Lapszemle - 2003 június 10.
Forman rendezi a Márai-mû filmes adaptációját
MNO
Milos Forman rendezésében októberben kezdik forgatni Márai Sándor A
gyertyák csonkig égnek címû regényének filmes adaptációját - írja az origo.hu.
Az alkotás fõszerepeit - két egykori barátot, akik 41 év után találkoznak
újra - Sean Connery és Klaus Maria Brandauer alakítja majd, közös szerelmüket,
Krisztinát pedig Winona Ryder kelti életre. (FigyelõNet, origo.hu)
Leginkább az Audikat lopják
www.nol.hu
Itthon az Audi-tulajdonosok félthetik legjobban az autójukat - ismertette
az ORFK legfrissebb statisztikáját a Napi Online.
Magyarországon a forgalomban lévõ mennyiséghez képest arányaiban az
Audikból lopják el a legtöbbet, minden 59-iket, a 43 ezer autóból. Második
a Mercedes lett, a harmadik hely a Volkswageneké, közülük minden 108-adikat
vitték el illetéktelenek. Lopják a volt szocialista ipar büszkeségeit is,
a listán a nyolcadik helyen a Trabantok, a kilencediken pedig a Ladák állnak
- derül ki az ORFK közleményébõl.
Csak a lopások számát tekintve ugyanakkor továbbra is a Volkswagen a
listavezetõ, majd az Opel és a Suzuki következik. A negyedik helyen a Renault-k
állnak, az ötödiken pedig az Audik.
Idén július 8-ig az országban 4109 feljelentést tettek gépjármû-eltulajdonítással
kapcsolatban, ebbõl 3370 eset a fõvárosban történt.
Forrás: Napi Online
Láttatni kívánom a kort, amelyben élek
http://www.hhrf.org/rmsz/
Szervátiusz Jenõ születésének 100. évfordulóján az alkotóhoz méltó megemlékezést
rendezett Kolozsvár Római Katolikus Szent Mihály Egyháza. Dr. Czirják Árpád
érseki helynöknek, prelátusnak köszönhetõen évekkel ezelõtt létrejött a
Szervátiusz Múzeum, melyben Szervátiusz Jenõnek és Tibornak – apának és
fiúnak – a szobrai méltó keretben állandó kiállításon megtekinthetõk. Megépült
a Római Katolikus Nõszövetség székháza is, amely a XXI. századi legkényesebb
igényeknek is messzemenõen megfelel. A csodálatos terem, a tökéletes hangosítás,
a légkondicionáló biztosította kellemes hõmérséklet hozzájárult ahhoz,
hogy a megemlékezésen jelenlevõ nagyszámú közönség a legjobb feltételek
között emlékezzen a város nagy szülöttjére, Szervátiusz Jenõre, aki kitörülhetetlenül
beírta nevét nemcsak a magyar képzõmûvészetbe, de a világ jelentõs képzõmûvészeinek
aranykönyvébe is.
Czirják Árpád ünnepi beszédében elmondta, hogy a szobrász ereklyekészítõ.
Csak a legnagyobb mesterek tudták megoldani a szobrászat dilemmáját, mûvészet
és mesterség magas szintû találkozását. Az együttélés elemi szabálya egymás
értékeinek megbecsülése, s kegyelettel adózni a múlt nagyjainak. Az Isten
csodálatosan szép világot alkotott, s az embertõl függ, hogy lerombolja
avagy megdicsõíti. A mûvészek azok, akik megdicsõítik Isten teremtett világát,
s az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy ez a két Szervátiusz életmûvére
is érvényes.
Az ünnepi beszéd után Barabás Kásler Magda egy õsi egyházi éneket adott
elõ, majd Csoóri Sándor Kossuth-díjas költõ elmondta: el kell ismernünk,
hogy volt olyan két évtizednyi idõszak, amikor megnyomorító évtizedek után
Szervátiusz Jenõ is kitörhetett a rákényszeríttet politikai, kisebbségi
és mûvészeti illegalitásból, megmutatta magát, szobrait, a fia, Szervátiusz
Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték õket,
de mûvészetük ott csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország
ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sõt akarata kellett hozzá, hogy a
lefojtottság csöndjében épülõ két életmû megelevenedjen, és rangjához méltó
helyet kaphasson a magyar mûvészet világában. Kezdetben sok hazai képzõmûvész
ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerûségüket
mindenféle nemzeti mítosszal s az Erdélyben föltámadó történelmi romantikával
magyarázták.
Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna õket! A romantikusnak
és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak,
hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb
tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.
Az Apa és Fiú testükben hordozták ezt a tragédiát. A tartásukban, a
mozgásban, az öltözetükben. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára,
a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra, ahogyan megnéztek egy szekéren ülõ
csíki embert, egy temetõt, egy földre döntött daliás fát. Mûtermük volt
Erdély, a helyszíneivel és a sorsával együtt.
Többen mondtak méltató beszédet: dr. Demeter Ervin országgyûlési képviselõ
a hajdani költõ barátot, a marosvásárhelyi Székely Jánost idézte, aki az
egykori fogolytársnak, Szervátiusz Jenõnek írt versében mondja: “Teszi
a dolgát / Alkotó ember". Megemlékezett róla Hunyadi Sándor, Kós Károly,
László Gyula, Lyka Károly, Entz Géza. Szóba került a Püski Sándor által
kiadott emlékalbum is, mely Szervátiusz Jenõ csodálatos munkásságát mutatja
be. Alkotásai az erdélyi szellemiséget hordozzák magukban; szellemi erejüket
mindnyájan érezhetjük, ha megtekintjük a Szervátiusz Múzeumot. Az erdélyi
magyar sors tudatos vállalását, az erdélyi népi életet fejezik ki. A mûvész
felhasználta a magyar népi díszítõ és ábrázoló hagyományra épülõ formákat
a modern mûvészi formanyelv kialakításához. Új hang volt ez a magyar szobrászatban,
ami népi, történelmi tudatunk mélyrétegeit jutatta kifejezésre. Visszanyúlt
a tiszta forráshoz, és ennek a csillapító erejével kívánt hatni a kultúrától
elzárt népi tömegekre, az egyszerû székely vagy kalotaszegi parasztokra
és a proletár sorsba taszított városi emberekre. Olyan kifejezési formára
törekedett, amely közérthetõ mûvészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan
magyar is. Megteremtette a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb
alkotásait. Alakjai erõteljes karakterûek, s a mûveibõl kisugárzó erõ,
mely közérthetõvé teszi jelképrendszerét, egyaránt fogva tartja az egyszerû
erdélyi székelyt, és a városi értelmiségit is. Témája az örök emberi sors:
születés, munka, halál, ez valamennyi alkotásában sajátosan, összetéveszthetetlenül
jelen van.
Ezután a Flauto Dolce együttes régizenei elõadása következett, majd
Szervátiusz Klára felolvasta a Magyar Örökség-díjas dr. Feledy Balázs életrajzi
adatokkal megtûzdelt kisesszéjét, miután néhány keresetlen szóban megosztotta
gondolatait a jelenlevõkkel: az anyaország szeretetét hozta el hozzánk
és azt a figyelmeztetést, hogy július van, és az idõ, ha lassan is, de
nekünk dolgozik. A megmaradásra biztató szavait a tömeg hálás tapssal köszönte
meg. Kulcsár Edit a Budapesti Vármegye Galéria igazgatója átadta Czirják
Árpád érseki helynöknek, prelátusnak a Magyar Örökség-díj oklevelének másolatát.
Ezután a Római Katolikus Nõszövetség kórusa következett – Magyary Zita
vezénylésével, Szervátiusz Klára szavalata pedig lenyûgözte a hallgatóságot.
Az ünnepség a Szervátiusz Múzeumban folytatódott, ahol Kallós Zoltán
Kossuth-díjas néprajzkutató és Kusztos Endre képzõmûvész elevenítették
fel a Jenõ bácsival kapcsolatos emlékeiket. A Concordia Vonósnégyes színvonalas
elõadása, valamint Magyary Zita kíséretében Borsos Edit népdalai zárták
az ünnepséget.
CSOMAFÁY FERENC
Nyugtával a Nap-keltét
Hargita Népe, Csíkszereda
http://www.hhrf.org/hargitanepe/
A Nívódíjhoz méltóan – mondja a hirdetésben a vastag betûs sor, és tulajdonképpen
miért is ne vehetnénk komolyan. A Nap-kelte komoly mûsor, miniszterek és
színésznõk, futballbírák és képviselõk adják egymás kezébe a kilincset,
hogy a reggeli órákban kiöltözve, de táskás szemmel ott lehessenek.
