy ne várjunk a nagy intézményekre, hanem adott esetben a közvetlen közelünkben vegyük észre, hogy a saját nagymamánkat két hete nem látogatta meg senki.

Nemcsak lelkileg hasznos ez a közvetlen segítség, ha megnézzük a segélyszervezeteket, láthatjuk, milyen kis hatékonysággal tudják eljuttatni az élelmet és gyógyszereket az éhezõknek pl. Afrikába.
Bizony, Teréz anya nõvérei itt a Józsefvárosban, hogy ne menjünk meszszebbre, nagyon szép munkát végeznek. A múltkor egy szentségimádáson vettem részt, ahova azok is eljöttek, akiket õk gondoznak, és mindegyikkel tudtam beszélni pár szót, szerintem azoknak az embereknek élmény volt az, hogy személyesen foglalkoznak velük, és élmény volt az is, hogy a nõvérek nem valami leereszkedõ módon, nem egy gazdagabb világ képviselõiként teszik ezt, hanem úgy, mint akik közéjük tartoznak, de méltósággal élik meg a szegénységet.

Mi volt az elsõ benyomása a Mindentudás Egyetemén Schweitzer fõrabbival tartott kettõs elõadásról, s késõbb milyen visszhangok jutottak el önhöz?
Úgy éreztem, az elõadóteremben nagyon érdeklõdõ, nyitott és barátságos volt a hangulat. Schweitzer fõrabbi úr külön is kedvesen szólt a szellemi hídépítés feladatáról és reményérõl. A hozzám eljutott egyéb visszhangok – az adáshibán kívül – pozitívak voltak. Egyedül az internetes fórumon jelent meg az a vélemény, hogy a téma nem a Mindentudás Egyetemére való. Azt hiszem azonban, hogy a teológia tudomány jellegét – a mai, nyugati világban elterjedt tudományfogalom alapján is – el kell fogadnunk. A személyes, hívõ megközelítés nem zárja ki az objektív ismeretek logikus rendszerezését és feldolgozását. Egyébként a felsõoktatási törvény – bizonyos sajátosságok tiszteletben tartásával – szabályozza az államilag akkreditált hittudományi képzést is.

Végül térjünk vissza az egy gyökerû, egymástól eltávolodó, de a közös ügyekben a párbeszédet keresõ két valláshoz. Mondja el kérem a szétválás rövid történetét, talán ez segít abban, hogy jobban lássuk a közeledés útját és módját.
Maga a szétválás nagyon rövid idõszak alatt zajlott le, mondjuk úgy, a húsvét örömétõl a II. század elejéig. Hiszen az volt a kérdés, hogy akik Krisztusnak vallották Jézust, akik elfogadták mint Messiást, akik hittek a föltámadásában, azokat a zsidó közösség vallásilag tagjainak tekinti-e még, avagy sem. És hát tudjuk, bekövetkezett az a pont, amikor kizárták a zsinagógákból azokat, akik ilyen módon vallották Krisztust. Ettõl kezdve teljesen elkülönült a zsinagógai szervezettõl a keresztény közösség, ám saját maguk is sokszor a zsinagógai szervezetnek a mintájára alakították ki a saját tisztségeiket és a belsõ szerkezetüket. Persze az elválás önmagában és az érzelmi vagy társadalmi viszony hosszú és sok mindennel megterhelt történelmet hordoz. Azt hiszem, II. János Pál pápának a nagy jubileumi évében elmondott imádságai nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy ezektõl a terhektõl mentesíteni tudjuk a kollektív tudatunkat, és azt hiszem, a szívek kitárása az, ami ebben segíteni tud minket.
------------------------------------------------------------------
Vizi E. Szilveszter: a párbeszéd ünnepe
/Fotó: Sárközy György /

Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerint a Mindentudás Egyetemén elhangzott elõadásoknak nemcsak tudományos, hanem magatartásformáló, szemléletalakító funkciója is van, és ebbe a sorba illeszkedett az a kettõs elõadás, amelyet Erdõ Péter prímás, érsek, valamint Schweitzer József nyugalmazott fõrabbi tartott.

