Búcsú
Búcsú
Minekünk, akik jobb pillanatainkban arra törekszünk, hogy tegyük
a jót, és ha lehet, hasznosak is legyünk, nem árt, ha néhanapján megadatik
egy-egy olyan találkozás, amely dolgaink átgondolására késztet.
Anna nénivel való legutóbbi beszélgetésemkor, az idő múlásáról is
szó esett; arról, hogy kilenc évtized távlatából az évek egy-egy pillanatnak
tűnnek, az évtizedek, egy-egy gyors mosolynak, vagy sóhajnak; kinek-kinek
éppen mi adatott, vagy ki-ki éppen mire lelt, avagy mit keresett magának.
Nyilván akkor, nem tudhattuk, hogy az Anna néninek adott idő-ajándékból
mily kevés maradt már, de azt akkor megjegyeztem, hogy a percekre pillanatokra
vigyázni kell.
Őrizni azokat, értékükön kezelni, figyelni és mosollyá váltani:
másokévá, magunkévá.
Anna néni, az igaz soproni Aisingarits Anna (Eizi), Hegedüs Gyuláné
mindig ezt tette, jóságos határozottsággal, jó kedvvel, hittel, a legmosolytalanabb
időkben is, 98 éven át.
Az alábbi, 2002. szeptemberében megjelent írással búcsúzunk Anna
nénitől.
Kis mese a hazatérésről
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. Zegzugos, árnyas,
titkokról mesélő kőpadokkal, bólogató szomorú fűzekkel, magas kerítéssel.
A kerítésen túl a város, Sopron. A kert egyik végén a patak, azon túl a
győri állomás, másik felől a Domonkos utca girbe-gurba vonala. A kerítésen
belül pedig egy kicsi lány, akit a csodával határos módon lehelt vissza
a sors az életbe.
Agyhártyagyulladás – mondta néhány héttel korábban Klausz
doktor. A diagnózis a csendes lemondás hangján szólt, olyan hangon, amit
akkoriban illett szó nélkül tudomásul venni. Néhány hét múlva azonban a
Gottwald konflisos vitte a Várkerületről a Domonkos utcai kertbe gyógyulni
a kis Annát. Csoda-e vagy az apja szelíd akaratának köszönhető? Ma már
nem tudni, de tény, fél év sem telt el és a kislány korcsolyázni tanult,
esztendők múltán pedig úszóbajnokságokat nyert, bálokat táncolt végig és
a szezon legtöbbet táncoltatott legszebb bálozója volt.
Eipelthauer Gottlieb evangélikus bábsütő 1744-ben kapott polgárjogot
Sopronban.
Onnantól kezdve apáról fiúra szállt a mesterség és apáról fiúra öröklődött
a tisztes ipar. A XIX. század végén a fiú örökös nélkül maradt a családban,
a leány tanulta meg a bábütést, ő és édesanyja vezette az üzletet mindaddig,
míg a családba be nem házasodott egy Olaciklin-be (ma Burgenland) valósi
kántortanító fia, Aeisingarits Károly. A bábsütő fontos szereplője volt
a városi kereskedelemnek. A mézeskalács mellett cukorkát is készített,
búcsúk alkalmával pedig a környező falvakat járta tükrös szívekkel, cukormázas
huszárokkal. Sopronban a középkorban gyakori volt e foglalkozás, ötvennyolc
bábsütőt tartottak nyilván, később már jóval kevesebb mestere működött
a városban. Amikor a kántortanító fia belekezdett a bábsütésbe, rajtuk
kívül talán két hasonló üzlet működött. A régi soproniak azonban még ma
is tudják, hol árulták az igazi Eipelthauer-féle mézeskalácsot.
A receptet ma Nóra őrzi. Ő az egykori kántortanító fiának az unokája.
Az Egyesült Államokban él, de mostanában gyakran hazalátogat Sopronba az
édesanyjához, aki hamarosan kilencvennyolcadik születésnapját ünnepli.
Anna néni úgy mondja, két igazán jó döntést hozott életében. Az egyik
az volt, amikor 1950-ben, hat évi keserves Németországbeli létezés után
három gyerekével, a hetven évnél idősebb apjával és a férjével elhajózott
Amerikába. A másodikat akkor hozta, amikor úgy döntött, életét – túl a
kilencvenedik évén – szülővárosában akarja élni.
1944-ben vagonokban szállították ki a győri vagongyár gépeit és munkásait
Németországba.
Anna néni a gyárban dolgozó férjével, két lányával és a hatéves fiával
vágott neki karácsonykor az ismeretlen életnek. Egy fogadó tánctermébe
szórt szalmán érte őket a háború vége, és Anna néni egyszer csak azt vette
észre, hogy sorstársai elfogytak mellőle. Ki hazafelé indult és orosz fogságba
érkezett, ki Németország más vidékein keresett boldogulást. Lányait szerencsére
befogadta a bajorországi magyar iskola, kis idő múlva fia is tanulhatott.
Ő pedig magára maradt a hatalmas teremben.