Nyilván, a nézettség az egyik vonzerõ, az ötven százalék körüli érdeklõdés
a lakosság részérõl, bár a reklám megint ravasz, azt nem mondja meg, hogy
minek az ötven százalékáról van szó, vagyis ez a szép arány összesen mégis
hány tévénézõt jelent. Vélhetõleg kiábrándító lenne a végösszeg.
Ennek ellenére valahányan mégis nézik a Nap-keltét, pedig a reggeli
mûsorok lendülete helyett itt középkorú, izzadt arcok társalognak a politikáról,
minden adás nyilvánvalóan televízióellenes, “semmit a szemnek" alapon készül.
A magyarázat valószínûleg a profizmus. Csakhogy ma már azt is illik megmondani,
hogy a profi miben profi. Egy hetet, gyönyörû reggeleinket áldoztuk arra,
hogy kiderítsük: ha nem a televíziózásban, akkor vajon miben profi a Nap-kelte
nívódíjas stábja.
Hétfõ
Bánó András igazi képernyõs hivatalnok. Lelkiismeretes és precíz aktatologató,
akit balszerencséjére viszonylag sokan figyelhetnek meg munkavégzés közben.
Kedélyes és szorgalmas. A szerkesztõk által rámért végtelenített interjúkat
meggyõzõ felkészültséggel bonyolítja le, de sajnos, ez még nem garancia
arra, hogy ébren is tudja tartani nézõi figyelmét. Bánó András hamisítatlan
civil. Tud kérdezni, figyelni is képes interjúalanyára, csak ahhoz nem
ért, hogy miképpen váljon sokrétû, erõteljes képernyõssé. Összességében
óvatos ember benyomását kelti, aki szerénységbõl vagy egyéb megfontolásból
jobbnak látja szürkének maradni. Hétrõl hétre leül a kamerák elé, de mintha
ebbõl a ténybõl õ semmit sem érzékelne. Egyszerûen nem jött rá arra, hogy
milyen módon kell átfordítani a személyes érdeklõdést, a magánemberi jelenlétet
televízióra. Így aztán nincsenek hangsúlyai, nem tudja irányítani nézõi
figyelmét, amitõl minden mindennel összeolvad. Bánó András persze ettõl
még jól érezheti magát. Ez legalább látható. Bele-belekérdez egy-egy õt
érdeklõ részletbe, mórikál, mosolyog, mélázik. Olyan, mintha magában beszélne.
Mintha anyagot gyûjtene saját használatra. Bármilyen ártatlan képet is
sugalmaz magáról Bánó András, ez azért nem elegáns dolog. Kihagyni a nézõket
a mûsorból súlyos szerzõdésszegés. A nézõ azonban visszafizet: gyorsan
és nyom nélkül elfelejti Bánó mûsorait. Harag nélkül, különösebb indulatok
nélkül, kissé lelassulva és elszürkülve kezdjük meg napunkat.
Kedd
Betlen János a civil elemet játssza, hamiskásan mosolyogva érdeklõdik,
hogy akkor most hogyan is van ez? Azt olvastam az újságban, hogy rossz
a turisztikai mérleg. Igazán? Az ember azt várja, hogy készülnek a csapdák,
mert van az egész jelenségben valami hamiskás, mást mond a száj, és mást
mosolyog, de lehet, hogy Betlen tanult a múltból. Végül is neki volt egy
káprázatos éjszakája a választások napján, amikor két óra alatt a biztos
Fidesz-gyõzelem bejelentésébõl kellett úgy átigazítania az arcát, hogy
szinte tapsikolt, amikor kiderült, hogy az SZDSZ is bent lesz a parlamentben.
Hatalmas munka volt, de nem lehet az ilyesmit gyakran megismételni. Marad
tehát a naivitás és a mindenkinek tetszeni vágyás. Az egész idõnként túlzottnak
tûnik, amikor Betlen Répássy Róberttel beszélgetve képtelen fölfogni, hogy
miért baj, ha egy miniszter a minisztériummal szerzõdõ cég pénzén utazik
Amerikába, hiszen ez lehet egyszerû takarékosság is, és anyagi hátrány
senkit nem ért, akkor alighanem a sulyok kissé el van vetve. Cserébe –
de ez sem nagy ajándék – Deutsch Tamást meglehetõsen szabadjára engedi,
hosszú, monoton és fojtott hangú monológot kell végighallgatni a metrótervekrõl,
és a végén a volt miniszter kap egy barátságos hátbeveregetést, mert tetszik
a mûsorvezetõnek, hogy Deutsch elismeri a korábbi kormányzat hibáját metróügyben.