Úgy tudjuk, ön kezdeményezte a Mindentudás Egyetemén e rendhagyó páros elõadást. Miért javasolta ezt?
Amikor kiderült, hogy a nagyhét hétfõje üres, azt gondoltam, ez kiváló nap és alkalom arra, hogy a zsidó-keresztény kultúrára épülõ Európában – pár nappal az uniós népszavazás után
s kettõvel a csatlakozási aláírás elõtt – két nemzetközi hírû hittudós közremûködésével megemlékezzünk a pészah és a húsvét ugyancsak közös eredetû ünnepérõl.

Hogyan fogadta a fölkérést Erdõ Péter, a magyar katolikus egyház érsek prímása és hogyan Schweitzer József nyugalmazott fõrabbi?
Mindketten örültek a fölkérésnek, és az elsõ pillanatban igent mondtak.

Miben különbözött ennek a speciális kettõs elõadásnak a célja a Mindentudás Egyetemének eddigi elõadásaitól?
Úgy érzem, ezeknek az elõadásoknak nemcsak tudományos, hanem magatartásformáló, szemléletalakító funkciója is volt, vagyis ezt a párbeszéd ünnepének éreztem, és így többnek, mint ismeretterjesztés.

Bár az sem kevés.
Valóban, a magyar társadalom, fõleg a fiatal nemzedékek – köszönhetõen az elmúlt negyven évnek – nem tudnak eleget arról, hogy az európai kultúra a zsidó-keresztény gyökerekbõl nõtt ki, természetesen görög–római ágba oltva.

Kínos volt, hogy az élõ közvetítésben kiesett húsz perc adáshiba miatt.
Fatális eset volt, de már másnap korrigálta az M2, azóta lement a Duna TV-n is, összesen öt közvetítés lesz, s láthatják az USA-tól Ausztráliáig a világ magyarjai is. Ezenkívül közvetítette a rádió, nagy terjedelemben tudósítottak róla a napilapok – az önök lapja is tegnap egy teljes oldalon –, az Élet és Tudomány két nagy cikket szentelt a témának. A TIT-szervezeteken keresztül a helyi kábeltévék kazettán juthatnak hozzá a teljes anyaghoz. Azt hiszem, az információhordozók ezúttal méltók a két nagyszerû elõadóhoz.

Nagyon eltér a fogadtatás az eddigi elõadásokétól?
Az érdeklõdés intenzitása hasonló, bár a mostani kétségkívül sokkal szélesebb, hiszen erre az alkalomra az egyetem padsoraiba beült az államfõtõl kezdve egyházi emberekig sok mindenki, beleértve minisztereket és vezetõ újságírókat. Bár gondoljon bele, az interneten eddig ötmillió oldalt töltöttek le a Mindentudás Egyetemének elõadásaiból.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Két legfõbb vallásos eszménk azonos: az isten- és emberszeretet
Schweitzer József nyugalmazott fõrabbi
/Közelkép Fotó: Kovács Katalin /
*
Schweitzer József (1922) hittudós, nyugalmazott fôrabbi. 1947-tôl ’81-ig pécsi rabbi, ’64-tôl az Országos Rabbiképzô Intézet tanára, ’85–97-ig fôigazgatója. 1994 és 2000 között országos fôrabbi. Fô kutatási területe: a zsidó teológia és a magyarországi zsidóság története. Az ELTE címzetes egyetemi tanára, a legutóbbi idôkig tanított a történeti segédtudományok tanszéken és az asszirológiai, hebraisztikai tanszéken, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
 *
Mi volt az elsõ benyomása hétfõn este a Mindentudás Egyetemén a hallgatóságról, a kérdezõkrõl?
Az elsõ benyomásom az volt, hogy teli a terem. Az mindig nagyon jó érzés. Megtisztelõ volt az is, hogy megjelent maga a köztársasági elnök, több miniszter és nagykövet, a közélet emberei; püspököket, papokat láttam s rengeteg érdeklõdõ embert. S ami még fontos: jóindulatú érdeklõdést éreztem bennük, ami nagyban segíti az elõadót abban, hogy gátlását leküzdje és kontaktust teremtsen.

