CyberPress.Sopron

Fizetős autópályák: kamerák figyelnek - Csekken küldik a bírságot
ww.hirtv.net

Elkészült M3-as és az M1-es új kamerarendszere, a bliccelők ezután már nagyobb eséllyel számíthatnak a büntetésre. Bár a kamerás rendszer lényegében már január óta működik, eddig még nem küldött ki ez alapján pótdíjfizetési felszólítást az Állami Autópályakezelő Rt. A rendszer eddig 2 százalékos hibával működött, vagyis olyanokat is megbírságolhattak volna, akik rendesen, matricával közlekedtek vagy egyáltalán nem is jártak az autópályán.

Mintegy 40 millió forintos pótberuházással sikerült tökéletesíteni a rendszert, ezáltal már minden kétséget kizáróan meg tudják állapítani, hogy ki a valóban jogosulatlan használó. Mostantól megkezdik a csekkek postázását a bliccelőknek.

Illusztráció egy a fesztiválon bemutatott filmből
Két apró észrevétel a Mediawave dokumentumfilmjeivel kapcsolatban arról, hogy a felnőtté válás folytán az ember megtanul szerepeket játszani és hazudni.

A huszonhárom éves ukrán Max Meheda kilenc perces dokumentumfilmjében gyerekek játszanak az óvodában. Metrósat úgy kell játszani, hogy a gyerekek összekapaszkodnak és körbevonatoznak a szobában.

A gyerekek árvák, egy metróállomáson találták őket. A filmben, amikor a gyerekek elalszanak, sötét alagútban rettenetesen nagy vasdarabot látunk félelmetesen közeledni. Az állomáson rongyba csavart emberek alszanak. Lenyűgöző, pokoli képek, sokkal valóságosabbak, mint az óvodai játék. Az embernek az jut eszébe, hogy mennyi minden van, amiről a felnőttek nem beszélnek a gyereknek, mennyi elképesztő benyomás éri őket, amelyekről ebben a világban úgy hallgatnak a felnőttek a gyerekek előtt, mintha nem is léteznének. Dolgozza fel a gyerek, ha tudja.

Falusi emberek olyan egyszerűen, zavartalanul néznek a kamerába, mintha az életük már véget ért volna és minden szerep értelmetlen lenne számukra. Szergej Lozinca filmjében oroszországi vidéki emberek ácsorognak a vásznon. Más nem történik.

Biciklivel vagy tehénnel, házzal a háttérben, ünneplőben vagy gumicsizmában, részegen vagy józanul néznek. Felfoghatatlan közvetlenség. Mintha ezen a tekinteten kívül minden más hazugság lenne, mintha a mi életünk hazugság lenne ahhoz képest, ahogyan ők jelen tudnak lenni a gumicsizmájukban, a kamera előtt, azokban a szörnyen lepusztult végeken, ahol élnek.

Megkérdeztem egy romániai rendezőszakos lányt, aki a fesztivál vendége volt, szerinte mit csinált Szergej Lozinca a szereplőivel, hogy így megnyíltak. A lehető legpraktikusabb, igazi női választ kaptam.

Ezek írástudatlan, egyszerű emberek voltak, amilyenekből Romániában is nagyon sok van vidéken - mondta a lány, aki szerint, ha ilyen embereket a kamera elé állítanak, nem is tudnak mások lenni, csak önmaguk. Nincsenek szerepeik. Ezt már nehéz elképzelni egy magyar nagyvárosban.

A világ legismertebb festménye az idén ünnepli ötszáz éves születésnapját. Egészen pontosan Leonardo da Vinci (1452–1519) 1503-ban kezdte el festeni a képet, amit jó pár évvel később fejezett be. Az egy centi vékony nyárfa táblára festett Mona Lisa az elmúlt fél évezredet meglehetősen jól átvészelte. Pedig nem egy veszélyes pillanat volt az életében. Egyik féltékeny s nem teljesen beszámítható férfi rajongója a viszonzatlan szerelmet a kép megsemmisítésével akarta megbosszulni. Egy hazafias érzelmű olasz építőmunkás 1911-ben ellopta a Louvre-ból, hogy visszaszolgáltassa a remekművet Itáliának.