Nem rossz a szerep, amit Betlen János játszik, ha nem viszi túlzásba. De
Csapody Miklóssal az urambátyám beszélgetés odáig fajul, hogy egyszerûen
képtelenség megérteni, hogy ezek ketten mirõl társalognak egyáltalán. Valami
táskavivõket emlegetnek, meg a hozzávaló táskákat, meg egy tévés kollégát,
aki már nem kolléga, így Betlent semmiféle etikai meggondolás nem köti...
Kirõl beszélnek? És kinek? Mindegy, legalább õk jól érzik magukat.
Szerda
Aczél Endre klasszikus antiriporter. Vagy ha úgy tetszik, klasszikus
publicistaalkat. Egyszerûen túlságosan határozott véleménye van a dolgokról
ahhoz, hogy kíváncsi legyen a másokéra is. Tudja, milyen végkövetkeztetésig
akar eljutni, leplezetlenül elfogult, a kérdései többnyire költõiek, és
csak azért teszi föl õket, hogy az elõre sejtett válasz is elhangozhasson.
Ami egyébként a pozitív oldalon azt jelenti, hogy általában fölkészült,
már jó elõre beszerezte az információkat, de ilyen körülmények között Aczél
Endre számára a riport készítése fárasztó formaság, nem vár tõle semmit.
Többnyire nem is kap. Míg a másik beszél, õ nem nagyon figyel oda, emelgeti
a lábfejét, mintha közben zenét hallgatna, idõnként belenéz a papírokba,
hogy azért a kérdés-felelet folyamatossága megmaradjon. A kész véleménnyel
járó biztonságban azonban benne maradnak a hibalehetõségek, Magyar Bálint
olyan könnyedséggel húzza ki a fejét a hurokból, olyan kényelmesen tud
saját hibái és felelõssége helyett a Fidesz aljasságáról és a tárgyalt
esettel semmilyen összefüggésben nem álló, bár sokkal súlyosabb vétkeirõl
beszélni, hogy az szinte már gyanús. Pedig az is lehet, hogy Magyar Bálint
egyszerûen csak megtalálta a közös nevezõt abban az egyébként nem menthetõ
gondolatban, hogy õk még rosszabbak voltak. De az interjú így sem interjú.
Csütörtök
A rossz tanuló felel – ezt játssza Forró Tamás. Idegesen viselkedik,
rángatja a fejét, fölnéz beszéd közben az égre, az egész riporteri jelenléte
idõnként megdöbbentõ ellentétben van a riportalanyok nyugalmával, holott
általában éppen fordítva szokott lenni. Hosszú-hosszú kérdéseket tesz föl,
mint aki állandóan attól retteg, hogy baj lesz, nem pereg le a riportalanyra
szánt negyedóra, és õ ott marad kukán, kérdések nélkül. Beszélni kell,
mert különben jön az egyes. Álljon itt egy derék példa a Polt Péterrel
való beszélgetésbõl. Forró Tamás kérdése, szó szerint: “Az elmúlt egy évben
jó néhány alkalommal beszélgettünk itt a Nap-kelte mûsorában, és különösen
a kezdeti idõkben többször szóba került ez közöttünk, hogy mivel vádolja
önt a, vagy mit sugall a jelenlegi kormányzati politika, mennyire megalapozottak
ezek az állítások, majd egy idõ után már én magam mondtam, hogy ígérem,
most már ez többé nem kerül szóba. Most meg nem tehetek mást, mint újra
és ismét errõl kell hogy beszéljünk, merthogy túl a leszavazáson és az
elmarasztaláson azért meglehetõsen súlyos politikai kijelentések elhangzottak,
koncepciós eljárás Polt Péter ellen, aztán az Országgyûlés szégyene, ami
történt a parlamentben, a másik oldal, tehát a kormányoldal pedig azt mondja,
hogy szó nincs politikai boszorkányüldözésrõl, tehát nyilvánvalóan oka
kell hogy legyen annak, hogy célkeresztben van immár egy éve." Mire a megkérdezett
így válaszol: “Valóban így van, de hát ezt nem tõlem kellene megkérdezni."
