|
Lapszemle 2003. július 7.
Meghalt Vezér Erzsébet
Életének 89. esztendejében szombatra virradóra elhunyt Vezér Erzsébet irodalomtörténész, kandidátus, Ady Endre munkásságának fáradhatatlan kutatója. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett bölcsészdiplomát, 1954-tõl az Akadémiai Kiadó, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, késõbb osztályvezetõje volt. 1963-tól a Petõfi Irodalmi Múzeum osztályvezetõje lett. Számos antológiát, válogatást szerkesztett, munkásságáért 1994-ben Demény Pál Emlékérmet kapott. Vezér Erzsébet valamikor, negyvenes éveiben járva, halálosan beleszerelmesedett Ady Endrébe. Olyan szerelem volt ez, amelyet éppen irrealitása folytán semmi sem zavarhatott meg. Érzelmei a teljes személyre irányultak, amit persze megkönnyített, hogy csakugyan teljes volt a személy, akit kiválasztott magának. Imádója néhány évig megpróbálta megérteni ezt vagy azt a tulajdonságát, aztán ráébredt arra, hogy más módon kell õt magába fogadnia. “Az Adyval való foglalkozás néhány éve megtanított arra, hogy ha a legkisebb részproblémát igyekszik is feltárni az ember, mindig újra meg újra végig kell mennie az egész életmûvön, és még akkor is kétes egy-egy részletkérdés megoldásának sikere.” Aki ismeri az Ady-publicisztika kritikai kiadásának Vezér Erzsébet által szerkesztett nyolc vaskos kötetét, annak az egyes cikkekhez írott magyarázó jegyzetek olvasása közben álmélkodnia kell azon, hogy folyton-folyvást a teljes Ady kel életre elõtte. A következetes életek onnan ismerhetõk fel, hogy minden összefügg bennük egymással – vagyis nincsenek bennük véletlen motívumok. Ha kutatásunk tárgya olyan lény, akinek a Minden kell, és amenynyiben ezt nem érheti el, akkor inkább választja a Semmit, mint a könnyen elérhetõt, akkor nekünk is át kell alakulnunk, hogy empátiával ábrázolhassuk az efféle csodát. “Petõfi nem alkuszik” – írta Ady. “Ady nem alkuszik” – bizonygatta Vezér Erzsébet olyan korban, amikor a megalkuvást nemzeti erénynek tekintették. Ez a meg-nem-alkuvás a csiriz, mely összetartotta Ady szétágazó személyiségét. Vezér Erzsébet, hogy ábrázolhassa ezt, ebben a perdöntõ, erkölcsi tekintetben maga is hasonult ideáljához. És csakugyan: Vezér Erzsébet nem alkudott. Ezzel felébresztette a Hatalom és a Hivatal ellenérzését. Munkahelyén, a Petõfi Múzeumban idõsebb íróknak, a régebbi korok szereplõinek és tanúinak az emlékezéseit vette hangszalagra. Lassacskán elharapódzott a gyanú, hogy rendszerrel szemben kritikus, netán ellenséges szövegeket rejtegethet, kiszámíthatatlan célból. Amikor egyszer 1971-ben bement a munkahelyére, néhány kitûnõ kollégája éppen a szobáját, a fiókjait kutatta át. Bár nem találtak bûnjelet, rögvest nyugdíjazták, és tartózkodóbb állampolgári magatartásra intették. Nyugdíjasnak azonban nem volt túl kiváló, én rögvest nyugtalandíjasnak kereszteltem el. Ekkor kezdte meg franciaországi és amerikai portyázásait, irodalmi és történelmi szempontból felbecsülhetetlen értékû kéziratokkal, kiadványokkal és könyvformában máig kiadatlan magnós interjúkkal tért haza. Ha kutatásait valamiért éppen nem támogatta a Legfõbb Mecénás, akkor saját megtakarított pénzén folytatta õket tovább. Az így összegyûjtött zsákmányt tudományos intézeteknek, könyvtáraknak adományozta. A meg nem alkuvás elvezette Vezér Erzsébetet a nyílt szembeszegüléshez. A demokratikus ellenzék elsõ nemzetközi megnyilatkozását, a szolidaritási nyilatkozatot a csehszlovák Charta ’77-tel az õ lakásából indították útjára az akció szervezõi. Ettõl kezdve a rendszerváltozásig, és még ez után néhány évig szeretetteljes szövetségben tudhatta magát nála ifjabb, sõt, valóságosan ifjú szívekkel is. Ez volt életének talán legharmonikusabb korszaka, 1988. június 16-án, a Nagy Imre kivégzésének évfordulóján rendezett tüntetésen még meg is gumibotozták. “Szent lázadások, vágyak, ifjú hitek” birtokában új értelmet nyert az évtizedeken átívelõ odaadás, amelyet Ady iránt érzett. Ady szelleme adott Vezér Erzsébet számára irányt ennek a szövetségnek. “Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosodott tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga…” Ezt a nacionalizmus nagy újraéledése idején, 1992-ben idézte ideáljától. 1994-ben pedig, utolsó Ady-tanulmányában ismét õt vonultatta fel az erõszakos és hazug polgár-mítosz ellen: “Büszke polgársága csak olyan társadalomnak van, ahol a polgárság forradalmat csinált.” Példátlan következetesség: amíg eszmélni és fogalmazni tudott, Ady szavaival válaszolt, pontosan és kérlelhetetlenül, a kor legtolakvóbb kérdéseire. Vezér Erzsébet július 4-érõl 5-ére virradóra infarktusban halt meg az újpesti Árpád kórházban.
