|
!Ó, Santo Domingo!
!Ó, Santo Domingo!
A magyarban nem használatos ( a szövegszerkesztőben
létező, bár általam ezidáig fel nem lelt) írásjellel kezdődő, úgymond,
nehezen kimondható és leírható című könyv, a parttalan kószálásnak, néhol
a fülledt melegben lusta nézelődésnek és ücsörgésnek tűnő, el-eltévelyedő
gondolatsorok és -társítások, időnként "felrémlő" legendák, népek, nyelvek
történetek sora, amelyeknek alig lehetne közük egymáshoz.
Pedig van.
Száraz Miklós György beszélgetőtársával Bircher
Erzsébettel
A Cédrus Art Klub vendégeként Száraz Miklós György,
az ünnepi könyvhétre megjelent legújabb kötete elkészültének több részletéről
és kulisszatitkairól mesélt Sopronban.
Mindazzal együtt, amit a bemutatón elmondott (köztük
a beszélgetést vezető Bircher Erzsébettel közös főiskolai emlékeit) a könyv
továbbra is az érdeklődés középpontjában maradt, sőt a rendezvénnyel éppen
egy időben (a bejárat előtt teljes fúvószenekari létszámmal) zajló ünnepi
heti nyitórendezvény koncertjét is sikerült hangerővel győznie, mi több,
a sors (?) az éppen koncertező együttes előadásában, mintegy megfelelő
időpontban érkező végszóra egyszer csak Granadát idéző muzsikával szolgálta
meg az író és közönsége kitartó türelmét (avagy irodalom-, esetleg fúvószene-szeretetét).
Az úti jegyzetet a történeti esszé műfajával elegyítő
mű – írója szerint - szerelmi vallomás Granadának. Ez líraian hangzik,
és kissé fennkölten is ahhoz képest, hogy az olvasmányos mű mennyire szerteágazó
ismeretanyagra, továbbá alapos tárgyi tudásra épül.
A szemlélődéses, semmittevésesnek tűnő granadai
fülledt napokon az 1898-as Vasárnapi Újság andalúziai tudósításainak ízelgetése
közben megelevenedő legendák, és a történelemmé nemesülő valóság egy kifinomult
nyelvezetű írásmű születését eredményezték.
A József Attila-díjas szerző szépírói kalandozása
időben az ókortól napjainkig, térben Granadától a Kaszpi-tengerig tart.
A korszak granadai és magyarországi történéseinek, történelmi személyekhez
(is) kötött kapcsolatrendszerének szokatlan és egyben hiteles együttlátása.
Mi célból? - kérdezhetné a könyvheti (csúnya szóval: "kavalkádban") elfáradt
olvasó.
Száraz Miklós György előző könyvei – az Emléklapok
a régi Magyarországról, Az Ezüst Macska, a Lovak ködben, a Menyasszonyfátyol,
és a Magyarország csodái – után hatodik kötetében az egymásra épülő, vagy
éppen az egymással szembenálló részletekből, a sorskérdésekből és az azokra
adott, elfogadható, vagy elutasítható, – de a szerző gondolatait (ki)ismerőknek
mindenképpen felajánlott – válaszokból áll össze a válasz. Mindaz, amit
észre kell venni, fel kell fedezni, át kell gondolni, amire illene figyelni,
amiért az olvasónak is – bizonyos értelemben – meg kell dolgozni.
1490-ben hal meg Mátyás király, azidőtájt, amikor
a Katolikus Királyok visszahódítják Granadát, és amikor "Mehetnek a hajók.
Induljon Don Cristobal! - hangzik el az India kincseiért áhítozó királynő
szájából, aki az Alhambra vörös bástyáin még az iszlám zöld lobogóit láthatta.
A gránátalma városáról (egyébként gránátalmát
nem látott ott az író), a római, zsidó, arab, cigány, vagy spanyol Granadáról
– a kertek, vizek, szökőkutak, virágok városáról – a déli Andalúziában
nem sokaknak jut eszébe időnként az Alföld, mint ahogyan az, hogy Berthold
Altaner hogyan zúzta össze – képletesen szólva – a jóságos Domonkos képét
szintén az Iglesia de Santo Domingo közelségében jut eszébe, annak, aki
ezzel valaha is szembesül(t).
A Plaza de San Domingon ücsörögve szeretné megfejteni
az író, hogy mi köze van Santo Domingonak a lepantói csatához; ez valamivel
később sikerül is Száraz György Miklósnak, akit Vácott, a Domonkosok templomának
kriptájába 1766 február 13-án eltemetett Dona Ana Teresa Martínez de Texadillos
ihlet az !Ó, Santo Domingo! című könyv megírásához, de az elkészült mű
végül is – "természetesen" – nem a "dońa"-ról szól, és annak elkészültében
pedig több tényező (amelyek között a kötbérfizetés fennálló veszélye; lásd
támogatók) is közrejátszott.
"Kerek Európának három igazgyöngye van: Velence
a vízen, Buda a hegyen, Firenze a síkon" - tartja a Száraz által is
idézett XV. századi mondás", az ˇ !O, Santo Domingo! pedig sokkal kevésbé
parttalan, mint amilyennek maga a szerző is tartja, bár ez utóbbit, hogy
miért teszi: ő maga tudja...
T.É.
|