A nehezen követhetõ értelmen túl sehogy sem lehet meglelni az összefüggést
a megkérdezett válasza és a riporter kérdése között. Mondhatnak akármit,
Forró csak tétován fecseg. Még arról sincs szó, hogy a riporter egy elõre
lefuttatott forgatókönyv szerint tenné föl a kérdéseit. Egyszerûen csak
nem gondol semmit, a hosszú körmondatokat azért futtatja végig, mert reméli,
hogy mire a végükre ér, neki is eszébe jut valami érdemi. Többnyire nem
ez történik. Gyakorlatilag nézhetetlen a mûsor, azok is unják, akik vendégségbe
jöttek. Viszont Forró Tamás javára kell írni, hogy nem tesz különbséget
ellenzéki és kormánypárti vendégek között. Mindenkivel szemben egyformán
készületlen.
Péntek
Pallagi Ferenc többszörös hátránnyal indul, de ezek közül a legfontosabb,
hogy nem önálló médiaszemélyiség, az arca nem máshonnét ismerõs, csak a
Nap-keltébõl. Neki tehát itt kell megcsinálnia magát, ami azzal jár, hogy
a többieknél fölkészültebbnek tûnik, csak a mûsor végén, a speciális olimpiáról
szóló beszélgetésnél érzõdik, hogy itt már hadova folyik, muszáj-anyag,
közügy, amely sajnos a riporter érdeklõdését nem tudta lekötni. Egyébként
Pallagi csípõsen kérdez. Az persze nem mindegy, hogy kit, mert a miniszter
kabinetfõnökét lemondásra szólítani föl mégsem egészen az, mint a minisztert
vonni felelõsségre, így a nézõ nem tudja pontosan, hogy vajon nem csupán
a játszmát nézi, Magyar Bálint mosdatásának újabb szintjét, de hát az újságíró
csak azt szoríthatja sarokba, aki ott van. A miniszter úr egyébként is
már a szerdai mûsorban megmondta, hogy ez egy mûbalhé, csuda érti, hogy
akkor miért mondnak le annyian körülötte. Furcsa, hogy a riportok mindig
hirtelen érnek véget, mintha valaki odamutatná az órát, hogy “Ferikém,
azonnal hagyd abba", szinte modortalanul kurtán vágja el a mûsorvezetõ
a szót, még akkor is, ha utána nincs mit mutatni, csak a szépséges Nap-kelte
feliratot. A felkészültség viszont Pallagi Ferencnél azzal a hátránnyal
jár, hogy nem tudja, a nézõk nincsenek annyira otthon például a monetáris
politikában, mint õ, így elég nehéz követni a forint sáveltolásáról folytatott
eszmecserét. Persze untatásnak ez még mindig viszonylag nívós.
Szombat
Legnagyobb sajnálatunkra Verebes István, a megszokott szombati mûsorvezetõ
még hétfõn, egy szellemesnek gondolt, végtelenül önhitt öninterjúban bejelentette,
hogy hetekre szabadságra vonul. Mondott még sok egyebet, de mindenbõl csak
az derült ki, hogy Verebes úr elhasználta minden szellemi tartalékát. Üressége
és felszínes okoskodása tarthatatlanná vált. Önmagát legalább ismeri –
tudta, mikor kell szabadságra mennie. Így aztán Aczél Endrének jutott ez
a bulvárosabb nap. Õ szombaton is éppen olyan lezser és bújtatottan agresszív,
mint hétköznap. Súlyos prekoncepciókkal ül le beszélgetni egy-egy interjúalannyal.
Hollós Jánossal, a Magyar Rádió alelnökével például olyan türelmetlen és
figyelmetlen volt, hogy igazán könnyen történhetett meg, hogy az egyébként
nem éppen bizalomkeltõ Hollós jóval rokonszenvesebbnek tûnt a mûsorvezetõnél.
(...)