Hétvégeken továbbra is lezárják a Lánchidat
Továbbra sem lesz gépkocsiforgalom a nyári hétvégeken a Lánchídon – nyilatkozta Demszky Gábor. A fõpolgármester elmondta, a Lánchíd hétvégi sétáló jellegét az eredetileg tervezett idõpontig, augusztus 17-ig megtartják annak ellenére, hogy az elsõ alkalommal, július 5-6-án nem sok érdeklõdõ volt a hídlezáráshoz kapcsolt programokon. Demszky Gábor elmondta, hogy eredetileg sem számítottak arra, hogy már az elsõ alkalommal sokan lesznek. Mint mondta, ez olyan lehetõség, amellyel élhetnek az emberek. A jövõben a kulturális programok színesítésével növelik az érdeklõdést. A fõpolgármester úgy vélte, ahogy hozzászoknak majd az emberek a Lánchíd sétáló jellegéhez, úgy növekedik majd a különbözõ programok látogatottsága. A lehetséges programbõvítésre példaként említette, hogy e hét végén, a július 14-i francia nemzeti ünnep jegyében is tarthatnak rendezvényeket. A hídlezárás adta lehetõséget felkínálják majd több nagykövetségnek is különbözõ programok lebonyolítására. A keret ugyanis adott, eldöntötték, hogy így lesz, és így is marad augusztus 17-ig – szögezte le. Demszky Gábor sikeresnek tartva az elsõ hétvégi hídlezárást, emlékeztetett rá, hogy például Rómában és Prágában a hasonló kezdeményezések elsõsorban nem a kísérõprogramokról szólnak, hanem arról, hogy a gyalogosok birtokba vehetik az adott hidat. (MTI)
István, a király Csíksomlyón
Csíkszereda, 2003. július 6.(MTI) - Több százezer nézõ elõtt
mutatták be szombaton este a romániai Csíksomlyón az István, a király címû
rockoperát. A magyarországi bemutató után húsz évvel elsõ ízben láthatta
élõben az erdélyi közönség Szörényi Levente és Bródy János alkotását.
