|
Ca. ugyanaz
Jó ötletnek tartom, hogy a Régi Zenei Napok koncertsorozatának 26-i hangversenyén, melyen Barthold Kuijken fuvolán és Balog Zsolt fortepiano-n játszott a Szent Gyögy-templomban, a bejáratnál a fuvola-professzor műsorismertetését osztották egy A4-es lapon magyarul és angolul. A jelentéktelen költségtöbbletet jelentő ismertető minden zeneszerető számára tartalmazza azokat az ismereteket, melyek legalább a történeti körülményeket jelentik a teljes zeneelméleti megfontolás helyett. Aki ez utóbbiról is tájékozódni akart, az nyilván meghallgatta a tanár-korrepetítor előadását az adott témakörben.  Az írás rövid tartalma az, hogy az egy évben, kb.1790-ben született művek mennyire mások aszerint, hogy milyen körülmények között születtek, szerzőjük hol élt, és főleg, hogy az adott pillanatban, évben mennyi idős volt. A hangverseny első felében a "keretező" korosztályok, személy szerint az akkor 72 éves C.Ph.E.Bach, az 58 éves Haydn ill. a 14(!) éves J.N. Hummel egy-egy darabját hallgathatta meg a közönség, a második félben műsoron az 1790-ben 35 éves J.C. Fischer és L.van Beethoven egy műve szerepelt.  A közvetlenül a kezdés előtt felhangolt fortepiano derekasan állta a sarat, és bár már évek óta bizonyos, hogy amennyiben a Szent György Templom apszisának nem megfelelő pontjára állítják, úgy "süket" marad a hangzás, a rendezők - talán esztétikai megfontolásból - mindig ragaszkodnak a rossz beállításhoz, s az "eredmény" évről évre nem marad el. Idén sem szóltak úgy a hangok, ahogyan ettől a "kis-teljesítményű" zongoraelődtől lehetséges lett volna. Barthold Kuijken-t nem véletlenül választották a kurzus tanárának, és az első műsorfél darabjait meghallgatva mindenki előtt kétségtelen, hogy rendkívül tudatosan értelmezi a műveket és mindemellett a virtuozitás sem áll messze tőle. S ez a kettős erény még sokkal szebb gyümölcsöt is teremhetett volna, ha nem azokat a hangszereket választják, amiket. A fuvola ugyanis rendkívül "szárazan" szólt, még a lehetőségtől is távol állt, hogy egy lassú tételt, egy kitartott hangot szépen meg lehessen szólaltatni vele. Nyilván ez volt a kisegítő papíron leírt felfedezésnek, hogy a kor fafúvósai nem szívesen játszottak lassú tételt. A kezdet néhány megbicsaklott hangját még csak meg lehetett zabolázni, de ennél sokkalta többet nem. Lehetett piano vagy forte, de mindig gyorsan játszani.  Ezt feledtetni tudta időnként a nagyszerűen illesztett együtt-hangzás a fortepianoval, a mechanikusan, de metronomszerű pontossággal a teljesítőképesség határán elkövetett futamok, a csaknem egyenragú hangszerkezelés, de nem tudta elhessegetni az ifjúkorra utaló előadói stílus makacsul előbukkanó képét. Nos, az előadás elérte a célját: megtudtuk, sőt meg is hallottuk, hogy mit lehetett elérni egy ilyen korban keletkezett mű előadásával a kor hangszerein. Bennem pedig hasonló makacs módon, bár változó szókészlettel most úgy fogalmazódik meg a kérdés: kell-e "veszteséggel" előadni műveket? Vajon a 14-72-ig terjedő korosztályú szerzői gárda ma mit választana a hangszerek közül? Ca. ugyenezt, amit mi hallottunk, vagy mást? Sokak szerencséje, hogy ez a felvetés csak az elmélet szintjén lehetséges. - DI - |