|
Kinek lehet?
"Mondd, kit érdekel, hogy..."
Kinek lehet?
Kinek lehet levelet írni? Barátnak? Barátnőnek? Szülőnek? Idősödvén a felnőtt gyerekünknek? Mennyire megválogatjuk, miről szólunk!! Aztán végül alig marad, amit ezért vagy azért mégis megírunk - úgy, hogy őket el se szomorítsuk, meg se bántsuk, fel se idegesítsük, no és, persze, magunkat se tüntessük föl rossz színben...
Talán a testvérnek? (Akinek van testvére, persze, és aki testvérek jóban is vannak egymással...) De hát hogyan terhelhetném agyon a testvéremet a belőlem kikívánkozó kisebb-nagyobb mondanivalóim tengerével - felnőttként egy másik felnőttet, akinek jómagának is megvan az éppen elegendő gondja! És különben is: ha nem tetszik neki valami - tervünk, vágyunk, meglátásunk, politikai, vagy akármivel kapcsolatos "szemléletünk" - és válaszában jó alaposan el is mondja??! Akkor ott állunk lelombozva, hogy: "De hát én csak el szerettem volna mondani valakinek!! Nem vártam nevelőhatású, építő kritikát... én... én csak meg szerettem volna osztani valakivel... mert... mert kikívánkozott, kikívánkozna belőlem!"
Idősödvén, a házastársak szintén erősen óvakodnak akármilyen - például lelki - dolgokat megbeszélni (ha még együtt vannak egyáltalán, s nem váltak el régen), mert sose tudni, miből fakad parttalan vita, aztán veszekedés a semmiért, csak mert a másiknak valami eszébe jutott, sérelem... és... aki elkezdte a beszélgetést, napokig azon rágja magát: bár meg se szólaltam volna!...
Írjunk levelet a Jóistennek? Ő talán nem mondja azt: "Nem ígérhetem, hogy napi rendszerességgel el is olvasom!"... (ami, ugye, olyasmit jelentene, hogy "érdekli a frászt a lökött szöveged")
A Hobo Blues Band énekelte 1980 körül gyakran hallott számában, hogy: "Ki vagyok én? Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?!"
No igen. Ahogy egyre idősebbé, felnőttebbé, érettebbé, korosabbá válik valaki, úgy szembesül ezzel a kérdéssel.
Milyen jó lenne minket szimpátiával fogadó füleknek elmondani a dolgainkat, amik történnek velünk, és a többit, gondolatok, vágyak, emlékek, érzések, vélemények - de ha a fülek térben távol vannak, hát megírni ezeket levélben. Az úgynevezett "rossz levélíróknak" is megeredne a tolluk, ha nyitott szívre találnának, ez teljesen biztos. Mesélni Istennek? Aki minden hajunkszálát nyilvántartja, s gondolatainkkal már akkor tisztában van, mikor azok még meg sem születtek?!!...
Agyonterhelt katolikus papnak, más felekezetű családos lelkésznek? Szabott fogadó-órájú pszichológusnak? Orvosnak szűk rendelési időben? (Ráadásul úgy, hogy nem is vagyunk négyszemközt, jelen van az asszisztencia is?...) Körülbelül e személyekben lehetne eleve annyira megbízni, hogy titoktartási kötelezettségük van, nem pletykálják el, nem kürtölik szét, amit hallottak-olvastak, nem használják ártásra - akár ellenünk, akár más ellen, akiről szóltunk...
Ennyi? Hát... ennyi. Marad a mondandó odabent, marad, marad, halmozódik, mígnem aztán "nevetséges", de legalábbis "furcsállva nézett" öregemberként, öregasszonyként, már senkitől és semmitől se tartva rázúdítjuk majd a buszon mellettünk utazóra, ahogy és ami épp eszünkbe jut, legyen az az útitárs fiatal vagy idős, férfi vagy nő, és szinte száz százalék, hogy nem is ismerte-ismeri az illetőket, akiket név szerint a "nyakába szórunk", és csak mondjuk, mondjuk, mert egyszer úgyis túlcsordul, egyszer úgyis mindegy lesz már, ártunk-e, árthatunk-e vele magunknak vagy másoknak, a mondandó túlcsordul, előjön, és mi majd csak beszélünk, beszélünk.
Ez az íratlan törvény? A sors? Addig várni kell, hallgatni muszáj, mert tényleg nincs, akiben meg lehetne bízni, és tényleg nincs, aki felénk forduló lélekkel hallgatná vagy olvasná?! Valaki, akinek ismerjük az arcát, valaki, akinek a szemébe nézhetünk - vagy ha távol van, elképzelhetjük, ahogy minket ismerve - megértőn figyel hallgatott-olvasott szavunkra, és velünk örül, velünk szomorkodik, velünk ideges és velünk együtt szorul ökölbe a keze, és miközben hallgat minket, vagy olvassa levelünket, elhullajt egy fohászt - mert tudja, hogy a Jóisten lehajol majd érte -, hogy megnyugodjunk, hogy kilábaljunk a bajból, hogy sikerüljön, amit elhatároztunk; illetve egy hálaimát velünk együtt, hogy de örül a sikerünknek, de örül elhatározásunknak ő, a másik ember, az embertársunk, aki VELÜNK VAN LÉLEKBEN!!... A súlyosan leláncolt kezű-lábú együttérzés, megértő odafordulás csak háború, vagy nagy ínség esetén szabadulhat ki és bújhat elő a lelki pincemélyekből??? A hétköznapi, "szabályos" sors az, hogy "Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?!"...
És vajon mi vagyunk-e megértő befogadói más kikívánkozó mondanivalójának?... Megtalálta-e már bennünk valaki: gyermekünk, testvérünk, barátunk, szülőnk a megbízhatónak és megértőnek érzett hallgatóságát?...
Vagy mi is az vagyunk, akit nem érdekel, kicsoda a másik, hagyjon békén a lökött szövegével, ne akarjon rabolni még ő is a drága időnkből? Jaj, csak nehogy rákezdje megint, slisszoljunk innen?! Jaj, hát már megint egy hosszú levél tőle... MI is azok vagyunk?...
A kép forrása: www.pardi.info/oromhir/main.html
Sebők Lili
|