A székelyföldi rendezvény védnöke Mádl Ferenc köztársasági elnök felesége, Mádl Dalma volt. Az ünnepség megnyitóján Mádl Dalma asszony a hagyományok megõrzésének szükségességérõl szólt. Az István, a király rockoperáról elmondta: egy korszak, egy generáció zenéje, ugyanakkor az útválasztásról, az egész magyarság jövõjét meghatározó döntésrõl szól. Az eredeti szereposztásból a Koppányt megszemélyesítõ Vikidál Gyula, és az öreg regös szerepében éneklõ szövegkönyvíró, Bródy János lépett színre Csíksomlyón. Az Istvánt alakító Varga Miklósnak a királydombi bemutatón csak a hangja szólt. Az erdélyi bemutató rendezõje és koreográfusa Novák Ferenc, a húsz évvel ezelõtti elõadás koreográfusa volt. Sarolt szerepét Kováts Kriszta játszotta. Az elõadók között több erdélyi származású volt, páran közülük gyermekkorukban az akkori román hatóságok zaklatásainak voltak kitéve az István, a király hallgatása miatt. Az elõadás táncjeleneteit a Honvéd táncszínház, valamint a sepsiszentgyörgyi Háromszék Együttes és a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncmûvészeibõl verbuvált csapat mutatta be. A darabot a pünkösdszombati csíksomlyói búcsúk színhelyén, a két Somlyó hegye közötti nyeregben emelt Hármashalom oltárszínpadon vitték színre. A becslések szerint mintegy 350 ezer nézõ a nem csak a környékrõl, de Erdély valamennyi magyarlakta területérõl érkezett Csíksomlyóra, és nagyon sok magyarországi gépkocsit lehetett látni a környéken. A belépés ingyenes volt, az elõadás mintegy 30 millió forintot kitevõ költségeit támogatók fedezték. A szerzõk a rockopera két évtizede tartó töretlen népszerûségét mondanivalója idõszerûségével magyarázzák. Szörényi Levente a bemutatót megelõzõ sajtótájékoztatón kifejtette, hogy 1983-ban sajátos társadalmi, politikai helyzetben mutatták be az alkotást. Mint mondta, nem hiszi, hogy az István, a király indította volna el a magyarországi rendszerváltást, de kétségtelenül sokak számára hihetetlenül merész vállalkozás volt. Bródy János elmondta: a közép-kelet-európai kis népek örök dilemmája határt vonni a nemzeti önrendelkezés és az európai beilleszkedés között. Úgy kell megtalálni az európai közösségbe az utat, hogy a nemzeti jegyek lehetõség szerint ne sérüljenek. Véleménye szerint kellõ bölcsességgel, megfontoltsággal a tragikus helyzetek elkerülhetõek lennének, de amíg ezek a konfliktusok léteznek a társadalomban, a darab mondandója érvényes marad. A kilencvenes évek elején voltak már próbálkozások a rockopera erdélyi, csíksomlyói bemutatója megszervezésére, de - mint a sajtótájékoztatón hangsúlyozták - nem a román hivatalos személyek gátolták meg a mû elõadását, hanem a különbözõ magyar szervezetek közötti ellentétek, nézeteltérések. Az elõadás az Ezer Székely Leány Napja egész napos rendezvénysorozatát zárta. Az Ezer Székely Leány Napját évente szervezik meg Csíksomlyón. A találkozót 1931-ben kezdeményezte Domokos Pál Péter neves néprajzkutató a népdal, a néptánc, a népzene és a népviselet megõrzése, továbbadása és népszerûsítése céljából. Mint megannyi hasonló rendezvényt, amit nem lehetett a kommunista ünneprendszerbe beszorítani, ezt is betiltották. 1990-ben indult újra a találkozók szervezése, 2000 óta a rendezést az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány vállalja magára.
Valóra vált álom: István, a király Csíksomlyón
Valóra vált egy álom: szombat este Csíksomlyón láthattuk, hallhattuk az István, a király címû rockoperát. Nagy változásoknak kellett bekövetkezniük, hogy részesei lehessünk ennek az eseménynek. A húsz évvel ezelõtti budapesti bemutatót követõen tiltották még a meghallgatását is, ráijesztettek, meghurcolták, aki becsempészte Erdélybe a lemezt, mégis dúdolták, énekelték diákok és meglett felnõttek minden lehetséges alkalomkor. ’89-ben fordult egyet az idõ kereke, jöttek volna szívesen hozzánk szerzõk és szereplõk, de sokáig útját állta a szûklátókörûség a csíksomlyói bemutatónak. Mindannyiunk örömére, most végre eljött az ideje. A délutáni esõ nem