A legdurvábban a reklámipar forgatta ki – fogkrém, labdarúgó-világbajnokság és szeszes ital népszerűsítésére egyaránt felhasználva. Nincs még egy ilyen műalkotás a világon, amelyet ennyire bálványoztak, dicsőítettek, gúnyoltak, majmoltak, másoltak, nevetségessé tettek vagy átvitt értelemben „meggyaláztak” volna. A vicc- és hirdetési kampányok azonban egy cseppet sem ártottak népszerűségének. Sőt ellenkezőleg. Évente több mint hatmillióan zarándokolnak el a Szajna-parti Louvre-ba, hogy a kötelező párizsi program részeként, a vakuzó-videózó turistahadakkal megküzdve legalább egyszer találkozzanak vele.

Az 500 évesen is „örökifjú” Mona Lisa még mindig sok titkot rejteget. A dátumot és szignót egyaránt nélkülöző kép nagy valószínűséggel Francesco del Giocondo firenzei kereskedő feleségét, Lisa Gherardinit ábrázolja. Giorgio Vasari (1511–1574), Da Vinci első életrajzírója szerint a gazdag firenzei kalmár rendelte meg neje portréját a Mesternél, aki jól ismerte az 1495-ben házasságot kötött párt. Del Giocondo azonban – nem tudni, miért – nem vette át a művet. Mi történhetett? Összevesztek? A megrendelő elégedetlen volt? Da Vinci miért ragaszkodott annyira a képhez, amelyet franciaországi száműzetésébe is magával hozott?

A kérdésekre egyelőre nincs válasz. Amit biztosan tudni, hogy az olasz polihisztornak (csillagásznak, építésznek, festőnek, mérnöknek, tudósnak, zenésznek stb.) menedéket nyújtó I. Ferenc francia király 1518-ban vásárolta meg nem kevés pénzért a Moliere nyelvén La Joconde-nak nevezett arcképet. A Valois-k, később a Bourbonok vagyonát gazdagító kincs hosszú időn keresztül a fontainebleau-i, majd a versailles-i kastélyt díszítette, s 1798-ban került a királyi palotából „központi múzeummá” átváltoztatott Louvre-ba. E helyszínt már csak ritkán hagyta el. Például akkor, midőn néhány évig Bonaparte Napóleon hálószobájának intimitását fokozta. A már említett 1911-es rablást is ép bőrrel megúszta – két év múlva egy firenzei garniszállóban bukkantak rá –, csak úgy, mint a második világháborút, amelyet a dél-franciaországi Quercy-kastélyban, egy ágy alá rejtve vészelt át. A festékréteg sértetlen maradt, mindössze a vastag lakkbevonat sárgult be a korral.

A „legkíméletlenebbnek” kétségkívül a XX. század bizonyult. A modern irányzatok hívei a Mona Lisa-mítosz megsemmisítésével akartak végleg leszámolni a statikusnak talált klasszikus képzőművészettel. A dadaista Marcel Duchamp 1919-ben bajuszt festett neki, Philippe Halsmann a ráncossá változtatott kezekbe dollárokat nyomott.

A firenzei hölgy mindezt békésen tűri. Jelenleg ideiglenesen a Louvre Rosa Termében várja, hogy 2004 végén–2005 elején visszakerüljön végleges helyére, az Államok termébe. A 76,96 centi magas és 53,08 centi széles kép – amelyet 1974 óta különleges, állandó nedvességmérést biztosító keretben tartanak – immáron visszavonhatatlanul kettős életet él. A modern fogyasztói társadalom által irgalmatlanul kihasznált tárgynak már nincs sok köze ahhoz a műremekhez, amelyet egy nagy reneszánsz festő, egy bizonyos Leonardo da Vinci festett meg.

"El akarták hitetni az emberekkel, hogy csak névrokona vagyok a nagy matematikusnak..."
– Bevezetőként arra kérem, mondja el: ki is ön tulajdonképpen, milyen szálak fűzik Bolyai Jánoshoz, a nagy matematikushoz?