Vasárnap
Lakat T. Károly riportalanyai arcán az elsõ percekben mindig döbbenet
ül. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint vált: elkerekedõ tekintetek, megengedõ
mosolyok vagy éppen enyhe sértõdöttség látszik beszélgetõtársain. Mi tagadás,
Lakat T. Károly nem mindennapi teljesítményt nyújt a kamerák elõtt. Õ elszerepli
a tévériportert. Saját értelmezésében egy lendületes, harsány és izgatott
figurát alakít. Csakhogy játéka annyira túlzó és annyira erõltetett, hogy
már-már alig elviselhetõ. Lakat T. túlhajszoltsága erõs kezû rendezõért
kiált, aki megmondaná neki, hogy ezt így lehetetlen csinálni. Nemcsak azért,
mert végtelenül komikus, és számára nagyon elõnytelen, hanem azért is,
mert lejátssza a beszélgetések témáit. Ha õ beszélget, akkor gyakorlatilag
lehetetlenség másra figyelni, mint az õ elragadtatottságára. Ami viszont
olyan tömény és olyan hiteltelen, hogy az ember inkább feladja, és nem
néz televíziót. Lakat T. rajongó. Egyszerûen le van nyûgözve mindenkitõl,
akit elévezetnek. Csurkától, a Való világ Anikójától és a stúdióból dühkitörések
közepette kirohanó Kornis Mihálytól. Lakat T. mindenkit keblére ölelne,
nyomna egy puszit a buksijára, és elbabusgatná egy ideig. Talán még szeretni
is lehetne egy ilyen gyanútlanul kedves embert, csakhogy ebben a szeretetáradatban
nincs egyéb, mint éretlenség és megbocsáthatatlan infantilizmus. (...)
Gyárfás
A sport tematikájú interjúk erejéig be-beülõ producer nem tudja a stúdió
ajtaján kívül hagyni posztjához tartozó eszközrendszert. Gyárfás Tamás
értelmezésében legalábbis a producer magas lóról beszél, türelmetlen, és
elõszeretettel használ fenyegetõ hangsúlyokat. Ezzel a súlyos félreértéssel
foglalja el helyét idõnként a riporteri székben, hogy felkorbácsolja mind
riportalanyai, mind nézõi indulatait. Gyárfás azt az idejétmúlt és meglehetõsen
egyszerû szellemiségû riporteri magatartást szereti, amikor a kérdezõ rövid
és agresszív kérdéseivel, a válaszra nem is figyelve sarokba szorítja riportalanyát.
Gyárfás egyszerre gõgös és pikírt, ami nemcsak azért baj, mert így nagyon
könnyû elveszteni a nézõk rokonszenvét, de azért is, mert szétforgácsolják
az interjúkat. A raplis primadonnára figyelünk, ahelyett, hogy a történetet
és az elõadás egészét követnénk. Gyárfás interjúiban van valami sértõ és
sértõdött. Mindenesetre elég mérgezett a levegõ ahhoz, hogy az ember alig
várja, legyen már vége a beszélgetésnek. És nem azért, mert a sportvilág
igazságainak felderítése olyan drámai fájdalmakat okozna a nézõnek, hanem
azért, mert Gyárfás toporzékolása és alig palástolt hisztérikussága megviseli
az idegeket. Egy magába záródó, sok méreganyagot termelõ ember látványa
nemcsak nem vonzó, de a nézõben bizalmatlanságot is kelt. Nem tudni, hogy
személyesen vesz-e revansot valami általunk ismeretlen ügyért, vagy valóban
az igazságot akarja tudni. Amint az ember õt nézi, nyilvánvalóvá válik,
hogy az elsõ verziónak összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye.
*
Az ember hiába nézi órákon keresztül, álló héten át, fáradságot nem
kímélve akár hónapokig a Nap-keltét, mégsem lehet megszeretni. Nem lehet,
mert hemzseg a hibáktól, és ráadásul az egész mûsorelképzelésen valami
riasztó konvencionalitás és gyámoltalanság ül. A Nap-kelte a Magyar Televízió
eminens tanulója, akit az osztályfõnöknõ imád, mert kezes és kiszámítható,
de az osztály halálosan utál, mert pipogya és törleszkedõ. A Nap-kelte
ráadásul a közszolgálati televízió egyik legrondább mûsora. Maga az észvesztõ
idõutazás. A bútorok, a grafikai megoldások, a rovatkezdõ képsorok, a hátterek,
a mûsorvezetõk ruhái, az idõjárást elõadó Pártai Lucia megbízhatóan divatjamúlt
kompléi letaglózzák az embert. Egy kispolgári miliõ kispolgári nyakbehúzással.