ijesztett el senkit, százezrek – becslések szerint több mint 350 000-en – tapsoltak, énekeltek, ujjongtak az elõadáson. Városbeliek s messzi vidékekrõl érkezettek, aki tehette, vendégül látta rokonát, ismerõsét ezen a napon, hogy együtt éljék át a katarzis erejû élményt. Egész múlt hét az elõkészületek jegyében telt el, elõbb a Honvéd, a Háromszék és a Hargita együttesek táncosai kezdték el a próbát délelõttönként a Jégpalotában, esténként az elõadás helyszínén, késõbb bekapcsolódtak a fõszereplõk, végül megérkeztek a szerzõk, producerek. Újságírók, érdeklõdõk követték nap mint nap az elõkészületeket, Novák Ferenc rendezõ-koreográfus az idõ szorítása ellenére talált lehetõséget a sajtó tájékoztatására. Éltünk vele, lapunkban mindennap tudósítottunk a készülõdés különféle fázisairól. Szombat este jelentette a csúcsot. Hatalmas tömeg gyûlt össze a hegyoldalon. Több tényezõnek köszönhetõen. Mindenekelõtt a darab, a szereplõk hallatlan népszerûsége, a mû hazafias, magyarságtudatot erõsítõ tartalma vonzotta a nézõket, de szerepe volt ebben a profi módon megszervezett hírverésnek, s nem utolsósorban a jó idõzítésnek, az elõadás és az Ezer Székely Leány Napja rendezvénye egybekapcsolásának. Szereplõk, hang- és fénytechnikusok, nézõk egyaránt kitettek magukért ezen az estén. Varga Miklós, Vikidál Gyula, Bródy János, Kováts Kriszta, Novák Péter meg a többiek szereplésén érzõdött, hogy élmény számukra az élményszerzés lehetõsége az ideális helyszínen. A rendezõ határozottságának, tekintélyének, nagyfokú szaktudásának köszönhetõen öt nap alatt összerázta a három táncegyüttest, így szombat este már zökkenõmentesen peregtek a próbákon többször megismételtetett tömegjelenetek. Kedves színfoltot jelentettek a színpadon a csobotfalvi, csomortáni, csíksomlyói gyermekek. A mûszakiakat dicséri, hogy a hegyoldal minden pontján tisztán lehetett hallani a szereplõket. 70 ezer wattos hangszórók biztosították ezt, a kivetítõkön a színpadtól távolabbra szorulók is követhették az elõadást. Több száz fényszóró, magasba szökõ lángnyelvek, pompás tûzijáték fokozta az elõadás látványosságát. A nézõk sem voltak passzív résztvevõi az elõadásnak, sokan együtt énekelték a szereplõkkel a jól ismert számokat. Igazuk lehet azoknak az 1983-as királydombi elõadáson is jelen lévõ nézõknek, akik hatásosabbnak tartják annál a mostani csíksomlyói produkciót. Nem csak a helyszín, a nagyobb tömeg miatt, Erdélyben, a Székelyföldön jobban megértik, jobban átérzik a darab mondandóját, mint az anyaországban. Magyarként csak úgy tudunk európaivá lenni, ha sikerül magyarnak megmaradni szülõföldünkön. Durva bántások, kihívások, ellehetetlenülõ életfeltételek teszik próbára türelmünket, erõnket, kitartásunkat. Elsõsorban önmagunknak kell önmagunkon segítenünk, de véreink erkölcsi, anyagi támogatása nélkül nem boldogulhatunk. Az István, a király szombati elõadása fontos erkölcsi támasz számunkra. Konkrét tett, üres ígéretek, hitegetések helyett. Köszönet érte. Köszönet mindenkinek, aki részes az élményszerzésben. A vissza nem hõkölõ, konok itthoni szorgalmazóknak, óhajuk anyaországi meghallóinak, az anyagi áldozatokat vállaló támogatóknak. Nem fölöslegesen kidobott pénz az elõadásra fordított 30 millió forint, megfogan, hat, él és éltet az István, a király üzenete. Közel volt már éjfél is, mire véget ért az elõadás, de a tömeg még sokáig a helyén maradt. Ünnepelték az élményszerzõket. Biztatóként, hogy szívesen látottak lennének Csíksomlyón a trilógia másik két darabjával, az Attila, Isten kardjával és a Veled, Urammal is. BORBÉLY LÁSZLÓ
A hacker, a cracker és a médiamaszat
A nyitott ajtók specialistái (kép: Népszabadság – Domaniczky Tivadar)