Édesapja, az utolsó soproni bábsütő a háború után már nem készített
színes édességet, nem gyártott köhögős cukorkát és kemencéjében sem sülhetett
jó illatú mézeskalács. Kis boltjában a Szent György és a Városház utca
sarkán zöldséget árult a piacról, mígnem egy napon levélben értesítették
arról, hogy ebből az országból neki mennie kell. A németországi keserű
évek után lánya is továbbindult családjával, így kerültek mindannyian fel
az óceánjáró fedélzetére.
A háború előtt Amerikáról csak a slágerek szóltak. A mézeskalácssütő
lánya korán megtanulta egyedül intézni a dolgait. Tizenhárom évesen háztartást
vezetett, reggel bevásárolt, ebédről gondoskodott a ház népének, aztán
később, amikor az apja hazatért az első háború utáni orosz fogságból, az
üzletbe is besegített. – Ma sem tudom, hogyan lehetett az, hogy az apám
egyedül küldött Bécsbe a Sonnenfeld Gasséra áruért. Még arra is emlékszem,
hogy néhány lépcsőn kellett felmennem a kis üzletbe, ahol a gyertyákat
vásároltam. Vagy később, amikor Trianon után lezárták a határt, Győrbe
utaztam, onnan hoztam az árut és nem voltam több húsz évesnél.
Az ifjúság mégis csodaszép emlék. A kis Anna korán megtanult úszni,
így a nyarakat a nagy uszodában töltötte. Úszóversenyeket is nyert, sőt,
egy alkalommal még a papa is elment a versenyre megnézni őt. A tél a Bakteron
találta, ahol a város minden korcsolyázni tudó polgára múlatta az időt.
És ha éppen nem a jégen siklott, akkor Brunner Dóra néni tornaóráin volt
előtornász. A finom holmik, az elegancia ugyanúgy hozzátartozott az életéhez,
mint az, hogy búcsú idején ő is felüljön a bakra és egy szekérnyi mézeskaláccsal
útra keljen.
Az út át az óceánon pontosan tíz napig tartott, december 19-étől 29-éig.
Az utasoknak dolgozniuk kellett a hajón, ebédet osztani, felmosni, vécét
pucolni, irodai munkát végezni.
Ám amikor végre kikötöttek New Yorknál, akkor nemcsak egy új esztendő,
hanem egy egészen új élet is elkezdődött. Hat év után először volt mindannyiuknak
külön ágya. A felhőkarcolók városában szállodába költöztették az európai
menekülőket, aztán néhány nap múlva tovább utaztak oda, ahol immár a végleges
otthon várt rájuk. Egy csendes külváros református gyülekezete vette szárnyai
alá Anna néni családját. Gyönyörű amerikai autókkal szállították őket a
saját házukhoz, amely berendezve várta őket. Az a törődés és az a szeretetteljes
figyelem vette őket körül, amellyel később ők fordultak az ötvenhatosok
felé.
Akkoriban számtalan csomagot küldtek Magyarországra, élelmiszert, ruhát,
amit csak tudtak. És segíteni próbáltak az újabb magyaroknak, akik egy
óceánt is maguk mögött hagyva szaladtak hazájukból.
1973-ban jött először haza, Sopronba, ült a Széchenyi téren és azon
gondolkodott, mit keres itt. Kaliforniában a kertben 13 méteres medencében
kezdődött a nap. Anna néni még a nyolcvanadik évén túl is hódolt legkedvesebb
ifjúkori kedvtelésének, az úszásnak. Egyedül éldegélt, három gyereke gyakran
felkereste, unokák vették körül. Ám egy szép nap arra kérte Magyarországra,
történetesen Sopronba induló lányát, nézzen körül valami lakáslehetőség
után. Anna néni lánya dolgozni jött ide, oktatást segítő programban vett
részt, mint egyetemi professzor, de szakított magának arra időt, hogy teljesítse
a kívánságot.
Délutáni nap fényében fürdik a szoba, kényelmes, lomha fotelok, olajfestmények,
a vitrinben emlékek, a falakon, az asztalon rengeteg fotó. Amerikai házakról,
bájos gyerekekről, egy idős hölgyről. Anna néni hazatért és bár ebben a
városban már semmi sem emlékezteti „azokra” az évekre, mégis azt mondja,
helyesen cselekedett. Minden nap főz, még ifjú lánykorában tanult receptek
szerint készül a lencsefőzelék vagy a granadier marsch. Tévét néz, de sokszor
bosszankodik. – Azt gondolom, nem értek én sem magyarul, sem németül, sem
angolul, hiszen semmit nem értek, olyan borzasztóan beszélnek a tévében.
Két legkedvesebb foglalatossága az amerikai rejtvények megfejtése és
az emlékek idézése a régi ismerősökkel. Csak kevés a régi ismerős. Mire
Anna néni hazaért, addigra kortársai nagy része elhagyta e földi létet.
Így az emlékezésre minden jó pillanatot meg kell ragadni.
Hiszen olyan az élete, mint egy mese.
Egyszer volt, hol nem volt… Volt egyszer egy kert…
V.Zs.
(Soproni Ász)
|