CyberPress.Sopron

„Hazudni nem szabad” Deák Ferencz az anekdoták tükrében
www.mno.hu

Pósa Zoltán
Liska Dénes munkáját a könnyû szórakozásra vágyók is élvezettel forgathatják. Észre sem veszik közben, hogy sokkal inkább megragadnak bennünk még az adatok is egy anekdotáskötet olvasása közben, mint sok-sok „túdós” történelemkönyv biflázásakor. Ha végigolvassuk a mûvet, emberközelbe kerül mindõnkhöz Deák Ferenc, a haza bölcse, kinek idén ünnepeljük centenáriumát.

A Medicina Könyvkiadó Panoráma sorozatában jelent meg Liska Dénes könyve, sokat igérõ fõ- és alcímmel, archaizáló, tizenkielencedik századias bõrkötésben, a reformkor, a szabadságharc, az önkényuralom, a Bach korszak, a kiegyezés korát megidézõ, korhû metszetek reprodukcióival.

A fõcím – Deák Ferencz az anekdoták tükrében – azért ébreszt nyomban érdeklõdést minden történelem- és irodalomkedvelõ emberben, mert eszébe juttatja, hogy Deák Ferenc a huszonegyedik század mûvelt olvasója számára is afféle ismeretlen ismerõs. Akirõl mindent tudni vélünk, ám ha jobban belegondolunk, ráébredünk, hogy szinte csak az epitethon ornansát (eposzi állanó jelzõjét) ismerjük: a haza bölcse.

A középiskolai történelemtanulmányok nyomán minden érettségizett ember számára nyilvánvaló, hogy ezt a nevet nevet joggal vívta ki a XIX. század sorsfordulókban igencsak bõvelkedõ époszában. Deák Ferenc a kiegyezés eszmei szülõatyja, az elnyomó hatalommal, a Habsburg-dinasztiával folytatott tárgyalások és a kivitelezés kulcsembere volt, korának Kossuth és Széchenyi mellett harmadik legjelentõsebb politikusa. Neki köszönhetjük a XIX. század végének millenniumi fölvirágzását. Arról õ tehet legkevésbé, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia prosperitását erõszakkal halasztotta hamvába az elsõ világháború, a vörös puccs, majd a trianoni tragédia.

Viszont azt már jóval kevesebben tudják, hogy a „Hazudni nem szabad”, Liska Dénes könyvének alcíme nem csupán egy evidenciamagyarázó maxima, ambitusról, úri tajtékpipából elõpöfögött bölcsesség. Deák Ferenc ezt a mondást kora újságíróihoz intézte, kijelentvén, hogy a zsurnaliszta számára a tehetségnél, a jólértesültségnél is fontosabb az igazmondás. Bizony, a haza bölcse abban a korban, amikor elõször a reformkor dicsõ alakjai, majd a márciusi ifjak, késõbb a passzív rezisztenciába menekülõ hazai gondolkodók, végül a kiegyezés létrejöttéért bábáskodók még a sajtószabadságért harcoltak, Deák Ferenc ráébredt, hogy a sajtószabadság korlátozásánál is nagyobb veszélyeket hordoz az, hogy az újsígírók jelentõs része gyarló ember. Elõször sejtette, aztán meg is tapasztalta, hogy egyesek a hirtelen támadt szabadságot a szenzációhajhászás szolgálatába állítják, s mindennél fontosabbnak tartják az olvasótábor növelését. Nem kevésbé félt a haza bölcse attól, hogy a hazugság zamatát, a nyilvánosság hatalmát megízlelõ sajtó alantas politikai csatározások eszközévé fajulhat. Deák Ferenc megérezhette, mi következik abban az évszázadban, a huszadikban (netántán a huszonegyedikben), hiszen a tizenkilencedik század legszemérmetlenebb sajtóbetyárjai is ártatlan, gimnazista leánykák egy mai bulvárújságíróhoz, vagy kereskedelmi televíziós médiasztárhoz képest.