Ha valaki elmegy az OTP elõtt, látja, nyitva az ajtó, de nem megy be, csak beszól, hogy nyitva, nos, akkor õ hacker. Ha viszont szó nélkül belép, és kihasználja a helyzetet, akkor az illetõ cracker – próbálja a médiában és ezáltal a közvélekedésben az elmúlt öt-hat évben összemaszatolt fogalmakat tisztázni a Hacktivity szervezõje, Kovács Krisztián. A húszas éveinek közepén járó tatabányai informatikus elmondása szerint évek óta figyelemmel kíséri az ilyen jellegû német és olasz találkozókat, és hagyományteremtõ szándékkal fogott hozzá az elsõ hazai hackertalálkozó megszervezéséhez. Számos biztonságtechnikai és szoftvercéget keresett meg elõtte, a számítógépes betörésekben leginkább érintett Microsoft nem is reagált a leveleire, a Nemzetbiztonsági Hivatalból legalább válaszoltak, hogy nem jönnek, a Symantec meg az utolsó pillanatban visszalépett. Képviseltette magát viszont a VirusBuster és a SuSe Linux magyarországi irodája, plusz ott volt és hozzászólt több, az üggyel foglalkozó újságíró és szakértõ. A hackerlegenda Kevin Mitnick viszont a szervezõk által megfizethetetlen honoráriumot kért a részvételért. A világ információtechnológiailag fejlett országaiban az ilyen jellegû találkozóknak már komoly hagyománya van, a New York-i HOPE (Hackers On Planet Earth), a kaliforniai DefCon vagy a holland HIP (Hacking In Progress) lassan évtizedes múltra tekintenek vissza. Egy digitális szubkultúra megjelenési fórumai ezek, ahol a résztvevõk a felhasználó szemszögébõl közelítenek az elektronikus biztonság kérdéseihez. Teszik mindezt annak ellenére, hogy az egyre szigorodó törvények miatt egyre lehetetlenebbé válik az elsõsorban a biztonsági réseknek feltárására és nyilvánosságra hozatalára irányuló hackerkedés bármilyen formája. Mint a témával régóta foglalkozó újságíró, Bodoky Tamás (Index.hu) elõadásából kiderült, maga a hacker szó a bostoni mûszaki egyetemi szlengben jelent elõször meg, és a kreatív diákcsínyekre használták. Innen szivárgott aztán be a számítógépes argóba, ahol gyakorlatilag a bitbuherátort jelölték vele, azaz azokat az innovatív programozókat, akik némi leleménnyel és ügyeskedéssel az átlagnál többet tudtak kihozni gépükbõl. Kevin Mitnick 1995-ös, a New York Timesban sokáig címlapon hozott üldözése és elfogása után kezdett eltorzulni a fogalom, és a szakmában a jó mûszaki érzékkel és problémamegoldó képességgel rendelkezõ, a korlátok ledöntésére törekvõ kreatív hacker a médiában teljességgel egybemosódott a cracker fogalmával. Az, hogy a média igazi rosszfiút kreált a hackerbõl, sokak szerint a gazdasági elit érdekeit tükrözi, az információtechnológiai ipar ugyanis már régóta szerette volna olyan törvény létrejöttét kikényszeríteni, ami valamennyi, az érdekszféráját sértõ hackertevékenységet súlyosan bünteti. 1998-ban az amerikai törvényhozás aztán rá is bólintott a Digital Millennium Copyright Actre, melyet azóta a világ számos országában hasonló “hackertörvény” követett. Tavaly Magyarországon az Országgyûlés szintén megszavazta a büntetõ törvénykönyv hasonló szellemû módosítását. S bár ezek valóban hatékonyabb fellépést tesznek lehetõvé az informatikai bûnözés ellen, büntethetõvé téve a mások rendszerébe való jogtalan belépést, azok mûködésének akadályozását és az informatikai csalást, ezzel párhuzamosan viszont alá is ássák a számítógépes biztonságot. A hackeretika szerint ugyanis minden felfedezett biztonsági rést azonnal nyilvánosságra kell hozni, amit általában az ilyen jellegû levelezõfórumokon tesznek közzé. Tudván, hogy ezeket az oldalakat a gyártók emberei is olvassák. A cég persze reagál, kiad a programjához egy gyorsjavítást (hot fix), ami ezt a hibát megszünteti, negyedévente pedig ezeket a gyorsjavításokat egy szervizcsomagba (service pack) gyûjtve újra publikálja. A hackertörvények életbelépésével azonban ez a típusú, károkozás nélküli hackelés is büntethetõvé vált, így a “töréseket” korábban nyilvánosságra hozó szakemberek inkább hallgatnak, így a cégek sem reagálnak, ezáltal a különbözõ biztonsági rések élettartalma jelentõsen megnõtt. Ezt használják ki aztán a valóban ártó szándékú crackerek. No és azt, hogy a világhálóra felcsatlakozó vállalatok biztonsági rendszerét felügyelõ informatikusok zöme le sem tölti a fent említett gyorsjavításokat, gyakorta még a szervizcsomagot sem futatták le a