– Bolyai Gáspár vagyok, János egyenes ágú leszármazottja. Pontosabban János unokájának, Farkasnak az unokája. A matematikust soron követő ötödik generáció. Bolyai Jánosnak két gyereke volt, Dénes és Amália. Dénes háromszor nősült, mindhárom házasságából egy-egy fiúgyermeke született, az elsőből a már említett Farkas, a harmadikból pedig a Magyarországra áttelepedett János, míg a második házasságából született Antal még gyerekkorában elhunyt. Tehát az 1870-ben Marosvásárhelyen született Bolyai Farkas az, akinek leszármazottai tovább viszik Erdélyben a Bolyai nevet. Az 1907-ben, Edelényben született János azonos nevű fia ma is él. Farkasnak hét gyermeke volt, három lány, négy fiú. Közülük csak az ötödik gyermeknek, Jánosnak, illetve a hetediknek, Gáspárnak, az apámnak van fiúgyermeke, az 1954-ben született Farkas, illetve az én személyemben, akik tovább adhatjuk a Bolyai nevet.

– Erdély egyik legrégibb magyar családjaként a Bolyaiak jelentős szerepet játszottak annak történelmében is.

– Rónay Elemér a Turul című folyóirat 1942. évfolyamában a következőket írja: "A Bolyai család Erdély legrégebbi magyar családjainak egyike. Valószínű, hogy ősei a honfoglaló magyarokkal jöttek be és telepedtek le a Bolya völgyében, ahol a 19. század végéig éltek és birtokosok voltak." Az első oklevéllel igazolt ősünk, Bolyai Ákos a 13. század végén élt. A négy fia: Gáspár, Mihály, Tamás és II. Ákos által alapított családi ágak közül csak az utóbbié maradt fenn, a többiek már századokkal ezelőtt kihaltak. A család magát – a matematikus öccse, Gergely szerint is – II. Gyula erdélyi vajdától származtatja, akinek dédapja, Töhötöm (vagy Tétény) az Árpáddal rokon hét vezér egyike. Mindezekből tagadhatatlanul következik, hogy a Bolyai család igen fontos szerepet játszott a magyarság kétezer esztendős Kárpát-medencei történelmében, s a matematikus Farkas és János után a tudomány történetében is.

– Térjünk vissza a jelenbe. Sokáig még a marosvásárhelyiek sem tudtak arról, hogy a kiváló matematikusoknak egyenes ágú leszármazottai élnek a városban.

– Így van. Egyetlen példát mondok: Oláh-Gál Róbert, a kiváló Bolyai-kutató, miután a Természet Világa folyóirat 1996-os januári számában a családfáról írt tanulmányában még maga is az edelényi ág tagjait nevezte meg a család egyetlen ma is élő leszármazottainak, néhány hónappal később viszont, emberi nagyságát bizonyítva, már helyesbít. A következőket írja: "Sokan (sajnos én is) kételkedve fogadták, hogy Marosvásárhelyen élnek egyenes ágon Bolyai-utódok, ugyanis marosvásárhelyi vagyok, a szüleim is, nagyszüleim is azok, én a Bolyai Farkas Líceumban végeztem, és sohase hallottam, hogy Marosvásárhelyen élnének Bolyai-utódok." Ellentétben Oláh-Gállal, Weszely Tibor a mai napig igyekszik fenntartani a tévhitet, s úgy tesz, mintha a világon sem volnánk. Pedig ha valakinek, neki tudnia kellene az igazságot, hisz az édesapám és az övé legalább három évtizede ismerik egymást, kollégák voltak, s kutatómunkája során nem egyszer fordult apámhoz adatokért, dokumentumokért.

– Nézze, elismerem, hogy a nacionálkommunista éra alatt egy kutató számára nem volt "időszerű" a mienkéhez hasonló magyar családok történetével való foglalatoskodás, netán a ma élő leszármazottak utáni kutakodás. Ma viszont már nincsenek tabu témák, a ‘89-es politikai változások után úgyszólván már minden kutatható. Weszely viszont még ‘90-ben is azt nyilatkozta az azóta megszűnt helyi tévében, hogy a Bolyaiaknak nem élnek már egyenes ágú leszármazottai. Pedig amint azt már előbb is említettem, tudott, tudnia kellett rólunk. Aztán 1996-ban vettem magamnak a bátorságot, hogy a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt jelöltjeként versenybe szálljak a polgármesteri tisztségért, nos, azóta végérvényessé vált az RMDSZ feltétlen bizalmát élvező kutató irányomba megnyilvánuló ellenszenve. A választási kampány alatt azt szerették volna elhitetni az emberekkel, hogy legjobb esetben is csak névrokona lehetek a nagy matematikusnak...