Mindeme gondolatokat szellemesen tárja elénk a könyv írója, Liska Dénes, aki könyve legfõbb forrásaként a legendás Tóth Béla, az 1907-tõl 1957-ig élt jeles mûvelõdéstörténész öt kötetes Magyar Anekdotakincs címû könyvét jelölte meg, amelynek ritka, ötödik könyvét Szuhay Balázstól, a 2001-ben elhunyt jeles színmûvész-írótól kapta ajándékul. Az író kommentárjaiban jelzi, hogy az anekdoták segítenek megrajzolni egy rokonszenves történelmi személyiség különös arculatát, elmondják mindazt, ami a históriás könyvekbõl, a parlamenti jegyzõkönyvekbõl, a kiemelkedõ személyiség emlékirataiból is hiányzik. Ugyanakkor arra is utal, hogy a jóízû történeteket nem szabad száz százalékig készpénznek venni. Deák Ferenc szavaival inti olvasóit szkepiticizmusra: „Sok anekdotát tulajdonítanak nekem – mondta egyszer Deák Ferencz –, csakhogy úgy vagyok velök, mint a budai keserûvízzel, amelyet Deák Ferencz víznek hívnak: se nem enyim, se nem élek vele.”

Az ízes és szellemes történetektõl szinte hemzseg a kötet, s jellemzõ pillanatokban örökíti meg Deák Ferenc életének fõszereplõit. Liska Dénes munkáját a könnyû szórakozásra vágyók is élvezettel forgathatják. Észre sem veszik közben, hogy sokkal inkább megragadnak bennünk még az adatok is egy anekdotáskötet olvasása közben, mint sok-sok „túdós” történelemkönyv biflázásakor. Ha végigolvassuk a mûvet, emberközelbe kerül mindõnkhöz Deák Ferenc, a haza bölcse, kinek idén ünnepeljük centenáriumát. És elénk tárul egy olyan korszak hangulata is, amelynek legtragikusabb pillanatai is biztatóbb kisugárzásúak, mint a huszadik század második felének palaszürke és vérvörös órái. (Medicina Könyvkiadó, Panoráma, Budapest 2003.)

A Magyar Állandó Értekezlet ma kezdõdõ ülésének egyik sarkalatos kérdése a trianoni határköltöztetés óta saját hazájukban haza nélkül élni kényszerülõ magyar családok támogatása.
A jelekbõl ítélve oly módon változhat a határon túli magyarságról szóló kedvezménytörvény, hogy személytelenné válna a Kárpát-medencében a határokon kívül élõ magyarságnak nyújtott támogatás.
Az elképzelés, miszerint ne a gyermeküket magyar iskolákban taníttató magyar családok, hanem azok az intézmények kapják az évi 20 ezer forintot kitevõ támogatást, amelyben magyar gyermekek tanulnak, olyan intézményrendszerbe mosná bele a státustörvény eredeti szándékát, amelyben a magyar ember mint egyén a háttérbe szorul. Amennyiben a támogatást személyek helyett intézmények kapnák, igaz, hogy azok is részesülnének a segítségben, akik ugyan nem magyarok, de magyar iskolában tanulnak, de tompulna magának a kedvezménytörvénynek a lényege. Márpedig a bizonytalan magyar szülõket nem arról kell meggyõzni: azért vigyék magyar suliba gyermeküket, mert ott új padok vannak. Hanem abban kell segíteni nekik egyénileg, hogy legyen pénzük a távolabbi magyar iskolákba ingáztatni, vagy bentlakásba adni gyermeküket. Ezt érzi és érti például a dél-erdélyi szórványmagyarság nemzeti sanyarúságán sziszifuszi módon enyhíteni próbálkozó dévai Csaba atya.
Ha pedig a jelzések szerint változna a kedvezménytörvény, éppen az a szelleme szenvedne kárt, miszerint a támogatásunkra született jogszabály éppen a magyar nemzet együvé tartozásának erõsítésére hivatott. Arra hogy személy szerint is érezzük: mi is a magyar nemzethez tartozunk, figyelnek ránk, és trianoni keresztünk cipelésén egyénileg, emberhez szólóan is segítenek. A jobboldali radikalizmussal éppenséggel nem vádolható szövetségi elnök, Markó Béla is ezt a személyre szóló támogatást szorgalmazta eleddig, és minden bizonnyal éppen abból a meggyõzõdésbõl helyezkedett a pártérdekek fölé, mert tudja és érzi, hogy a romániai magyarság körében mire van igény: arra, hogy a segedelem azokhoz a magyar családokhoz jusson el, akik vállalják ezt a keresztet.
Csaba atya és Markó is minden bizonnyal tudja, mert megéli, hogy a lemorzsolódás egyéni nyomorból válik közösségivé. Tehát olyan „apróságokra” is jó lenne odafigyelni, mint amelyekrõl Csaba atya beszél: a támogatás senkit nem ment meg a nyomortól, de legalább a keresztet cipelõk érzik, hogy õk is fontosak. Most és mindörökké.