gépeiken, vagy ha igen, csak jelentõs késéssel. Erre csapnak le aztán a látványos akcióik miatt a médiában nagy ismertségre szert tevõ, a szakzsargonban csak szkriptes suttyókként számon tartott figurák. A néhány évvel ezelõtt a nagy forgalmú amerikai szolgáltatókat, az Amazont, a Yahoot, a E-Bayt és társait lebénító Denial of Service (DoS), magyarul szervertúlterheléses támadássorozat levezényléséhez sem kellett különösebb szakértelem. A szkriptes suttyók leghíresebbje kétségkívül a digitális undergroundban MafiaBoy néven futó tizenöt éves montreali diák, aki 52 különbözõ hálózaton 75 gépet “foglalt el”, majd az ott elhelyezett DoS-kliensek aktiválásával 2000 áprilisában összesen tizenhárom amerikai szolgáltatóóriást kényszerített idõlegesen térdre. Idehaza hasonló sajtóvisszhangot váltott ki pár évvel ezelõtt az Elender elleni támadássorozat, amit szintén sportból és nem haszonszerzésbõl követtek el – szintén tizenévesek. De ez megint csak egy látványos eset, ami persze némiképp érzékeltette is a hazai informatikai közállapotokat. Ahol nagy általánosságban az elektronikus adatok értéke – és ezáltal megfelelõ védelme – még mindig nem olyan magától értetõdõ, mint a materiális javaké. A büntetõ törvénykönyv már említett módosítását amúgy a hatóság éppen azzal indokolta, hogy amíg 1997-ben a számítógépes bûncselekmények által okozott kár 91,5 millió forint volt, addig négy évre rá ez az összeg már több mint egymilliárd forintra emelkedett. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa: a felderítetlen, illetve nyilvánosságra nem hozott ügyekkel együtt a teljes összeg becslések szerint az 5 milliárd forintot is meghaladhatja. Az idén május végén amúgy egy névtelenségét megõrzõ hacker nyílt levélben állította: az, hogy az országban még nincs teljes káosz, csak a hazai hackerek jóindulatának köszönhetõ. A terminal.hu-n közzétett írás, illetve az azt követõ üzenetváltás persze a tatabányai hackertalálkozón is központi témaként szerepelt, még ha a levél írója részvételét az utolsó pillanatban visszamondta is. Jogászi javaslatra szintén elmaradt a rendezvényen tervezett “nagy durranás”, ahol plénum elõtt tárták volna fel egy hardver, illetve szoftver több hete a gyártó által is tudott, de ki nem javított biztonsági hiányosságát. A jelenlegi, szigorított jogszabályok szerint ugyanis már az is büntethetõ, ha valaki olyan információt továbbit, ami más számára káros lehet. A termék felhasználója ez esetben kevésbé érdekes. – Az biztos, hogy 2004-ben Budapesten és valószínûleg szeptemberben rendezzük meg a következõ hackertalálkozót – tér a jövõre Kovács Krisztián szervezõ. Mint hozzáteszi, talán akkor már a nagyobb biztonságtechnikai cégek, illetve kormányzati szervek is kellõen képviseltetik magukat. Azok pedig, akik lemaradtak a mostani találkozóról, a jövõ hét közepétõl annak összes szakmai anyagát letölthetik a www.hacktivity.hu webcímrõl. “Törésverseny” a neten.
Új feladványok a matematikának
/A Neumann János által alkotott gépben minden rádiócsô egy-egy számítási alapegységet, “kaput” valósít meg - Fotó: Hegedûs Márta/ Amikor számítógépet használunk, internetezünk, bankkártyával fizetünk,
vagy meghallgatunk egy CD-t, talán végig sem gondoljuk, hogy ezek egyikét
sem tehetnénk meg, ha nem jöttek volna létre a matematika új ágai: az algoritmuselmélet,
a kriptográfia vagy a bonyolultságelmélet. A számítógépek fejlõdése nem
teszi feleslegessé a matematikát, sõt a tudományág új fejezeteit hívja
életre, a régieket pedig egészen új megvilágításba helyezi – állapította
meg Lovász László matematikus a Mindentudás Egyetemén tartott, szemeszterzáró
elõadásában.
A XIX. századi matematika egyik nagy sikere a végtelen fogalmának megragadása
volt. Ennek bûvölete olyan erõs, hogy hajlamosak vagyunk mindenre, ami
véges, rálegyinteni: "véges sok eset van, amit végig lehet nézni”. A számítógépek
megjelenése azt eredményezte, hogy rájöttünk: a véges nagyon nagy lehet,
bekövetkezhet az úgynevezett "exponenciális robbanás”.
|