Erre közszolgálati mûsort alapozni csak egy ilyen öntudatlan országban
lehet, mint a miénk az utóbbi idõkben. A Nap-kelte olyan rovatokkal büszkélkedhet,
mint a kulturális ajánló Rivalda, melynek narrátora magabiztosan ejti ki
Diderot nevének minden betûjét, ezzel is bizonyítva, hogy semmi köze ahhoz,
amirõl megpróbál beszélni. Valamint itt látható reggelenként az a belföldi
turisztikai magazin, amit egy nagyközségi önkormányzat falutévéje sértõdötten
visszadobna a mûsorvezetõ leányka alkalmatlansága és az anyagok sutasága
okán. A Nap-kelte éppen olyan, mintha bekameráznák egy virágzó kisvállalkozás
irodáit. A titkárnõ bepipiskedik az élõ adásba egy kávéval, erre a drága
elnök úrnak szólított Csurka István és Lakat T. házigazda uracsos göcögéssel
hálálkodni kezd, mire a kisasszony zavartan kiszalad a képbõl. Jó emberek
egy kis televízióban szépen elvannak. Nekik legyen mondva.
FÁY MIKLÓS, KRAUSZ BARNABÁS
Kalapács alatt Elvis foga
www.gondola.hu
Elvis Presley rajongói elkéstek azzal, hogy megérintsék a rock and roll
királyát a maga testi valóságában, de az igazi híveknek még mindig juthat
belõle egy-egy darabka: például egy fog, vagy egy hajtincs.
A csillogó fehér fogat, amely állítólag valóban Elvisé volt, a hajfürtöt,
továbbá Elvis híres búgós- szerelmes dalának, a Love Me Tendernek aranyozott
lemezpéldányát az eBay internetes aukciós cég bocsátotta árverésre, 100
ezer dolláros kikiáltási áron.
Az ereklyék a Florida állambeli Fort Lauderdale-i Yellow Strawberry
nevû fodrászszalonban voltak 1992-tõl ezidáig kiállítva. A tulajdonos azért
adja el õket, mert - szóvivõje szerint - túlságosan sokba kerül az Elvis-emlékek
biztosítása. A fog amúgy korábban Linda Thompson, Elvis egykori barátnõjének
tulajdonában volt és már egyszer elárverezték. A hajfürtöt, amit akkor
vágtak le, amikor a Király bevonult a hadseregbe, az énekes maga adta ajándékba
Joe Franklinnek, egy talk-show házigazdájának.
Az eBay szóvivõje ugyan azt mondta, hogy a web-oldal általában tiltja
emberi testrészek árusítását, de a kivételes kínálatot nem indokolta meg.
A fog és a hajtincs eredetiségét az Elvis Presley hagyaték gondozói
sem zárják ki, de nem is állítanak ki róluk, mint valódi Elvis-ereklyékrõl,
bizonyítványt, és nem kívánnak harcba szállni megszerzésükért.
A jelenlegi tulajdonosról viszont kiderült, hogy már elutasította egy
meg nem nevezett európai cég ajánlatát, amely DNS-t akart kivonni a fogból
klónozási célokra. "Számára csak egyetlen Elvis létezik" - mondta a Reutersnek
képviselõje.
(MTI nyomán)
Egy világváros, ahol a helybéliek is otthon vannak - DNP-interjú
Bécs polgármesterével, Helmut Zilkkel
Haas György DNP - Bécs
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
DNP: Kedves Fõpolgármester úr, Ön 10 esztendeig állt az osztrák fõváros
élén, amely fontos világvárossá fejlõdött. Ezt megelõzõen egy évig Ausztria
kultuszminisztereként irányította az alpesi köztársaság kulturális életét.
Ezen túlmenõen is a mûvészekkel mindig jó kapcsolatban állt. Azt hiszem,
nem csak azért, mert felesége, Dagmar Koller nem csak Ausztriában, hanem
az egész német nyelvterületen ismert operetténekes. Elmondaná-e, hogyan
vált Bécs ilyen jelentõs várossá, és mennyiben járult Ön ehhez a sikerhez?
ZILK: Ez talán túlzás, hogy Bécs az én tevékenységem alatt emelkedett
volna ilyen rangra, ugyanis már az elõdeim is sokat dolgoztak azon, hogy
Bécs nemzetközi rangot kapjon. Talán azzal kezdõdött, hogy a második köztársaság
idején, a második világháború után, igyekeztünk azokat a negatívumokat
levetkõzni, amelyek a két világháború közötti idõbõl maradtak ránk. Bécsnek
annyiból is szerencséje volt, hogy Ausztria volt az egyetlen ország, ahonnét
az oroszok 1955-ben maguktól kimentek. Ebbõl következett, hogy a vasfüggönytõl
innen mi voltunk az utolsó nyugati támaszpont, amely magával hozta, hogy
keletrõl és nyugatról jöttek hozzánk diplomaták, üzletemberek, turisták
- vagyis a két világrendszer találkozási pontjává váltunk.