Benkõ Levente

Hét végén jelet helyeztek el a Tordatúr községben 1944 szeptemberében elesett német katonák sírhelyénél — tájékoztatta lapunkat Wellmann Mária Magdolna. A nyugdíjas hölgy különbözô értesülések alapján kutatott a település határában elesett katonák sírhelye után. — Nem tudtuk pontosan, hol temették el ôket. Végül 2002 tavaszán sikerült ráakadnom a helyre. Azonnal értesítettem a Német Demokrata Fórumot, a kolozsvári Német Kulturális Központot, a bukaresti német nagykövetséget és a nagyszebeni fôkonzulátust. A német hatóságok a brassói Hellmann urat bízták meg azzal, hogy a helyszínen tájékozódjon, és intézkedjen ez ügyben — tette hozzá Wellmann Mária Magdolna.

Arról is beszámolt, hogy a hétvégi eseményen jelen volt Todea Vasile polgármester. Wellmann Mária sajnálatát fejezte ki, hogy Pataki Lôrinc, a település magyar alpolgármestere nem jött el a sír megjelölése alkalmából tartott rendezvényre. Megtudtuk: az 1944 ôszén Tordatúrban elesett német katonák emlékére Kádár István római katolikus plébános tartott gyászszertartást.

Wellmann Mária Magdolna nem zárta ki, hogy ezen a helyen temették el Fritz Schrödert, a jelenlegi német kancellár édesapját. — Nem kizárt, hogy a kancellár édesapja itt nyugszik. Az elkövetkezô idôszakban szakértôk vizsgálják majd a földi maradványokat annak érdekében, hogy megállapítsák ezek személyazonosságát, és értesítsék a németországi hozzátartozókat. Örvendek, hogy végre jel van azon a helyen, ahol a német katonák elestek — nyilatkozta Wellmann Mária Magdolna.