A Mindentudás Egyetemén mindig rangos közönség ül, de közjogi méltóságokat ilyen számban még nem láttam elõfordulni. Miben látja ennek az okát?
Elsõsorban talán abban, hogy ezt az Akadémia elnöke kezdeményezte, aki maga is az ország egyik legmagasabb tudományos tekintélye, s nyilván szerepet játszott a rendhagyó kettõs elõadás ténye és szimbolikus jelentõsége is.

És az elsõ telefonok másnap reggel?
Baráti telefonok voltak, s persze a barátok azért barátok, hogy ilyenkor jót mondjanak. De telefonáltak még nálam is idõsebb urak és hölgyek, akik bizony bosszankodtak azon a malõrön, hogy az elõadás egy részét adáshiba miatt nem láthatták. Nyugtattam õket, hogy majd megismétlik, ez azóta meg is történt.

Mi lehet a magyarázata, hogy a pészah és a húsvét egyaránt õsi pogány tavaszünnepre épül? Mintha valami általános öröm nyilvánulna meg benne: a természet újjászületése a tél után, zsidók újjászületése a rabság után, s az újjászületés ígérete a halálból. Eléggé nyilvánvaló, hogy az Egyiptomból való kivonulás hosszú folyamat volt, aligha esett épp húsvétra.
A kivonulásra a Biblia nem mond idõpontot, csak mint tényt említi. A Biblia elsõsorban nem történeti mû, hanem az isteni tanítást közvetítõ könyv. Az egyiptológiai kutatások és az archeológia egyes képek, ábrák és feljegyzések segítségével próbálta megközelíteni, hogy mikor történhetett ez az esemény. Erre a hétfõi elõadásban kedves tanítványom, Radnóti Zoltán rabbi úr több lehetõséget is fölsorolt. Csak annyit említenék itt meg, hogy II. Ramszesz uralkodásának ideje mellett több minden szól. A történelembõl tudjuk, hogy neki sok baja volt az odatelepült népekkel. Valószínûleg elege volt az idegen népek kellemetlenkedéseibõl, egyfelõl tehát ki akarta zavarni õket, másfelõl azonban mint közismerten nagy építõ fáraónak, szüksége volt a rabszolgamunkára. A héber Biblia el is mondja, hogy a zsidó rabszolgák egy Ramszesz nevû várost építettek. Ramszesz mellett szól az is, hogy körülbelül az idõszámítás elõtt 1200 körül uralkodott, s ha innen számítjuk, akkor kijön a pusztai vándorlásra negyven év, akkor kijön a honfoglalás ideje, és kijön a királyok korszaka. A hívõ zsidó egyébként kevéssé érdeklõdik a Biblia történeti összefüggései iránt, neki elegendõ magának a Bibliának az üzenete.

És akik a ráció felõl közelítenek?
Azok sok értékes fogódzót találnak az ókori keleti történelemben s a modern szentírástudományban, amely a bibliai szereplõk, uralkodók, helyzetek és a környezõ népek közötti összefüggéseket vizsgálja tudományos módszerekkel.

Említette az elõadásban, hogy a pészah, a megszabadulás, a világ elsõ nemzeti ünnepe volt.
Mondjuk inkább, hogy az egyik elsõ ilyen ünnep. Melynek lényege az, hogy egy népet az isteni akarat megszabadít. A Tízparancsolatban – ami szintén közös a két vallásban – az elsõ parancsolat úgy szól, hogy "Én vagyok az Örökkévaló, aki kivezettelek Egyiptomból, a rabság házából”. Szólhatna úgy is, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki a világot teremtettem, én vagyok, aki az embert teremtettem. Vajon miért éppen ezt a történeti vonatkozását emeli ki a Tízparancsolat? A Talmud egy helyütt azt mondja, azért, mert ez olyan kézenfekvõ érv, amit a legegyszerûbb egyiptomi rabszolgakislány is megértett, tehát nem elvont filozófia, hanem praktikus történeti tény. A Biblia szerint a fáraó, miután megbánta, hogy mégis kiengedte ezt a fontos munkaerõt, utánuk ment. És akkor ott álltak a zsidók két tûz között, illetve egy tûz és egy víz között: elõttük a tenger, mögöttük a katonasereg, s akkor történik a csoda, a tenger megnyílása.