– A rendszerváltás után sorban alakultak a különböző társaságok, alapítványok, de senkinek nem fordult meg a fejében, hogy – ha csupán gesztusként is – bár egyikbe a család valamely vásárhelyi tagját is beválasszák. Az általam említett úr pedig mindent megtett, hogy távol tartson a 2002-es ünnepi rendezvényektől is. Meghívták viszont az edelényi Bolyai Jánost. A Bólyán tartott ünnepség előestéjén Weszely telefonon felajánlotta apámnak: ha el akarna menni, másnap reggel legyen a gimnázium elől induló autóbusznál. Egy hetvenkilenc éves öregember meghívásának nyilván nem ez a módja. Aztán másnap újra jelentkezett, elmondta, hogy Kiss Elemér tanár úr lakásán találkoznak, ahol jelen lesz az edelényi Bolyai János is, ha úgy gondolja, menjen el ő is. Hát nem ment el. Amit igen-igen furcsállok: Bolyai János úgy távozott Marosvásárhelyről, hogy nem tartotta érdemesnek megismerkedni apja testvérének leszármazottjaival. El tudom képzelni, mi mindennel tömték tele a fejét a tanár urak. Ilyenkor önkéntelenül adódik a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére valaki, esetünkben Weszely Tibor, makacsul ragaszkodik korábbi állításához, miszerint Bolyai Jánosnak Erdélyben már nem élnének egyenes ágú leszármazottai, illetve – amint azt Oláh-Gál Róbert korábban már megtette – nem hajlandó kiigazítani tévedését? Lehet találgatni...

Miért fordulunk Kelet felé? Miért foglalkozik a magyar nyilvánosság egy része a moldvai csángókkal? Minek tulajdonítható a moldvai csángómagyarok iránti fokozott érdeklődés? Ezekre a kérdésekre keres választ a Pro Minoritate folyóirat 2002 téli száma. A lapszám egyik fő témája a csángósors. Hatos Pál szempontokat szolgáltat írásában a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez, Seres Attila a XIX– XX. század fordulóján Moldvában szervezett „csángómentés"-t veszi számba, Boross Balázs pedig adalékokat szolgáltat „a moldvai csángók identitásának komplex valóságához egy kulturális antropológiai esettanulmány tükrében".

Hatos Pál leszögezi: „a nyelvi asszimiláció visszafordíthatatlanná vált". Ugyanakkor megállapítja, hogy „a csángókutatások további tartós vonzerejét két okból is prognosztizálni lehet. Egyrészt a csángó népnév által is szimbolizált, se ide, se oda nem tartozás a nemzeti azonosságtudat máig ambivalensen feldolgozott, Mohács és Trianon által szimbolizált gravaminális (azaz sérelmi) rétegének fontos része, de ezen túlmenően a csángó problematika recens emberi jogi térbe kerülése azok számára is módot ad a kisebbségekkel és az elnyomottakkal való találkozásra, akik számára a kérdés történetileg a nemzettudathoz kötődő problematikája idegen vagy elutasítandó". Hatos Pál Tánczos Vilmos megállapításaira utalva megjegyzi: „s mindezeken túlmenően ‘keletnek megnyílt kapuja’ az elveszett szakralitás kihunyó mécsesei az egzisztenciális értelemkeresés és a személyes identitás számára mindig aktuális nosztalgia programját hordozzák."