Az amerikai Gus Van Sant "Elephant" címû filmje nyerte az 56. Cannes-i Filmfesztivál Aranypálma-díját a nagyfilmek kategóriájában. Az 50 éves alkotómûvész kettõs sikert aratott, neki ítélték a legjobb rendezõnek járó díjat is.
    A cannes-i Filmpalotában vasárnap este hirdették ki a világ egyik legrangosabb mozis versenyének végeredményét. A 12 napos rendezvénysorozaton 13 ország húsz nagyjátékfilmje vetélkedett az elismerésért.
    A díszünnepségen Monica Bellucci olasz színésznõ, a fesztivál háziasszonya szólította a színpadra a díjakat átadó filmsztárokat.
    A gyõztes film alkotójának Isabelle Huppert francia színésznõ nyújtotta át az Aranypálmát. Az Elephant egy átlagos amerikai középiskolában játszódik, ahol mindaddig semmi említésre méltó nem történik, amíg egy napon két diák, minden látható ok nélkül le nem mészárolja iskolatársait. A megrendítõ történet szereplõinek többségét amatõrök alakítják.
    A legjobb rendezõnek járó kitüntetést Geraldine Chaplin kezébõl vette át az amerikai rendezõ. Gus Van Sant látható megindultsággal fogadta a kivételes elismerést, s bár köszönõszavait saját nyelvén mondta el, a végén Vive La France! (Éljen Franciaország!) szavakkal fejezte ki háláját.
    A cannes-i Nagydíjat a török Nuri Bilge Ceylan Uzak címû alkotásának ítélték, s e film két szereplõje, Muzaffer Ozdemir és Mehmet Emin Toprak, megosztva kapták meg a legjobb férfi szereplõ kitüntetõ címet. Toprak nem sokkal ezelõtt, autóbalesetben életét vesztette.
    A fesztivál benjáminja, a 23 éves Samira Makhmalbaf iráni rendezõnõ a Zsûri díját kapta a tálibok utáni Afganisztánban játszódó "At Five in the Afternoon" (Délután ötkor) címû filmjéért.
    A legjobb nõi alakítást a zsûri megítélése szerint a kanadai Marie-Josée Croze nyújtotta honfitársa, Denys Arcand rendezõ The Barbarian Invasion (Barbár invázió) címû mûvében. Arcand ezért a moziért a legjobb forgatókönyv díját vitte el.
    A rövidfilmek kategóriájában az ausztráliai Glendyn Ivin "Cracker bag" címû rendezése aratta le a pálmát. A zsûri különdíját a francia Juan Solanas "L'homme sans tete" (Fej nélküli ember) címû filmjének ítélték.
    Az idei cannes-i verseny nagy meglepetése volt, hogy a legesélyesebbnek számító dán Lars von Trier (a 2000-es fesztivál gyõztese) "Dogville" címû, minden szempontból formabontó filmje semmilyen kategóriában nem nyert. Általános vélemény szerint a film fõhõsnõje, Nicole Kidman Oscar-díjas ausztrál filmcsillag egészen kivételes teljesítményt nyújtott az Amerikában játszódó, közel 3 órás játékfilmben.
    Az 56. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában magyar film nem indult. A Kritikusok Hetében Politzer Péter Gránátok címû kisfilmjét, a Rendezõk Kéthete szekcióban Mundruczó Kornél A 78-as Szent Johannáját mutatták be.

Török gyõzelem született Rigában a 48. euróvíziós dalfesztiválon. A szoros versenyben a 39 éves Sertab Erener énelkesnõ lett az elsõ, aki rendkívül népszerû hazájában, és olyan kiemelkedõ sztárokkal is énekelt már együtt, mint José Carreras vagy Ricky Martin. Eddig 4 millió példányban fogytak el albumai szerte a világon. A fesztiválon 26 ország vett részt. A második helyen egy belga, míg a harmadikon egy orosz együttes végzett.

Mint maga a rockzene, az elsõ rockmúzeum ötlete is Angliában született meg, mégpedig Danny Friedmannak, a Hollies együttes technikusának agyában, a hatvanas évek végén. A lelkes technikus kezdetben csak mikrofonokat gyûjtött, aztán gondolt egyet és kiterjesztette tevékenységét a brit popzene nagyjaihoz kapcsolódó relikviákra is. A kitartó és szorgalmas munka hamarosan meghozta gyümölcsét, rövid idõn belül magáénak mondhatta Buddy Holly gitárját, Jimi Hendrix elsõ wah pedálját, a "lassú kezû" gitáros, Eric Clapton pengetõjét, Bob Dylan szájharmónikáját, Alice Cooper bõrdzsekijét, a Rolling Stones tagjainak fellépõruháit, valamint a Kinks együttes teljes színpadi technikáját.