Láttam egy hollywoodi stúdióban, milyen leleményes szerkezet idézte elõ a filmen a víz kettéválását; de hogyan történhetett ez a valóságban?
Akik racionálisan is szeretik értelmezni a történéseket, azok szerint a Vörös-tengerben volt egy beltenger – a Szirbon-tenger – ott lehetett egy gázló, amelyen apály idején át lehetett kelni. A hívõ ember számára ez nem probléma, mert a Bibliában van, tehát neki ez tény. De a történeti tudományok és segédtudományok sokszor erõsítenek meg bennünket azzal, hogy más oldalról is alátámasztják a bibliai kijelentéseket, és ez nekünk nagyon fontos azokkal szemben, akik például azt mondják – ez gyakori volt a múlt században –, hogy ez az egész zsidó õstörténet nem más, mint egy kis nép hatalmas hõsi eposza. Márpedig ez nem pusztán hõsi eposz, hanem olyan eposz, amelynek megvannak a bizonyítható történeti realitásai.

A vallásos és tudományos gondolkodás együttes jelenlétének szép példája volt a hétfõ esti kettõs elõadás.
Vannak dolgok, amikben az ellentétek kibékíthetetlenek. De a tudománynak valóban vannak olyan területei, ahol az együttmûködés lehetséges, sõt kívánatos.

Tudjuk, a két vallás közös gyökerû. Milyen hitelvi, történeti vagy kulturális okokra vezethetõk vissza a különbségek? Mi okozta a szétválást?
Jézus olyan személyiség volt, aki az akkori vezetõ zsidó körök elõtt gondolatai miatt nem volt és nem lehetett szimpatikus. A konzervatív rétegnek túlzottan popularista, túlzottan liberális volt. A társadalom kivetettjei felé fordult, és ez az arisztokratikus vezetõ réteg gondolkodásával nem egyezett. Így például a szadduceusokéval, de a farizeusokéval sem. Jézus nekik túl reformista volt. Egyébként õ sosem mondta magát a zsidók királyának, amikor azt kérdezték tõle, hogy te vagy-e a zsidók királya, azt felelte: te mondád.

/A Szent István-bazilika (Hild József, Ybl Miklós, 1905). „Számos olyan formája van a szentmisének, amelyik zsidó liturgikus elemeket tartalmaz” Fotó: Dezsô Tamás /
 
Ha nem úgy viselkedett, mint egy király, õ sem mondta magát annak, miért gondolták – s vádolták – mégis, hogy az?
Tudnunk kell azt, hogy a héber masiach szó, amely felkentet jelent, jelentheti a királyt is, akit, mint tudjuk, szentelt olajjal felkentek királyi tisztségére, de jelentheti az Isten által "felkent” küldöttet, a megváltót is, aki a világot minden bajától megszabadítja. Abban a korban több messianisztikus mozgalom volt, és a zsidó vezetõ réteg, amely ebben az idõben az arisztokratikus szadduceusi fõpapi körbõl állott, attól tartott, hogy ez a messianisztikus mozgalom a rómaiak ellen irányul, vagy ezek így fogják tekinteni. Ezért voltak ellene.

A keresztény hit szerint Jézussal a megváltás bekövetkezett. A zsidó hit szerint nem. Tehát a zsidók ma is várják konkrétan a Messiás eljövetelét, vagy a lényeg a reményben, a várakozásban van?
A Messiás-várás az a zsidó vallásban abszolút élõ elv, a lényeg, hogy várni kell. Van egy szép legenda a jámbor haszid rabbiról, akihez bekopogtat egy híve, és azt mondja, hogy eljött a Messiás. A rabbi odamegy az ablakhoz, kitekint, és azt mondja: nem látok különbséget. Ma is ugyanazt látom, mint tegnap. Vagyis ha a Messiás eljön, az azt jelenti, hogy az egész életvitelben valami nagy változás lesz.

Milyen változás, hogyan lehetne azt észrevenni?
A Bibliában – a Messiástól függetlenül, de azzal összefüggésben is – a próféták ezt az örök béke gondolatával fejezik ki. Jesaja próféta könyvének 11. fejezetében van egy gyönyörû békelátomás, amikor az oroszlán, a párduc együtt játszik a gödölyével, a kígyó gödrébe a kisgyerek baj nélkül benyúlhat, szóval az embervilág és a természet világa megbékél.

