|
Érteni vagy élni?
Érteni vagy élni?
Mt 28.16-20 A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amint meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek. Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
Amikor a világi bölcsességet próbáljuk megszerezni, sok esetben valahol "magáll a tudomány". Kinél itt, kinél ott. Értelmes emberek néznek kétkedőn egymásra, és gyanúsan méregetve a másikat kérdezik: "Te érted ezt?" A tanítás tartalma mégsem hagyja őket nyugodni, és tovább keresgélik annak felfogható értelmét, bizonyos alkukat kötnek a felfogás szintjére, esetleg megállnak az ismeretterjesztés alsóbb lépcsőjén, az "egykönyves emberek" bizalmatlanságával és fölényes mosolyával vizslatják a többre vágyókat, s talán egyszer-egyszer be is látják, hogy adott esetben be kell érniük a kevesebbel.
Nagyon úgy néz ki, hogy Jézus sajátos pedagógiai eszköztárához tartozik az a bizalom, mely nem korlátozott képességeinket nézi, hanem a teljességet, az esetleg tőlünk független igazságot. Itt, bár a tanítványok egy része még a korábbiakat sem fogta fel ("bár néhányan kételkedtek"), máris új "emésztenivalóval", a valóság egy új szeletével, a Szentháromság létével terheli meg őket, és az immár 1970 éves egyház történetének minden egyes tagját. A két évezred során számos képes hasonlat született, mellyel a tanító egyház szerette volna - szeretné - igényesebb tagjainak megismerés-igényét kielégíteni. Akiknek a puszta kijelentés, hogy van, nem elég, de a miértre is kiváncsiak. Voltak-vannak nyilván, akiknek a korlátozott, az képbe átvitt ismeret elég, s ha ez a megelégedettség nem igénytelenségből származik, akkor ez jó.
Születtek tréfás történetek, melyekből már mi is idéztünk ("Értik? Igen? Na, akkor most kezdhetem előlről!"), melyek, ha nem is lebeszélően szólnak, de a szellemnek a Szentháromság tökéletes megértésre hívott fejtörőjének végkimenetele felől nem hagynak kétséget. A nyugtalan elme mégis újabb kalandra indul, akár napról napra, hiszen imádságainkat ("Az Atya és a Fiú és a Szentlélek") ezzel kezdjük, akár évről évre Szentháromság vasárnapján, mely nyílt kihívás prédikátornak, hívőnek és hívottnak egyaránt.
Abban a biztos tudatban, hogy földi létezésünk alatt mindvégig titok marad számunkra a valóság ezen alapvető darabjának teljessége, talán mégis a lehető legjobb, a megközelítést a ma embere számára a legjobban lehetővé tevő gondolatok azok, melyekkel az ember szeretetközösségi létével, pszihoszociológiai-egzisztenciális hasonlattal élve szól - mint minden hasonlat, viszafelé, ad analógiam - Isten végtelen életteréről, szeretetközösségéről, szeretetáramlásáról, melynek nélkülöznie kell mindenfajta nárcisztikus vonást.
Persze az is igaz lenne, ha nagyon "frappánsan" azt mondanánk, hogy Jézus nem a Szentháromság megértésére, hanem az abban történő keresztelésre, életre, imádságra hívott meg bennünket (és legyünk őszinték, valós és helyes ténykedésünk - hál'Istennek - nem teológiai magyarázatokban, hanem a keresztény életben merül elsősorban ki). Mindamellett fából vaskarika az "embert ismerő" Istenfiáról azt feltételezni, hogy olyant mondott volna, aminek ne ismerte volna azt a következményét, amit szellemi nyugtalanságunk, szabadságunk okoz, aminek kihívás eleve minden új ismeret.
Az embernek, mint az egységes, de többszörös lét (testi-szellemi és lelki) birtokosának igényétől függően el kell ismernünk a törekvését, amikor a valóság megismerését célozza meg. A nem független létezőnek viszont ugyanolyan fundamentális érdeke, hogy fejet, sőt térdet tudjon hajtani a Szemtháromság egy Isten előtt, és annak minta-létét megcélozva valósítsa meg szeretetközösségét Vele és környezetével már itt, közöttünk.
- DI -
|