A gyûjteményt Pop-rock kellékek címmel elsõként 1982-ben a liverpooli Cavern klubban mutatták be. Az érdeklõdés akkora volt, hogy az eredetileg egy hetesre tervezett tárlat nyitvatartási idejét három hónapra hosszabbították meg. Friedman késõbb vándorkiállítást szervezett hazájában, majd 1984-tõl 87-ig a londoni Royal Albert Hallban láthatta a közönség a kollekciót. A gyûjtõ halála után a kiállítás anyagát széthordták, ám számos másik hasonló kezdeményezés született, például a clevelandi Rock Pantheon, a londoni Rock Cirkusz vagy a memphisi Elvis Presley Múzeum.

Bár hazánkban is lenne érdeklõdés, és sokan gyûjtenek rock relikviákat, keveseknek jutott eszükbe, hogy szélesebb közönségnek is megmutassák féltve õrzött, pótolhatatlan kincseiket. Ennek köszönhetõen mindeddig csupán néhány idõszaki kiállítást sikerült tetõ alá hozni a honi könnyûzene legendás alakjairól. Ilyen volt néhány évvel ezelõtt az Illés-kiállítás vagy a kõbányai Pataki Mûvelõdési Házban rendezett könnyûzenei tárlat. Bár inkább klubként, mint múzeumként üzemel, mindenképpen idesorolható a Zámbó testvérek alapította Jimmy-emlékhely is a Köztársaság téren.

Az elsõ állandó magyar rockzenei kiállítás, a magyar Zenész Múzeum létrehozása az Old Man’s Pub vezetõjének, Jurca Ivánnak, valamint a kiállítás rendezõjének, Zoltán Jánosnak köszönhetõ. Az ötletgazda és a szervezõ az élõ zene tisztelete jegyében kívánták összeállítani a tárlatot, így ide lényegében bárki bejuthatott korra, nemre és stílusirányzatra való tekintet nélkül, amennyiben playbacket nem használ, kizárólag élõben koncertezik.

Zoltán az Old Man'sben rendszeresen fellépõ zenészek - például Török Ádám, Tátrai Tibor és Takáts Tamás - rekvizitumainak begyûjtésével kezdte, ezután következtek a többiek, akik mindannyian örömmel tettek eleget a felkérésnek. Legtöbben koncert- és sztárfotókkal, valamint olyasmivel járultak hozzá a kollekcióhoz, ami valamiképpen elõadói tevékenységükhöz kötõdik (Dolly közismert napszemüvegét, Horváth Attila néhány dalszövegének kéziratát, Laux József gravírozott dobverõjét, Fekete Jenõ egyik gitárját, Vörös István és Zoltán Erika fellépõ ruháját ajánlotta fel), de akadnak olyan holmik is (például Németh Lehel mobiltelefonja, Radics Béla öngyújtója, Tátrai Tibor halászhálója, Solti János billiárddákója vagy Zeffer András reggelizõ bögréje), melyeket gazdájuk a magánéletben használt elõszeretettel.
Sajnos a dicséretes, hiánypótló tárlatnak vannak gyermekbetegségei is: a kiállított tárgyak elrendezése teljesen esetleges, a látottak alapján igen keveset tudunk meg egy-egy elõadóról, s a kollekció távolról sem ad teljes képet a magyar rock történetérõl. A tárlatból kimaradt, könnyûzenei életünket meghatározó mûvészek, együttesek neveinek felsorolásához kevés lenne e hely, annyi viszont még idefér, hogy például a hazai újhullámot, az underground vonulatot vagy a punkot senkinek semmije nem képviseli.

Mint a szervezõk elmondták, a kiállítás anyaga nem teljes, a gyûjteményt a jövõben folyamatosan bõvíteni fogják, reméljük, az ilyen "apróbb hiányosságokat" is figyelembe véve. A késõbbiekben pedig szükség lenne egy jóval nagyobb, teljesebb, súlyozottabb, tudományosabban összeállított magyar könnyûzenei múzeum berendezésére is.

- 30 -