Ez nagyon szép gondolat, és abszolút modern ökológiai szemléletû.
Mondhatjuk modern gondolatnak is, de a lényege az, hogy idealisztikus. S az ideáloknak az a természetük, hogy nem teljesen megvalósíthatók. De ahogy valahol olvastam: nem elérhetõ, ám a feléje vezetõ út maga is szép. Mindnyájan esendõek vagyunk, hibákkal teli, de ha az ember igyekeznék egy kicsit – s ebben segíteni õket a papoknak fontos feladatuk – az emberibb emberi magatartás felé, akkor már azon az úton tennénk egy lépést, amely a Biblia prófétái által ideálként elénk vetített örök béke felé vezet.

Gondolom, ennek alátámasztására idézte elõadásában a protestáns teológus, Barth Károly szép mondatát.
Majsai Tamás református lelkész kollégámnak egy dolgozatában olvastam Barth Károlynak, a világhírû teológusnak ezt a nagyon ideillõ mondatát, hogy tudniillik az nagy baj lenne, ha a héber Biblia, általánosan elterjedt nevén az Ószövetség és az Újszövetség Istene egymással vitába szállna. Hiszen ha más utakon, módokon és más fölfogásban is, de ugyanazt az egyetlen Istent szolgáljuk. És azonos két legfõbb vallásos eszménk is: az isten- és emberszeretet.
 
naptemaja@mhirlap.hu
Az interjúkat készítette: Szále László
Az oldalakat szerkesztette: Újvári Miklós