Közben mindent megtettünk, hogy a fõvárost elsõsorban az itt élõk számára
tegyük otthonossá, amivel együtt járt egy sajátos bécsi öntudat kialakulása.
Így tulajdonképpen a külföldiek sem érezték magukat idegennek, mert mindenki
talált a maga igényeinek megfelelõ kulturális vagy szórakozási lehetõséget.
Lényeges szerepet játszott, hogy sok gondot fordítottunk a környezetvédelemre,
így ma Bécs a milliós lakosságszámmal rendelkezõ városok között a negyedik
helyet foglalja el a levegõ tisztasága szempontjából. Világviszonylatban
szinte a legjobbnak mondható. 700 km hosszú villamos-, metró- és gyorsvasút-hálózatunk
szintén az elsõk között van.
A várostervezés olyan atmoszféra kialakítására törekedett, hogy Bécsben
mindenki otthon érezze magát. Vigyáztunk arra, hogy az elsõ kerület, a
belváros, teljes mértékben megõrizze történelmi hangulatát. Ez azt jelenti,
hogy az öreg épületeket folyamatosan felújítjuk, ugyanakkor máshol, a külsõ
kerületekben, modernebb tendenciát hagyunk érvényesülni. De itt is kerültük
a hideg, rideg stílusú sokemeletes házak építését. A városban a lakbér
mellett bizonyos renoválási költséget is fizetnek a lakók, így bizonyos
idõszakonként minden ház felújítása biztosítva van.
Polgármesterségem idején rendkívül sokat tett Bécsért Dr. Kurt Waldheim,
amikor az ENSZ fõtitkára volt. Tudjuk, hogy kétszer választották meg erre
a magas posztra, és rendkívüli propagandatevékenységet fejtett ki, hogy
a néhai császárváros elnyerje mai rangját. Sajnos igazságtalanul megrágalmazták
az Egyesült Államokból, jóllehet kevés olyan politikus állt a világszervezet
élén, aki annyit tett a békéért, mint Kurt Waldheim. Tevékenységének köszönhetõ
például, hogy Bécs ma a világ hangverseny-fõvárosának számít, az Operaházban
gyakran több japánt lehet látni, mint osztrákot. Érdekes módon 1990-ben,
amikor a vasfüggöny lehullott, több, addig Bécsbe telepedett vállalat,
képviselet tette át a székhelyét Prágába, nagyrészt amerikai tanácsra.
De Bécs vonzerejét mutatja, hogy ez nem tartott sokáig, néhány esztendõ
múlva szépen lassan visszatértek hozzánk, mert ezt az atmoszférát, a heurigerek
vagy kávéházak sajátos, régi polgárvilágot idézõ hangulatát csak itt, ebben
a városban tudták megtalálni.
Ami Bécs kulturális életét és a magyarokat illeti, nem új jelenségrõl
van szó, hiszen Lehártól Kálmán Imréig sok mûnek a bemutatóját tûzte mûsorára
ez a város. A magyar zsidóságnak ma is jelentõs szerepe van a zenei kultúránkban.
Most is, de néhány évtizeddel elõbb is, nem egy képviselõjük került az
Opera élére.
Én magam mindig kapcsolatban voltam magyar mûvészekkel. Aki élt ebben
a városban, úgy mint én is, az nem is tudta magát kivonni - Pozsony és
Budapest közelsége miatt - ennek a közép-európai világnak a sajátos hangulatából.
Sokan állítják, hogy az operett mûfaj a monarchia terméke, és valóban,
ha Európa ezen részérõl elmegyünk, akkor tapasztaljuk, mennyi igazság van
ebben a megállapításban. Remélem, hogy ezek a városok a jövõben még közelebb
fognak egymáshoz kerülni. Én még jól emlékszem, amikor - ha egyáltalán
- át lehetett jutni a vasfüggönyön, akkor Bécs és Budapest között 6 óráig
tartott az út, ami ma már két és fél órára csökkent. És talán megépül a
tervezett új vasúti pálya, amikor akár egy óra alatt Budapestre vonatozhatunk.
Ha az ember a belvárosban sétál, fõleg vasárnap nagyon sok cseh, szlovák
vagy magyar turistával találkozik, éppen úgy, mint ahogy ez a régi idõkben,
a szögesdrót elõtti idõkben volt jellemzõ.
- 30 -
|