Itt jegyezzük meg, hogy Kolozsvárott nemrégiben konferenciát tartottak, amelyen a moldvai csángómagyarok kutatásával foglalkozó műhelyek, kutatók – nyelvészek, néprajzosok és kulturális antropológusok – mutatták be legújabb kutatásaik eredményeit. A rendezvényen a bukaresti Marius Diaconescu kutató mítosznak nevezte a csángók M?rtinas-féle román eredetelméletét. A konferencián elhangzott, hogy a csángómentéshez kapcsolódó csángókutatás kedvezőtlenül hatott a tudományos munkára, s most már elérkezett az ideje annak, hogy érzelemmentesen viszonyuljon a tudomány a kérdéskörhöz.

Visszatérve a Pro Minoritate folyóiratban szereplő írásokra: tanulságos olvasmányt nyújtanak a Kárpát-medencei népszámlálásokról szóló írások, vagy érdekes adatokat lehet megtudni az erdélyi románság és a reformáció, illetve a reformáció és a görög katolicizmus kialakulása összefüggéséről.

Hatalmas robbanás rendítette meg 1953. május 2-án a világ első sugárhajtású utasszállító repülőgépébe vetett bizalmat: lezuhant egy brit Comet Kalkutta közelében. Röviddel utána újabb két repülőszerencsétlenség történt a Földközi-tenger fölött, és mindez elindította a repülőgép- katasztrófák okkutatását.

Az olasz partok közelében szerencsétlenül járt két Comet lezuhanásának színhelyén talált bádoglemezek, az ülések és a pilótafülkék összeroncsolódott darabjai nemcsak borzalmas látványt nyújtottak, hanem a katasztrófa okait kutatóknak feladták a leckét is. Kezdetben szakértők víz alatti kamerákkal vizsgálták a roncsokat. Kutatás közben támadt Warren-nek a gondolata, hogy olyan készülékre lenne szükség, amely feljegyzi a pilótafülkében folytatott beszélgetéseket és rögzíti a repülési adatokat.

Az elgondolása iránt kezdetben alig mutatkozott érdeklődés a légügyi hatóságoknál és a repülőgépiparban. Egy pilóta egyesület "velük együtt repülő kémnek" nevezte a készüléket, egy tanulmány pedig azzal érvelt, hogy "egy ilyen készülék több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol".
Hamarosan azonban mégis megkezdődött a fekete doboz "karrierje": a brit repülésügyi hatóság egy magas rangú munkatársa ugyanis el volt ragadtatva a készüléktől és meghívta Európába Warrent, hogy ott mutassa be készülékét. Nem sokkal később megkezdődött a fekete doboz sorozatgyártása és a rákövetkező években számos légitársaság kötelezővé tette beépítésüket gépeibe.

Azóta a fekete dobozok nélkülözhetetlenek légi katasztrófák okainak kiderítéséhez. A fekete dobozoknak volt köszönhető, hogy sikerült például kideríteni a polgári repülés eddigi legsúlyosabb katasztrófáját előidéző okot. 1977-ben Tenenerife repülőterén összeütközött két Boeing 747-es utasszállító repülőgép. A katasztrófa 583 emberéletet követelt. A fekete dobozok feljegyzései alapján megállapítható volt, hogy a pilóták és az ellenőrző torony közötti végzetes félreértések okozták a tragédiát.

A fekete doboz megvesztegethetetlen tanú, amikor pilóták veszekednek vagy helytelenül reagálnak valamire. Ugyanakkor mentesíti is a pilótákat vádaskodások alól, mivel a műszaki hibákat és az irányító torony helytelen utasításait is regisztrálja. A technikai fejlődés során az első fekete dobozokat a hetven években mágneses szalagok, majd húsz évvel ezelőtt elektronikus chipek váltották fel.

A fekete dobozokat főleg a gépek hátsó részében helyezik el, hogy jobban elviseljék a gép esetleges lezuhanását. Követelmény, hogy legalább fél órán át ellenálljanak akár 1100 Celsius fokos hőségnek is. Napjainkban a korszerű fekete dobozok 30 paramétert is képesek rögzíteni, aminek segítségével azután a vizsgálatot végzők képesek a repülőgép által röviddel a katasztrófa előtt megtett utat számítógépen imitálni.

Warren készülékének prototípusa ezeknél jóval egyszerűbb volt, mégsem került szemétdombra, hanem megbecsült helyet kapott Melbourne tudományos múzeumában - áll a dpa fekete doboz krónikájában.