        Húsvéti hagyományok Kárpátalján... Leggyakrabban az idõsebbeket szokás kérdezni errõl, most azonban a fiataloknak tettük fel a kérdést: õk hogyan ünneplik a feltámadást? Ungváron tanuló nagydobronyi, szernyei, forgolányi, beregsomi és nagyberegi egyetemisták mondták el élményeiket, tapasztalataikat, falvaik fiataljainak húsvéti szokásait.
             Húsvét. Ezt hallván mi jut elsõként eszetekbe? -- kérdezzük a kárpátaljai megyeszékhely egyetemének különbözõ karain tanuló vidéki fiataloktól.
             A feltámadás -- válaszolja a nagyberegi Kovács Tünde, aki elsõéves magyar szakos. Úrvacsorázás és locsolkodás, egészíti ki a beregsomi Roják Vince. Nagyon fontos, hogy mi, fiatalok is megõrizzük, továbbvigyük nagyanyáink és nagyapáink ünnepi szokásait, f?zi hozzá Musz Antal, aki bár Nagydobronyban lakik, rendszerint Nagyszõlõsön, a nagyszül?knél, ottani ismer?söknél, barátoknál tölti a húsvétot.
             Az egyik legszebb családi ünnepként méltatják Jézus Krisztus feltámadását a forgolányi Orosz családban, akiknek Sándor fiuk az Ungvári Nemzeti Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán már harmadéves. Õ mondja el, hogy Forgolányban régen szekérrel jártak a legények, s bizony õk még vízzel locsolták a lányokat. Az még ma is gyakori, hogy elõkerül a vödör, de a szekeret jobb esetben már egy Audi A4-es váltja fel.
             S hogy mit kapnak a fiúk a locsolkodásért? Nos, a hagyományos festett, hímzett tojás egyre inkább háttérbe szorul, bár a nagymamák még Szernyében és Nagyberegen is hímzenek. Kovács Tündéék általában 40 tojást készítenek, ebb?l a fele csokitojás, a másik fele festett, a szernyei Bimba Mónikáéknál is hasonló az arány. A közeli ismer?s, rokon kissrácok a csokitojásból kapnak, a többieknek marad a hagyományos. Az idõsebb fiúk viszont csak ritkán tehetik "tarisznyájukba" a tojást, nekik általában étellel-itallal, no és a leányzó kedvességével, figyelmességével kell beérniük. Beregsomban és Szernyében elõfordul még, hogy nárciszt kap a locsoló. Nagydobronyban pedig virágágakat tûznek ki virágvasárnap a lányos házak kapujába, hogy egy héttel késõbb mindenki tudja, hova érdemes betérni. Máshol viszont az a szokás, például Beregsomban is, hogy a nagymamák a kapuban állva invitálják az ifjú locsolókat 3-4 éves unokájukhoz.
             Locsolóversek. Manapság inkább csak a kisebbek, úgy 12 éves korig, mondanak alkalomhoz illõ verseket. Beszélgetõtársaim is belekezdenek néhányba "Zöld erdõben jártam..., Én kis kertész..." , de a legfrappánsabbat Roják Vince mondja: "Egy tök, két tök, három tök, négy tök, öt tök, nem tökölök, öntök."
             Az ungvári Kovács Sándor, aki elsõéves magyar szakos, nagy érdeklõdéssel hallgatja ismerõsei történeteit, s némi jóindulatú irigységgel jegyzi meg, hogy a megyeszékhelyen bizony nem dívik a húsvéti hagyományápolás. A fiatalok, de az idõsebbek is, csak a közeli rokonokhoz, ismerõsökhöz néznek be, de a legifjabbak közül is csak néhányan veszik nyakukba a várost. S zömében pár fõs csapatokban teszik azt. Musz Antal, aki barátai körében csak Tóni, erre reagálva hozzáteszi: szerinte illetlenség nagyobb társasággal járni, mert annak nem örülnek a vendéglátók. Akárcsak annak sem, veszi át a szót Tünde és Mónika, hogy egyesek jócskán sötétedés után térnek be, de Tündééknél olyanra is volt példa, hogy éjjel kettõkör zörgették fel a házat.
             Többen párhuzamot tudnak vonni a nagyobb vallási ünnepek között. Vince szerint karácsonykor és húsvétkor kerülnek leginkább elõtérbe a rokoni, baráti kapcsolatok, s a szûkebb család ilyenkor biztos, hogy idõt tud szakítani az együttlétre. Tóninak már csak azért is különleges ez az ünnep, mert nagymamája kizárólag karácsonykor és húsvétkor süt mákos bejglit.
             Az pedig a Kárpátalján élõ különbözõ nemzetiségek közötti toleranciára vall, hogy a bevezetõben felsorolt falvakban az ukrán fiúk közül nagyon sokan ünneplõbe öltöznek, s kölnivel a zsebükben felkeresik a magyar lányokat. A nagyobb evangelikus és ortodox ünnepeket mindkét felekezet tagjai tiszteletben tartják, s az elszaporodó vegyes házasságokban mindkét alkalommal asztalt terítenek.
Dunda György

A konferencia vezérfonala az volt, hogy Magyarország körül ezeréves államisága során birodalmak és államok bomlottak fel és tûntek el, miközben a magyarok minden balsorsuk ellenére megõrizték páratlan nemzeti jellegüket, túlélték a tatárjárást, a török hódítást, a Habsburg uralmat, a szovjet uralmat és két világháborút.

Ágoston Gábor történész, a Georgetown University oktatója áttekintést adott a magyar történelemrõl a kelet-ázsiai sztyeppéktõl az Európai Unióig. Az Ausztriában élõ Paul Lendvai újságíró, történész anekdotákkal fûszerezett elõadásában idézett Ezer év gyõzelem a vereségben címû könyvébõl, amelyet A Thousand Years of Victory címmel most adott ki angolul a Princeton University Press. Makkai Ádám professzor, a chicagói University of Illinois tanára A magyar kultúra és irodalom mint a túlélés eszköze címmel tartott elõadást. Alan Walker, a zenetudományok professzora a kanadai Ontarióból Magyarország zenei örökségérõl beszélt. Hugh Agnew történész, a George Washington University adjunktusa Budapestrõl, az Osztrák-Magyar Birodalom második fõvárosáról, a város kiegyezés utáni gyors fejlõdésrõl tartott elõadást a mintegy 150 fõs hallgatóság elõtt.

A konferenciát Simonyi András nagykövet nyitotta meg, este pedig a magyar nagykövetségen fogadást adott a konferencia elõadóinak a tiszteletére.